Kedves Tóth Krisztina! Megteszem én, hogy azt mondjam, ebből elég volt
Ami az elmúlt napokban történt, az túlnőtt azon, amit internetes lincselésnek, kommentgyűlölködésnek nevezünk. És ebből elég volt már.

konyvek
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

 "Hordjad akkor egész életedben a maszkot te nyomorult g*c * /Idióta, még meg is magyarázod milyen jó/Kívánom hogy fulladj bele" - ezt a pár mondatot (?) N. Dániel írta nekem az újságírói oldalamra, privát üzenetben, válaszul a cikkemre, amiben kissé vitriolosan a maszkviselés előnyeiről írtam.

Nem túl gyakran, de előfordul, hogy egy-egy írás felháborítja az olvasót, aki ilyenkor billentyűzetet ragad, és elküldi értékesnek tartott sorait: „rohadt leszbikus libsi k*rv*, kívánom, hogy addig b*ssz*nak a migráns barátocskáid, amíg mozogsz, akkor majd megtudod!” Ezt a verbálisan bántalmazó „levelet” 2015-ben kaptam, amikor a négy méter magas, a déli határra akkor még csak tervezett kerítésről írtam. Aki nem privát üzenetet ír, az csapatba rendeződve, a több lúd disznót győz elvén, vég nélküli kommenteléssel próbálja a szerencsétlen tévelygőt - engem - visszaterelni a szerinte normális emberi gondolkodáshoz.

Megint mások kiragadnak a teljes cikkből egy-két bekezdést, ami kiveri náluk a biztosítékot, és elviszik azt biztonságos kis zárt csoportjukba, hogy aztán ott egy jelentőségteljes felütéssel „személyesen ismerem az illetőt!!!!!”, órákon át diskuráljanak, a téma pedig - milyen meglepő! - sosem az, amit írtam, hanem én magam. Hogy a kiragadott idézet csak a teljes szöveggel együtt értelmezhető, az nem akadály, a lényeg a személyem ellehetetlenítése, a megszégyenítés. Sosem azt a gondolatiságot veszik célba, amiről írtam. Legutóbb ez akkor történt, amikor az újságírói oldalamon megosztottam egy hosszabb lélegzetű posztomat arról, hogy a "kütyü" nem feltétlenül ördögtől való, és ebben leírtam azt is, hogy a kislányomnak saját tabletje van. „És ez a nő Waldorf óvodába járatta a gyerekét!” - született meg a megsemmisítő ítélet. A hátam mögött, persze, mert úgy könnyű bennfentesnek tűnni és következmények nélkül mocskolódni. Nyilvánvaló, mindig van valaki, aki ezeket kimásolja, és elküldi nekem; sokakat a jó szándék és a felháborodás vezet, néhányukat pedig a kéjes öröm, hogy ez nekem valószínűleg fájni fog. A blog.hu-n megedződve mondhatom, már lepereg. Elszomorít, de nem fáj.

Az elmúlt tíz-tizenkét évben voltam minden. Szakmai ártalom. Ismerek magyar újságírót, aki egy egész blogot volt kénytelen felfüggeszteni, mert a kommentelők a születendő gyerekét és terhes feleségét szidalmazták, mocskolták egy-egy új poszt alatt.

Brené Brown amerikai kutatóprofesszor, szociális munkás és közösségi felszólaló a Bátraké a boldogság című könyvében hosszan ír arról, hogy a kommentelők hogyan csinálták ki: „Mikor az egyik hírportál kitette a videómat, parázs vita alakult ki a kommentelők között, természetesen a testsúlyomról. „Hogyan beszélhet az önértékelésről, amikor nyilván van vagy tíz kiló fölöslege?” Egy másik weboldalon a vita arra koncentrálódott, hogy megengedhető-e az anyáknak a kiborulás. „Sajnálom a gyerekeit. Egy jó anya nem omlik össze.” Egy másik kommentelő azt írta: „Kevesebb kutatást. Több botoxot.” (…) Tudom, hogy ezek a példák a kegyetlenség kultúrájának tünetei, amiben ma is élünk, de gondoljuk csak meg, milyen támadást választottak. A külsőmre és az anyaságomra szálltak rá: két gyilkos találat a női normák listájáról. Nem az értelmemet vagy az érveimet vették célba. Az nem volna elég fájdalmas.”

Hogy az internetes véleményalkotás hogyan jutott el idáig, korábban már próbáltam elemezni, hogy miért, nos, az nem az én szakterületem, de azt látom, csak nekem fontos, nem foglalkozik vele senki.

A napokban újra hangos a magyar sajtó. Tóth Krisztina író a Könyves Magazin Tizenegyes – Mit olvas az író? sorozatának egyik kérdésére - „Melyik könyvet kellene mindenképp levenni a kötelező olvasmányok listáról?” - a következőket válaszolta: „Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér. Hasonló problémám van az alsósoknak ajánlott Bárány Boldizsárral. Felsorolom Borbála tulajdonságait: szerény, halkszavú, szorgos. Mindig melegen teszi a levest az ura elé. Rendben tartja a házat, és amint van egy kis ideje, rohan a fodrászműhelybe. Sose ül le. Aranykezű, azaz mindig jókat főz. Bertalan, az apa, ezzel szemben zord, kevés szavú. Amikor Boldizsár elcsavarog, komoran lecsatolja a nadrágszíját. Lili lányom szerencsére nem értette, miért csatolja le: azt hitte, csak azért, mert nagyon teleette magát. Rémes…A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek.”

Hogy mi történt ezután? Röviden: elszabadult a pokol.

Hogy Tóth Krisztina válaszát észrevette-e volna valaki a Könyves Magazin olvasóin kívül, ez sosem derül ki. Az egyik nagy látogatottságú online újság „A nemi szerepek ábrázolása miatt Az arany embert és a Bárány Boldizsárt venné le a kötelezők listájáról Tóth Krisztina” című cikke, pontosabban a cikk címe elindította a lavinát. Ezzel egy időben megindult az író Facebook-oldalán a gyalázkodás, ami egyre nagyobb és rémisztőbb méreteket öltött. Az eredeti cikk után egyre-másra születtek az újabbak. Ki-ki habitusa és érdeke szerint a maga javára forgatva a mondatokat és a választ: ki politikát kovácsolt belőle, és genderezett egy olyat, hogy a fal adta a másikat, megint mások az újságírók felelősségét firtatták, volt, aki arra használta fel az esetet, hogy megmutatkozzon, volt, aki a Jókai-vonatra kapaszkodva azt sérelmezte, az irodalomoktatás ügyével nem foglalkozik senki.

Nézzük meg közelebbről az eseményeket.

Tóth Krisztina szembesült az úgynevezett internetes néplélekkel. Őszintén sajnálom. A magam tapasztalatából tudom, mennyire romboló, és hogy napokig, hetekig tart, míg az ember összeszedi magát az internetes mocskolódás után, és igen sokszor elveszítjük az emberekbe vetett hitünket is. Sokáig írni sem tudunk, csak kóválygunk. Összezavarodunk, nem értjük, mi történt: ártó szándék nélkül, rosszindulat nélkül elmondtuk a véleményünket, kérdeztek, és válaszoltunk, a következő pillanatban meg arra ocsúdunk fel, hogy ömlenek a gyalázkodó levelek a postaládába, gyűlölködő kommentek árasztják el a falat. Zúdul a harag, a gátlástalan indulat, és úgy tűnik, sose lesz vége. Kedves Tóth Krisztina, tudom, olcsó vigasz, de elmúlik. Abban a pillanatban, amikor a fékevesztett csőcselék talál magának újabb koncot. Akkor majd lihegve, vérgőzös szemekkel odébb loholnak, és valaki mást szednek szét. Mert valakire mindig kell haragudni, valakit mindig gyűlölni kell...

Íróink, költőink ma már nem halott emberek a tankönyvek, irodalmi szöveggyűjtemények és irodalomtörténeti kötetek lapjairól, hanem hús-vér emberek, akik köztünk élnek, jelen vannak a közösségi oldalakon, feltételezhetjük róluk, hogy leviszik a szemetet is, és heti rendszerességgel kiporszívóznak. Azaz ugyanolyanok, mint mi. A jótékony elefántcsonttorony nem védi őket, ki önként lépett ki belőle, ki be se költözött. Persze továbbra is vannak olyanok, akik odabenn laknak, néha veszik a fáradságot, és az erkélyről leintegetnek a pórnépnek, ne adj isten, még arra is hajlandóak, hogy lejőve összesározzák a lábukat, hogy aztán iszkoljanak vissza, és hosszú ideig ki se dugják a fejüket.

Amikor köztünk járnak, amikor a közösségi oldalakat használják, amikor elmondják a véleményüket, vagy válaszolnak egy újságíró kérdésére, védtelenné válnak, és az istenadta nép ezt nagy kéjjel ki is használja, nem téve különbséget a valóságsóban riszáló huszonéves szereplő és az író között. Ezt tudomásul kell venni. Azt is, hogy az író és a költő nem érinthetetlen, nem különb, mint mi, nem övezi nagyobb tisztelet, sőt, a dolgok állása szerint ugyanúgy nem illeti meg sem az emberi méltóság, sem a jó hírnév, sem a becsület, ahogy engem, az újságírót sem, vagy ahogy a szurikátát földhöz vágó kisfiú családját sem. Aki eddig mást hitt, tévedett. Üdv a valóságban.

Ezt azonban az átlagember nem tudja kezelni. A kortárs íróról, költőről sztereotipikusan, előítéletekkel terhesen gondolkodik. Az író lehetőleg férfi. Morózus, magányos, pipafüstbe burkolózott, megközelíthetetlen alak, feketében jár, adósságai vannak, egyetlen értéke az apjától örökölt zsebóra, amitől soha nem válna meg, az író az, aki elvont, sokszor absztrakt világban él, fogalma sincs a való életről, szakmája, munkája nincs, esténként lecsoszog a klubba, ahol abszintot iszik, és a többi íróval keserűen sóhajtozik. A költő férfi. Alkoholista, láncdohányos, sápadt, karikás szemű, szakadt alak, aki a viszonzatlan szerelem és a meg nem értettség, na meg az állandó másnaposság miatt hervadtan kóvályog, és nem találja a helyét, elfeledve hal meg egy szűk albérletben, és véletlenül találnak rá. A keblén egy vörös rózsa van, a kezében pedig még mindig szorongatja a lúdtollat, amire rászáradt a ténta, az asztalon merített papír a félbehagyott verssel - oh, mily fájdalom! -, és évtizedeken át találgatjuk, mire gondolhatott, amikor leírta, hogy „narancs mimóza lelkemben a fájdalom, szűm rothadó avokádó, fogam vásik, életem elenyész… te, te tetted ezt!”

Hogy nem tud kialakulni párbeszéd arról, vajon le kellene-e venni Jókai Mór Az arany ember című regényét a kötelező olvasmányok listájáról - tehát nem az összes Jókait, és azt sem állította senki, hogy ajánlott anyag ne lehetne -, annak egyik oka a fenti sztereotipikus gondolkodás. És el is érkeztünk mindazokhoz, akik Tóth Krisztinát gyalázzák, fenyegetik. Az ilyen kommentelők nem Jókait féltik. Az ilyen kommentelők jó eséllyel Az arany emberen kívül nem olvasták a többi kötelezőt sem, csak ismerik az író nevét az általánosból. Fogalmuk sincs Mikszáthról, Móriczról, Adyról annyi maradt meg, hogy hétszilvafás nemes, Petőfiről meg az, hogy talpramagyar és a Nemzeti lépcsője. Fogalma sincs, hogy tizednapra miért hívatta össze a népet Akhilleusz, és ki bólintott rá erre, mert megszánta a szűntelenül hulló danaosz daliákat. Nem érintette meg Shakespeare, nem tud idézni Az ember tragédiájából, és ha megkérdezném, mutat-e analógiát a mai kor embere Kafka Gregor Samsájával, bámulna, mint borjú az új kapura, és azt sem tudná, miről beszélek. Tóth Krisztina munkásságáról sem tud semmit. Egyet tud, az interneten mocskolódni. 

Pedig az az ember, akire nem a szellemi igénytelenség a jellemző, aki olvasott, aki érti és tudja élvezni az irodalmat, annak vannak eszközei: tud érvelni, meg tudja indokolni, miért fontos a művet a kötelezők listáján hagyni, van értelme és mélysége a gondolatainak, alá tudja támasztani a kijelentéseit, képes az összehasonlításra, van vitakultúrája és szókincse. A műveletlen tahónak az egyetlen eszköze az agresszió.

Az olvasó ember felfogja a mondatokat, és értelmezni tudja őket. Különbséget tud tenni aközött, hogy tilcsákbejajókait és a "Jókai művei közül ezt én magam levenném a kötelező olvasmányok listájáról" között. Ez fontos, ez is általános iskolai követelmény, fel is mérik a tanórán. 

Hogy párbeszéd, érdemi vita nem tud kialakulni, cserébe a nemzeti sportként űzött kettős mérce jól megfigyelhető itt is, arról tehet az irodalmi élet is. Ahogy az újságírók, színészek között, ebben a csoportban is megfigyelhető a megosztottság, a belterjes hierarchia. Ahogy megvan, ki számít újságírónak az alapján, ki hova ír, ki számít színésznek a társulata, kőszínháza alapján, úgy megvan, ki az, aki írónak nevezhető, és ki az, aki írogat. Ha az egyik írót megvédjük, védjük meg a másikat is. Álljunk ki mindenkiért, akit bántalmaznak, verbálisan semmisítenek meg a szemünk láttára. Felénk ezt úgy mondják, hogy az is a mi kutyánk kölke. És ha kikérjük magunknak azt, hogy politikai kérdést csinálnak egy véleménynyilvánításból, akkor mi se csináljunk belőle politikát. Ne mutogassunk másra, bűnbakot keresve, ne próbáljuk rátolni a felelősséget emberre, újságíróra, újságra, hanem határolódjunk el, kőkeményen és ellentmondást nem tűrő módon. Az tökös. Az a járható út, az egyetlen.

Napok óta három dolog foglalkoztat. Az egyik, hogy ebbe’ a fene nagy mingráncs sújtotta, félelemtől reszkető országba’ még senkinek nem esett le, hogy Az arany ember egyik női főszereplője, Tímea muzulmán, pedig azért arról is milyen jókat lehetne kommentelni. Aztán a másik, mi történne, ha interjút adnék, és azt válaszolnám egy kérdésre, hogy véleményem szerint Móricz Árvácskája káros a gyermekekre, mert a családon belüli erőszakot ábrázolja, ráadásul úgy, hogy a nők is rendkívül kegyetlenek, brutálisak. Ha elmondanám, hogy a gyerekek az iskolában olvasott példákból lesik el a nemi szerepeket, azt pedig személyes érintettségem okán kérném ki magamnak, hogy a paraszti családokat ilyen általánosító módon ábrázolja valaki. Mindezek miatt - mondanám - én az Árvácska című könyvet levenném a kötelezők listájáról.

Nem is tudom. Lehet, hogy csak kiröhögnének, lehet, hogy kutyaszar lenne a postaládámban. Lehet, hogy megfenyegetnének, leköpnének az utcán. Lehet, hogy nem foglalkozna a válaszommal senki, mert nem vagyok senki. Fogalmam sincs. Tegnap még biztos voltam benne, hogy beleállnék a véleményembe. Két lábbal. Mert a véleményt nem csak megfogalmazni kell, de vállalni is. Ma már azonban nem vagyok benne biztos. Mert ami Tóth Krisztinával történik most, ebben a percben is, az félelemmel tölt el. Ami történik, az túlnőtt azon, amit internetes lincselésnek, kommentgyűlölködésnek nevezünk. És a verbális agressziótól, a bántalmazástól nem magamat féltem, hanem a gyerekemet. A családomat. A magánszférámat. Amit azok, akik Tóth Krisztinát bántalmazzák, ugyanúgy nem kímélnek, nem tisztelnek, mint a véleményt sem. Mert nem számít semmi. Még az sem - ez a harmadik dolog -, hogy a gyermekbántalmazás simán átment a kommentelők szűrőjén. Az nem érte el az ingerküszöböt, hogy az apa szíjjal veri a gyereket. Vajon miért, gondolkodom el újra és újra. És akármennyit gondolkodom, úgy találom, hogy erre nem az a válasz, hogy Szabó Magdát sem olvasnak.

Szóval, megteszem akkor elsőként én. Én, Hódos Hajnalka, újságíró, negyvenhat éves nő, anya, irodalomszerető és olvasó magyar állampolgár ezennel elhatárolódom, és mélységesen elítélem mindazokat, akik Tóth Krisztina írót bárhol, bármilyen módon bántalmazták a véleménye miatt. És azt mondom, elég, legyen most már ebből elég.

Fotók: Getty Images Hungary, Tóth Krisztina szerzői oldala

Hogy jutottunk el idáig?

Ezt is szeretjük