„Karácsonykor normális gyereket se szülnek, nemhogy ilyet!” A terhesség és a szülés alatt a méltóság mindenkit megillet

Az őrzőben fekszem. Kórházszag, fém és félhomály. Egyedül vagyok, de mégsem. A szomszéd ágyon egy fiatal lány sír. Én nem sírok, én azt ismételgetem, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz. Én nem szoktam sírni.

Az elmúlt fél évben is csak egyszer sírtam. Egyszer, amikor a vizsgálat után kiléptem az utcára az épületből, ahol a magzati ultrahangot végezték, és megerősítették, hogy a gyerekünk szívfejlődési rendellenességgel születik meg.

Legközelebb egy óra múlva fogok sírni, de ezt akkor még nem tudom.

Most csak arra gondolok, hogy minden rendben lesz, és holnap már együtt leszünk. Mert holnap a saját felelősségemre távozom a kórházból. És ehhez az kell, hogy most itt feküdjek.

A sírás nem változtat semmin.

Ha sírok, akkor is elküld a fogadott orvosom, aki a diagnózis után azt mondta, nem fér bele a praxisába, hogy ilyen bonyolult esetekkel foglalkozzon. Felesleges lett volna sírni, mikor a magzatvíz-mintavétel után négy és fél órán keresztül várakoztam az eredményre a folyosón állva. Előtte persze a lelkemre kötötték, hogy most nagyon kell vigyáznom magamra, lehetőleg feküdjek egy-két napig. Hiábavaló lett volna sírni, mikor szárazon közölték, hogy az eredményeket majd harminc nap múlva kapom meg, mert nyár van, leálltak a laborok, csak néhány dolgozik, de nem kell aggódni, még akkor is időben leszek, ha kiderül, hogy más baj is van, és el kell vetetni a gyereket. Hasztalan lett volna a sírás, mikor koppant az olvasószemüveg az asztalon, majd a szavak a padlón: talán jobban tennénk, ha elgondolkodnánk a művi terhességmegszakításon, fiatalok vagyunk még, majd lesz másik gyerek. Minden könnycseppért kár lett volna, mikor arról győzködtek, lehet, hogy a szívsebészek meg a kardiológusok azt mondták, addig jó, amíg ez a gyerek benn van, de vegyem figyelembe, hogy december 24-ére vagyok kiírva, karácsonykor normális gyereket se nagyon szülnek, nemhogy ilyet, szóval itt írjam alá, és akkor adnak egy korábbi időpontot a programozott császárra, ami mindenkinek kényelmes, és egyszerűbb is. Nincs értelme picsogni, amikor a jelenlétemben azt mondja a doktor úr a kollégájának, hogy tudod, a "szíves anyuka".

Nem kell sírni. El kell viselni.

A szánakozó pillantásokat. A kiabálást, amikor úgy döntök, hazamegyek, és nem fekszem be, hogy reggel majd megcsászározzon, aki bejön. A szemforgatást, amikor másnap este bemegyek, hogy megkezdődött. A telefonbeszélgetést, mialatt én deréktól lefelé meztelenül állok a kövön, hogy igen, az, az, itt van, beindult, most mit csináljunk vele? Hogy a műtét után meg sem mutatják, nem jön senki, aki az állapotáról tájékoztat. Hogy betolnak ebbe a kurva őrzőbe, átraknak az ágyra, és egyedül hagynak azzal, hogy se evés, se ivás, maradjak nyugton.  

A sok jóra kell gondolni, ami történt. A doktornőre, aki olyan kiváló diagnosztának bizonyult, hogy kiszúrta, és elküldött a specialistához. A specialistára, aki látta, hogy milyen magamra hagyatott vagyok, és elintézte, hogy a saját betegeként, több mint félidős terhesen felvegyenek a kórházba, mintha kezdetektől ott gondoztak volna. A laborosra, aki a szabadsága alatt bement, és elvégezte az elemzést, és felhívott, minél előbb megtudjam az eredményt, mert biztosan így is nehéz ez az egész. Az asszisztensre, aki egyből adott időpontot. A szívsebészre, aki elvállalta a műtétet.

A sok jóra kell gondolni. És arra, hogy minden rendben lesz.

Aludni kéne, hogy legyen erőm holnap.

A lány már nem sír. Most azt suttogja a félhomályban, hogy nagyon szomjas vagyok. Aztán elhallgat. Talán elaludt.

Hangokat hallok, nem tudom, álmodok-e. Férfi. Egy nő is. Nem hallom, mit mondanak. Mintha vitáznának. Álmodom.

Anya! Anya, ébren van?

Egy férfi hajol fölém. Gyere, mondja valakinek. Apa, segítsen tartani a másik oldalról. Kábán nézek, itt a férjem is. Azt akarom kérdezni, hogyan, de akkor meglátom. A másik mentős kezében egy hordozható inkubátor van. Amíg engem a mentős és a férjem megtámaszt, ő kiveszi a kisbabánkat, és felém nyújtja. A másik beszél hozzám. Anya, ugye tudja, mi történik most? Hogy a kicsit el kell vinnünk? És ugye tudja, hova visszük? Bólintok. És nyújtom a kezem, hogy magamhoz ölelhessem, hogy a karjaimban tarthassam a kisbabámat. Én vagyok az, Anya. Itt vagyok, mondom neki. Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled, kislányom. Itt vagyok.

Kilenc évvel ezelőtt, karácsony előtt pár nappal, a késő esti órákban voltunk így együtt a félhomályban, mint valami furcsa betlehem. Az anya a gyermekével, az apa és a két mentős a Peter Cerny Alapítványtól, akik a mi háromkirályaink voltak. Nem tudom, meddig tartott a varázslat, de az egyikük egyszer csak halkan megszólalt, búcsúzzak most el, indulniuk kell.

Bólintok. És ömlenek a könnyeim, nézem, ahogy gyengéden beteszik az inkubátorba, azt mondogatom, hogy köszönöm, nagyon köszönöm.

És tudom, hogy most már kibírok mindent. Mindent. Még ezt az éjszakát is, itt, egyedül. És hogy minden rendben lesz.

Kibírom, mikor éjszaka felébresztenek, megragadnak, a pár órával azelőtt felvágott hasamat négy tenyér és ököl dúlja, aztán felültetnek, és mint egy tömlőből, kiöntik belőlem a vért. Kibírom, amikor a nyögésemre az a válasz, hogy senki nem mondta, hogy császáros szülés nem fog fájni. Kibírom, mikor reggel felráznak, és azt mondják, induljon fogat mosni, és amíg a mosdókagyló fölé hajolok, hátulról kirántják belőlem a katétert. Kibírom, hogy annyit mondanak, menjen át az osztályra, de azt nem mondják el, merre induljak, és kit keressek. Kibírom, amikor rám rivallnak a nővérszobában, ahova az őrzőből jövet bekopogok, hogy megkérdezzem, hova kell mennem, hogy hol az istenbe’ voltam eddig, már meg akartak vizsgálni, kibírom a gúnyos megjegyzéseket arról, nem zavar-e, hogy tiszta vér vagyok. Kibírom, mikor a nővér üvöltve beront a kórterembe, mi biztos láttuk, ki ment be dohányozni a zuhanyzóba, hát innen nyílik, mondom, hogy nem, aludtam, azt hiszem, na persze, kiabálja, ilyenek ezek mind. Kibírom, amikor a doktor úr vizitkor azt mondja, hogy őt ugyan nem érdekli, hogy távozni akarok az intézményből, mert szeretnék a gyerekem után menni a GOKVI Gyerekházába, felőle oda megyek, ahova akarok, és aláírja a zárójelentést. Kibírom, hogy két órát várakozom utcai ruhában, összepakolva a kórteremben, mert nem találok senkit, aki kivenné a branült a karomból, de elveszítem a türelmem, és kiszedem magamnak.

Még azt is kibírom szó nélkül, mikor a férjem az autóban elmeséli, hogy az éjszakai szóváltást nem álmodtam. A nővér nem akarta beengedni a mentősöket hozzám a kislányunkkal, azt mondta nekik, mégis mit képzelnek, ez egy kórház, nem átjáróház. A mentős azonban egy határozott mozdulattal félretolta, és azt mondta neki, olyan nincs, hogy egy Anya nem látja az újszülött gyermekét, azt a gyermeket, akit perceken belül egy másik kórház intenzív osztályára szállítanak át. Olyan nincs, hogy nem látja.

Legközelebb majd két óra múlva fogok sírni. De ezt akkor még nem tudom.

Azt viszont igen, hogy mindez történhetett volna másként is.

• szülés
• születés
• terhesség
• egészségügy
• tüntetés
• másállapotot a szülészetben
• Lélek&Test