„Apám új nője beszólt a kézzel készült ajándékomra”: karácsonyok, amiket jobb lenne elfelejteni

Ha valaki elég szerencsés hozzá, a karácsony sütemény- és fenyőillattal, meghittséggel, békével, reménnyel és szeretetettel fűszerezett, idilli hangulatát nem csak a reklámokból és az ünnepi filmekből ismeri, de gyerekkori emlékként él benne, melyet szívesen előhív és újrateremt akkor is, ha már felnőtt, és saját családja van.

Sokan vannak, akik kevesebb szép pillanatra emlékeznek, de annál több konfliktusra, feszültségre és mérgező mondatra, ami miatt nem is gondolnak szívesen a közelgő ünnepre, vagy épp azt határozták el teljes szívből, képesek lesznek meghúzni a határokat, és egész másként csinálják majd.

A karácsony ritkán sikerül felhőtlenre, életünk természetéből fakadóan pedig tőlünk független, szomorú pillanatok is részeivé válhatnak, az azonban talán lényegi eleme, hogy olyanokkal töltsük, akik nagyon fontosak számunkra, igazán, valóban odafigyelve rájuk. A következő öt történet talán tanulságos lehet, akár a határhúzásról van szó, akár arról, mennyire fontos lenne a kölcsönösség, a készülődés körüli feszültségnek pedig mennyire nem szabadna felülírnia az emberi kapcsolatokra való odafigyelést.

Első ünnep a válás után

Nyolc éves voltam, kistestvéremmel az első karácsonyt töltöttük a szüleink válása után apukánk új barátnőjével és az ő gyerekével. Szörnyű pár hónapon voltunk túl, szétszakadt a családunk, megszűnt a biztonságérzetünk, állandóak voltak a konfliktusok, a rajtunk keresztül történő csatározások.

Hiányzott apukánk, és sajnáltunk édesanyánkat, ezért, amennyire tőlünk telt, próbáltuk a magunk módján megőrizni a világ rendjét, például ugyanúgy, mint régen, készültünk a kis saját készítésű ajándékainkkal. Apukámnak kis karácsonyi figurákat varrtam kézzel, és nagyon vártam, mit fog hozzá szólni. Az ajándék mellé a szintén kézzel készített dobozkába tettem egy kis cédulát a felirattal: Apának sok szeretettel. 

Apukám örült, az új barátnője viszont felháborodott, és szinte felrobbant, elsőre nem is értettük. Elkezdett elmondani minket mindennek, voltunk hálátlanok, neveletlenek, érzéketlenek, szemetek, csak mert nem írtuk az ajándékra, hogy neki is szántuk. Próbáltuk kedvelni, de miatta ment el apa, így a szívünk csücske azért nem volt, így valóban nem szántuk neki. De az, ahogy akkor viselkedett velünk, az érzés, hogy a felnőttek teremtette káoszban mi vagyunk az egyetlenek, akiktől el lehet várni, hogy ne legyünk érzéketlenek, alkalmazkodjunk, és viselkedjünk mindig megfelelően, felmérve minden részletet és lehetséges következményt, akkoriban döbbenetesen erős hatással volt rám. Jól megalapozta azt a fajta parentifikációt, aminek hatásain nagyon nehéz dolgozni a mai napig is.

A feszültségből is születhetnek maradandó sebek

Bár mindig szerettem a karácsonyt, a vele járó feszültséget nem igazán. Élénken emlékszem, hogy 16 éves koromban anyu az ünnepi előkészületek hevében mondott valamit az akkori barátommal kapcsolatban, ami nagyon-nagyon rosszul esett. Talán nem gondolta komolyan, mégis 25 éve velem van a mondat. Magamon is gyakran tapasztalom ezt a fajta feszültséget, ami rá volt jellemző az ünnepek táján. Részben ezért is, mi a férjemmel már megosztjuk a karácsonyi előkészületekkel járó feladatokat.

Aki ellopta a karácsonyt

Korábbi párom igazi grincs volt, de nem csak, ami a karácsonyt illeti, hanem az élet elég sok területén. Szinte képtelen volt tekintettel lenni másra, ha ő nem akart ünnepelni, nem ünnepeltünk, ha ő nem akart elmenni valahová, nem mentünk. Nem csak a közös karácsonyunkra nem volt kíváncsi, de úgy éreztem, minden tőle telhetőt megtesz azért is, hogy nekem se legyen örömöm benne. 

Egyik évben viszont úgy tűnt, talán megtört a jég. Mivel külön éltünk, megbeszéltük, hogy a karácsonyi vacsorára szeretettel várja őt is a családom, utána pedig hozzá megyünk kettesben ünnepelni. Emlékszem, anyukám nagyon készült, elkészítette az ő kedvenc ételeit, várták az ajándékok, nagyon szerettek volna kedveskedni neki, hogy érezze, szép tud lenni ez az ünnep. A megbeszélt időpontra nem jött el, hívtam, azt mondta, kicsit késik, amiből persze több lett. Újra hívtam, nem is vette fel a telefont, majd kicsit később azt írta sms-ben, hogy neki nincs kedve, nem jön. 

A család addigra már legalább két órát várt rá, és nélküle nem kezdtük el sem az ajándékozást, sem a vacsorát. Borzasztóan éreztem magam, hisz nem csak az én karácsonyomat rontotta el. Én hülye, az éjfél előtti vonattal még elutaztam hozzá, cipelve az ajándékait. Ő teljesen normálisnak tartotta, hogy mindez így történt, nekem pedig a mai napig fizikailag fáj visszaidézni, mennyire nem volt önbecsülésem.

Néha jobb szűk családban ünnepelni

Anyósomnál töltöttük a szentestét, gyerekünk még nem volt, ott volt a férjem, anyósom, anyósom anyja és én. Anyósom és az anyja között mindig nagyon rossz volt a viszony. Már eleve az egész nagyon feszülten indult, aztán ajándékozásnál anyósom egy pulcsit adott az anyjának, a nagyi meg egy vallásos naptárt anyósomnak.

Erre - már nem emlékszem, melyikük kezdte - konkrétan egymáshoz vágták az ajándékokat azzal a szöveggel, hogy „Jellemző, mindig a legolcsóbb szarokat veszed meg nekem a kínaiból”, és hogy „Megmondtam, hogy vidd innen a vallásos szarjaidat, mert nem érdekel.” Hatalmas élmény volt. Következő évben megszületett a saját gyerekünk, azóta szűk családi körben szentestézünk.

Egyetlen ember is meghatározhatja a hangulatot

A nagyapám egy igazi terrorista volt, lelkileg is, korábban pedig édesanyámat fizikailag is bántalmazta, amikor ő még csak gyerek és fiatal volt. Amikor unokái lettek, azt hittük, legalább velük majd próbál kompenzálni, és ad némi szeretetet, de nagyon viszontagságos személyiség volt, hol adott, hol elvett. Egy iszonyatosan művelt és okos ember volt, de az érzelmi intelligenciája nem volt éppen fejlett, sosem tudta, hogyan kell bánni velünk, azokkal, akik a családját képezik. 

Amikor én kicsi voltam, minden karácsonykor lejártunk hozzájuk vidékre anyukámmal és a nővéremmel, akivel tíz év van köztünk. Minden ünnepkor volt valami beszólása vagy olyan cselekedete, amivel rontott az esemény fényén, de az egyik ilyen alkalom nagyon emlékezetes maradt. A testvéremnek egy nagyon súlyos autoimmun betegsége van, amire akkoriban erős, szteroidos szereket kapott, ettől pedig szegénynek felpuffadt az arca. 

Szenteste a nagyapám nekiállt szapulni a nővéremet, hogy hogy néz ki, és mennyire kövér, aki ekkor, fiatal, ám beteg lányként sírva szaladt el az egyik szobába, anyukám nem győzte vigasztalni. Emlékszem, hogy én csak ültem az ünnepi asztalnál, és azon gondolkodtam, mit keresek én itt. Máskor az apámra tett megjegyzéseket, akivel ugyan nekem sem volt felhőtlen a viszonyom, és anyuval is válással ért véget a kapcsolatuk, de mégis rosszul esett, hogy karácsonykor az a legjobb dolga, hogy az apámat szidja. 

Emellett annyira tapintatlan ember volt, hogy miután a nagymamám egész nap főzött és takarított, hogy szép rend legyen karácsonykor, ő végigcsattogott a sáros cipőjében az egész házon, mert ő úgy gondolta, megteheti, hogy semmibe veszi mások munkáját. Gyerekként megélni azt a feszült hangulatot nagyon nehéz volt, tiniként éveken át ki nem állhattam a karácsonyt, mert rossz élményeim voltak vele kapcsolatban. 

Egy idő után anyukám úgy döntött, hogy elég volt, és már nem mentünk le hozzájuk karácsonykor, inkább hárman ünnepeltünk a kis panellakásunkban, ami ezerszer boldogabb és meghittebb volt. Hogy mi a tanulság? Hiába a család és az elvárások, nagyon-nagyon meg kell húzni a határokat, és szerencsére ezt anyukám megtette.

Képek: Getty Images Hungary.

• karácsonyi készülődés
• veszekedés
• mérgező
• rossz hangulat
• Karácsony