"Szedje már magát össze, más is túlélte ezt": egy magzat elvesztése különösen nehéz, ne sürgessük a feldolgozást

A perinatális veszteségekre elkezdtünk jobban odafigyelni az utóbbi években - már többet tudunk róla, van világnapja, amely nálunk is egyre szélesebb körben kap publicitást, ismert emberek vállalják fel gyászukat egy-egy megszakadt várandósság, félbetört álom kapcsán. Blogok, cikkek foglalkoznak a témával, szólaltatják meg a veszteséget megélt szülőket, vagy szólnak hozzájuk. Mégsem ismerjük el eléggé, nem beszélünk róla még eleget. Vagy nem minden árnyalatáról, mélységéről. Abortusz és lombik, mint perinatális veszteségélmények – tabutémák a nehezen oldódó tabu árnyékában. 

Interjú Szimon Petra pszichológussal, mentálhigiénés szakemberrel, gyászkísérővel.

Van közös dolog a három veszteségben - vetélés, abortusz és lombik?

- Igen. Az mesterséges terhességmegszakítás és a lombikhoz tartozó veszteségek is, csakúgy mint a vetélés a pre- és perinatális - azaz várandósság alatti és szülés körüli - veszteségek körébe tartoznak. Közös vonás az is, hogy egyfajta illegitim vagy elvitatott gyásznak tekinthetjük őket. A környezet és a társadalom sokszor nem ismeri el azt, hogy ezek a történések veszteségélménnyel járnak.

Még mindig érezhető egy nyomás, egyfajta elvárás, hogy a perinatális veszteségeken könnyen át kell lépni. Olyan mondatokkal próbálják vigasztalni a veszteséget megélt nőket sokszor még a szűk családban is, hogy „Ideje volna már ezen túllépni, azzal nem segítesz, ha szomorkodsz!” , „Fiatal vagy még!; Ne keseredj el, az élet megy tovább, van még lehetőséged!” „Jön majd a következő”, „Az idő majd megoldja!” Nemcsak sürgetés, türelmetlenség van jelen, hanem a meg nem értettség is: miért kellene ettől ennyire megzuhanni? És ez sajnos olyan esetekben is fennáll, mikor az édesanya a harmadik trimeszterben, vagy traumatizáló tényezőktől terhelten veszíti el a babát, amikor többszöri vetélés vagy sikertelen lombikok súlya nehezedik a szülők lelkére.

A perinatális veszteségre azért nagyon fontos odafigyelni, mert kiemelt kockázatú veszteségkör. Túl szoros szeretetkapcsolat, hirtelen bekövetkezett halál és az ambivalencia jellemzi. Amikor az anyaságra készülünk, rengeteg ambivalens érzés van bennünk: milyen anya leszek? Tudok-e majd szoptatni? Vajon mi történik a testemmel? A vetélés, többszöri sikertelen fogantatás következtében előfordulhat, hogy az édesanya saját magát hibáztatja: én vagyok az oka, magamat féltettem, a gondolataim miatt történt.

Számos más veszteségélményt is a perinatális veszteségek közé sorolhatunk. Csak néhányat említve: ilyen például, amikor egy édesanyával a várandóssága alatt már közlik, hogy császárral kell majd szülnie, miközben természetes szülésre készült, vagy hirtelen, szülés közben döntenek a császár mellett. De veszteségélménnyel jár az is, amikor valamilyen rendellenességet állapítanak meg a magzatnál, vagy a koraszülés és az azt követő időszak.

A perinatális veszteséget átélt emberek veszélyeztetett populáció. Nagyon sok esetben maradnak egyedül veszteségükkel. A környezet hatására, a meg nem értettség okán önmagukkal szemben is megjelenik egyfajta türelmetlenség. Ennek eredményeként sajnos előfordul, hogy a gyászmunkát átugorva továbblépnek.

Pedig a gyászmunka, az érzelmek megélése szükséges a mentális jólléthez. A fel nem dolgozott gyász a későbbiekben, kerülőutakon visszatér. Nem lehet megúszni.

Ráadásul nem egy emberről, hanem legtöbb esetben a pár mindkét tagjáról van szó - nagyon lényeges, hogy az édesanya és az édesapa együtt és külön-külön hogyan próbál megküzdeni a veszteséggel. A fel nem dolgozott veszteségek egymásra rakódnak, úgynevezett halmozott veszteségélményként, melyek hatásaként megjelenhetnek mentális zavarok, pszichoszomatikus problémák - szorongásos tünetek, pánikzavar, de akár poszttraumás szindróma vagy depresszió is. Emellett, ahol vannak, ott a testvéreket, a nagyszülőket - a családi rendszer egészét érintik a veszteségek, és így a gyász is.

Válasszuk most külön ezeket a perinatális veszteségeket. Beszéljünk először az abortuszról.

- Az abortusz mint veszteség azért különösen nehéz, mert erősen stigmatizálja az édesanyát, nagy a társadalmi elutasítottsága.

Nagyon sokszor maga a közvetlen és az egészségügyi környezet is elutasító az édesanyával szemben, holott nem tudhatjuk a döntés okát. Lehet, hogy a közvetlen családtagok - szülők, pár - nyomására, az életkörülmények miatt vagy más okból kényszerült meghozni ezt a súlyos döntést. A lelkiismeret-furdalás, a bűntudat akkor is megjelenik az édesanyában, ha az abortusz idején ez egy nagyon racionális, átgondolt lépés volt.

A fel nem dolgozott gyász - akár az egyént, akár a párt tekintve - évekkel később is felbukkanhat. Rányomhatja a bélyegét a következő várandósságra, a szülő-gyermek kapcsolatra. Felléphet egy szorongásos terheltség, ami megjelenhet olyan formában, hogy az édesanya attól kezd rettegni, tettéért büntetést érdemel - egyesek attól félnek, hogy nem lehet többé gyerekük, mások attól, hogy sérült gyermekük születik majd. Az anyaságba vetett hit is sérül, a feldolgozatlan veszteség a következő várandósság idején a születendő gyermekre is hat, hiszen az anyai érzések, jelen esetben a szorongással, félelemmel teli várandósság a magzatra, majd a szülő-gyermek kapcsolatra is hatással van. Hogy az abortusz feldolgozása, a gyászmunka megtörténhessen, abban a környezetnek is nagy a felelőssége.

A lombikprogramban részt vevő szülőpárok milyen veszteségekkel szembesülnek?

- Azért érdekes a lombik - és az azt megelőző inszemináció -, mert abban az esetben is veszteségélmény társul hozzá, ha már az első beültetés sikeres - annak a ténye, hogy egy pár megkapta a meddő címkét, és a gyermekük nem természetes úton fogant. A mesterséges reprodukciós folyamatot a kezdeti sokk-reményteliség- sikertelenség esetén újabb reményteli várakozás, majd esetleges csalódás, veszteségérzés, ezek cirkularitása jellemzi lelki oldalról. A párok azonban erre nincsenek felkészítve. Fontos lenne erről is beszélni, mert az átfogóbb megküzdésre ad lehetőséget. Fontos, hogy elérhetőek legyenek számukra megküzdési technikák, eszközök, legyenek kapaszkodóik, és fel legyenek készülve arra is, hogy olykor nagyon nehéz döntéseket kell majd meghozniuk.

A mesterséges megtermékenyítési folyamat számos veszteségélménnyel járhat. Érinti a pár életének több vetületét - csak néhányat említve: saját énkép és önbizalom, kettejük intimitása, baráti és rokoni kapcsolatok, munkahely, szabadidő stb. Meddőstátuszba kerülni önmagában önértékelési problémát okozhat, megváltozhat az egészségkép. Időkényszerbe kerülnek. A program miatt munkavállalási, munkavégzési nehézségeik adódnak. Szociális veszteségeket szenvednek, sokszor a baráti társaságon belül is izolálódnak, főleg, ha egykorú a társaság, és más pároknál jön a baba. A nagyszülők nyomása, türelmetlensége - ez mind óriási nyomás és teher.

A gyermek születésével sem ér feltétlenül véget a kihívások sora. A gyakran tapasztalható tabusítás fennmarad: sokszor a gyermek sem tudja, milyen körülmények között fogant, a szülők pedig nem tudnak, nem mernek vagy nem akarnak neki beszélni róla, és ez a feldolgozatlan veszteségekkel karöltve érzelmi zavart okoz a családban. A szülőket várja a döntés, amelynek morális súlya van: mi legyen a többi lefagyasztott embrióval?

A program során az egészségügyi személyzet a lelki oldalról nem, vagy csak ritkán és későn, többszörös sikertelenség esetén beszél. Leginkább a testi folyamatokon, regenerálódáson van a hangsúly: mikor jöhet a következő ciklus orvosi értelemben? Az idő kényszere végigkíséri a folyamatot. Sokszor a pár sem szeretne ezekről a dolgokról hallani, így nagyon nehéz segíteni. Pedig mindez hat. És a lélek lassabban éri utol sokszor az élet történéseit.

Mit kell tudnunk a vetélés veszteségéről?

- A tudomány és a technika fejlődése okán ma már a terhesség nagyon korai időszakában tudja egy nő, hogy várandós. Ez áldás, de nehezítő tényező is lehet egyszerre. Régebben a nagyon korai vetéléseket nem is feltétlenül vették észre, olykor „csak” egy erősebb, görcsösebb menstruációként jelentkezett. Ma azonban a pár napos várandósságról is tudomásunk lehet, és ezzel legtöbb esetben el is indul a kötődés, rögtön megjelenik a vágyott várandósság következő érzelmi oldala. A többszöri, egymás utáni vetélés is érzelmileg megterhelő.

Ahogy már említettem, sokszor tapasztalható a környezet részéről értetlenség, sürgetés a gyásszal kapcsolatban. Bagatellizálják a történteket, hiszen „az élet megy tovább, majd a következő alkalommal sikerül”.

Pedig a gyászmunka ebben az esetben sem feltétlenül rövid. Sok múlik azon is, az édesanya - illetve szülőpár- milyen hamar talál új értelmet az életében. Hiszen ami történt, nem illik bele a normál életvitelbe, abba, amit elképzeltünk. Megrendül a világba és saját magunkba vetett hitünk.

Ahogy a sikertelen lombik esetében, itt is fontos szót ejteni arról, hogy nem csak az édesanyáról kell beszélnünk, az édesapára is nagyon oda kell figyelni. Egy pár életében, kommunikációjában ilyenkor rengeteg probléma jelenhet meg: tudnak-e együtt haladni, képesek-e arra, hogy egymást megértsék, tudnak-e egymás mellett lenni a saját gyászukban, adnak-e teret és lehetőséget maguknak és a másiknak a gyászra?

Fontos megemlíteni, hogy a pre-/perinatális veszteségekben a nagyszülők is érintettek. Ők is identitáskrízisbe kerülnek: nem leszek nagyszülő. Miért nem sikerül? Az egész családot mint egységet éri a veszteség, és a nagyszülők veszteségélményéből fakadó feszítő érzelmek, frusztráció rávetül a veszteséget megélt párra, ezzel is sok esetben nehezítve a gyászukat, további élethelyzeti és érzelmi nehézségeket okozva.

Ahogy a sikertelen lombik esetében, a sorozatos vetéléskor is halmozódnak a veszteségek.

A családnak meg kell találnia újra az egyensúlyt, és sok esetben újraépíteni a kapcsolatot egymással, a környezettel.

Fontos, hogy a gyászban tudjunk az érzelmeinkhez kapcsolódni. Nem leválni róluk, megtagadni, hanem tudomásul venni. És önmagamhoz, az érzelmeimhez kapcsolódva, az értelmet, saját magam egyensúlyát is keresve megtalálni, hogyan tudom felfűzni a saját élettörténetemre az eseményeket.

A fel nem dolgozott veszteség - minden perinatális veszteség esetén - transzgenerációs hatású: a szülői kompetencia érzésére, így a szülő-gyermek kapcsolatra, a gyermeknek adott mintákban megjelenik, mindezek pedig hatással vannak a gyermek mentális egészségére is, és generációkon át érezhető hatásuk.

Ezeknek a veszteségeknek speciális a gyászmunkája? 

- A pre- és perinatális veszteségeknél 15-18 hónap az az idő, míg a történtek integrálódnak a pár életébe, míg más esetekben inkább gyászévről beszélünk. Természetesen ez ettől eltérő is lehet.

Minden gyász egyedi, ahogy mi magunk is azok vagyunk. Rengeteg dolog befolyásolja a gyászunkat. Ezek közé tartozik, hogy milyen veszteségélményeim voltak eddig, és azokat miként dolgoztam fel. Milyen a világnézetem, hogyan szocializálódtam? Vannak-e mintáim, rítusaim a gyászhoz? Milyen megküzdési stratégiáim vannak, milyen a személyiségem? Ezekben az esetekben az is számít, mit jelent számomra szülőnek - anyának, apának lenni. Fontos tényező a feldolgozásban, hogy az úgynevezett autoritásszemélyektől az édesanya, a pár megfelelő kommunikációban részesült-e, vagy inkább nyers megjegyzéseket, utasításokat, „beszólásokat” kapott: „Szedje már magát össze, ne omoljon itt össze, más is túlélte ezt, erősnek kell lenni” stb. Nagyon fontos, hogy a szakemberek mit és hogyan közvetítenek az édesanya, a szülőpár felé.

Az egymásra rakódó, halmozott veszteségélmények - sorozatos vetélés, sikertelen beültetések - miatt kialakulhat irigység, harag másokkal szemben, ami bűntudatot generál. Fontos tudni, hogy ez teljesen rendben van. Lehetek dühös a világra, haragudhatok azokra, akiknek elsőre sikerül teherbe esni, jogom van összeomlani az abortusz után, nem kell keménynek lennem, ha a hét hónapos kisbabámat halva meg kell szülnöm. Jogom van gyengének lenni, sírni, gyászolni.

Az a nehéz, ha ezt megpróbáljuk elfojtani magunkban, ha nem veszünk róla tudomást.

 A társadalomban nem tudunk mit kezdeni azzal a halállal, ami közvetlenül érinti minket mint egyént. A környezetünket nem tudjuk megváltoztatni, magunkat azonban igen. Saját magamat tudom megfigyelni, saját magunk felett van befolyásunk. Önismeretre van szükség ahhoz, hogy tudjuk, mire van szükségünk a gyászunkban. Tudatosítani szükségleteinket, és azt megtanulni kommunikálni a környezetünk felé. A gyász önmagában egyben önismereti út. És ha ezen az úton együtt indul el a pár, az a legjobb kezdet.

Nagyon sokat tud segíteni a magzatukat elvesztett szülőknek, ha nem volt lehetőségük arra, hogy elbúcsúzzanak a babától, hogy valamilyen maguk által kitalált rituálét végrehajtanak. Olyat, ami búcsúzást jelent nekik a gyermeküktől. A fájdalom, a hiány nem múlik el, de ez a gyásznak fontos mozzanata.

Ha van egy meghallgató közeg, gyászfeldolgozó csoport, az is sokat tud adni. De írhatunk érzelemnaplót, részt vehetünk művészetterápiás csoportokon is. Számos lehetőség elérhető, amely támogatást nyújt.

A környezetnek - ha valaki barátként, családtagként van a veszteséget átélt közelében - nagy lehetősége, hogy a gyászolónak támaszt nyújtson elfogadással, megértő jelenléttel. Megérteni, hogy ez fáj, nehéz - fontos erre időt és teret adni, lehetőséget az érzelmek megélésére.

Gyászcsoportok, egyéni segítők - mentálhigiénések, pszichológusok az egyéni, és családi megküzdést tovább támogathatják, csak merjünk segítséget kérni!

Fotók: Getty Images Hungary

Gyermekeink gyászban.

• veszteség
• abortusz
• lombikprogram
• vetélés
• lélek
• gyász
• interjú
• Lélek&Test