A férfi 3 kedvenc filmje Valentin-napra

Sokat vacilláltunk, a bekerülésről folytatott viták vérre mentek, most mégis itt van: három film, amire bátran hagyatkozhatsz, ha a rózsa meg az összebújás után a tévé előtt ünnepelnétek tovább!

Felsorolásunkban ott van egy igazi klasszikus, egy vérbő film noir, illetve egy újgenerációs fenegyerek kigyulladt agymenése. Hajrá!

Tiszta románc

Clarence, a képregényboltos ájtatosmanó a következőképp csajozik:
- Figyelj, eljössz velem a Sonny Chiba-maratonra?
- Várj csak, jól értem? Te el akarsz hívni egy kungfu-filmre?
- Nem. Három kungfu-filmre.

Nevezhetjük ezt abszolúte mellényúlásnak? Nevezhetjük. Épp ezért Clarence maga lepődik meg a legjobban, mikor a bárbéli szöszke fiaskó után - becsípett nőt ne invitálj moziba, bérgyilkosos filmre főleg ne - a filmszínházban egy aranyhajú bombacsaj akaszkodik rá, olyannyira, hogy mikor a vége főcím után elviszi a munkahelyére, az első Pókember-képregény mutogatása közben a lány nyomban rá is mászik. Aztán meg szerelmet vall. Aztán pedig csöndesen hozzáteszi, hogy igazából ő egy call girl, akit mulatság gyanánt Clarence főnöke bérelt a fiú születésnapjára.

A Tiszta románc nem csupán az a romantikus film, aminek tolvajkulcsa van a hapsi szívéhez, de egyúttal a legizmosabb, legcudarabb romantikus film is. A hercegkisasszonynak bárcája van, a legkisebb királyfi fehér ló helyett Cadillac-en nyargal Hollywoodba, a sárkány jelentős tűzerőt képvisel, a fele királyság pedig holmi fehér por képében jelentkezik.

De akkor is tündérmese, hiába írta a forgatókönyvet még videotékásként, nyilván némi önéletrajzi matéria bedolgozásával maga Quentin Tarantino. Egy kifordított film noir, amiben a műfaj, az élet meg a bogáncsos józan ész szabályai szerint a szőke szexbabának - alakítja a csudaszép Patricia Arquette - igenis ki kellene játszania egymás ellen a szicíliai maffiát, a varas képű Gary Oldmant és a csipisz képregényboltost - de nem teszi. Mert ilyen ez az átkozott, teliholdképű szerelem.

A férfi unalmas perceiben gyakran filózik. Például: ha esetleg az ellen rátör, és a kénszagúak vezére arra kéri pisztollyal, hogy ugyan árulja már el az egyik szerettének pontos tartózkodási helyét, lenne-e mersze kivágni a nemet? Hát visszadumálni kicsit?

Dennis Hoppernek Christopher Walkennal szemben volt. A pasid pedig a jelenet alatt, mikor a Szelíd Motoros a történelemtudását fitogtatja, megígérhetjük: sírni fog.

Casablanca

Humphrey Bogartnak mindene megvolt ahhoz, hogy ő legyen a faluban a Mr. Cool: az arcát baltával faragták ki, mimikai adottságai egy tuskóéra hajaznak, és hiába a színészi készség szinte teljes hiánya, ha az ingujját csurig tömte a Jóisten holmi csajszívdobbantó manírokkal. Amikor elvállalta Rick szerepét, a Casablanca sem afféle mozis mérföldkőnek volt ám beígérve: gyere Humph, verte hátba a rendező, Amerikába szakadt hazánkfia, Kertész Mihály, itt sem kell egyebet csinálni, csak nézzél, úgy. Adunk egy pohár whisky-t a kezedbe, és meg is oldottuk a gesztikulációt.
Aztán ez lett belőle. Tökéletes.

Az, hogy a Casablanca nemhogy belekerült, de lukat is égetett Valentin-napi szerelmetes listánkba, több oldalról is magyarázható döntés. Először is, mert Ingrid Bergman gyönyörűséges. Pont. Nem férfi az, aki nem védené meg a gonosz németektől. Másrészt, mert mégiscsak van abban valami, amit Humphrey Bogart képvisel - legalábbis a kedves olvasó ne csodálkozzon, ha a megtekintés után másnap a pufidzseki helyén ballonkabát és pörgekalap lóg, a pasi pedig röviditalt kortyolván, fehér zakóban lesi a meccset.

Harmadszor: hiába a szerelem a vásznon, ha nincs meg az a bizonyos plusz, az a csiriz, ami összeragaszt két embert. Amit nevezhetünk szenvedélynek talán - mindenesetre Ingrid és Humphrey között bizonnyal szikrázni kezdene a csillagszóró. Ám ennek ellenére - és legyen ez a fő érv, mikor a pasi orra alá dugjuk a DVD-t - Kertész, a rendező olyan ügyesen kerülgeti a nyilvánvalóan gejl-helyzeteket, hogy öröm nézni. Nem fürdünk mézben egy percig sem: - Louie, I think this is the beginning of a beautiful friendship.

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Vak a szerelem, vagy csupán süket és dongalábú? Meddig szavatos az egymásra találás? És legfőképp: az a szó, hogy románc, az vajon rózsaszín? Az utolsó kérdésre a válaszunk általában egy határozott nem. 

Az Egy makulátlan elme örök ragyogásában kettétört szívek forrnak egybe, majd szakadnak széjjel megint a gubancba gabalyodott idősíkok szorításában, miközben kedélyesen bumfordi bluebox-trükkök az elcseszett tudományos magyarázatokkal karöltve valami szerelmeset danásznak, emócióktól részegen. Ennek a darabnak, mint minden bizarr kis Gondry-gyöngyszemnek, történet helyett inkább hangulata van, épp ezért elsőre talán kicsit zizi lesz az egész marhaság.

Mégis azt mondjuk, hogy Valentinra már-már tökéletes mozi, feltéve, ha az ember képes ráállítani a maga kis szatellitjeit. Egyrészt Jim Carrey kitűnően fogja meg a szerelemelvonástól nyögő Joel szerepét, aki kétségbeesésében egy erre szakosodott vállalattal megpróbálja kiradírozni a papagájhajjal is harapnivaló Kate Winslet utolsó kockányi emlékét is a fejéből - másrészt pedig olyan vurstli ez, ahonnan az ember nem könnyen szabadul.

Az egész túl színes, túl szagos, illetve túlontúl őszinte ahhoz, hogy ne varázsoljon el azon nyomban. A szerelem, az egy ilyen örök dolog ezek szerint.

• szórakozás
• film
• valentin nap
• romantikus
• kapcsolat
• Valentin2014