Tari Annamária nagyinterjú: Hogyan mondjunk nemet bűntudat nélkül? Hogyan váljunk le jól szüleinkről?

Miért válunk olyan sokan, oly sok helyzetben igenemberekké? Gyakran egy helyzetből kilépve, később megkérdezzük magunktól: miért nem mondtam nemet? Vajon miben gyökerezik az igent mondásra való hajlam?

Evolúciós oka mellett számtalan szocializációs oka is van, például a szülői minták, melyek nagyon mélyen gyökereznek az emberben, és befolyásolják saját családi életünket, munkahelyi szokásainkat, párkapcsolatainkat is. A nemet mondás művészetéről Szily Nóra és Tari Annamária pszichoterapeuta beszélgetett a november 9-én megtartott Femina Klubban.

- Gyakran előfordul, hogy amikor az ember kilép egy nárcisztikus párral való kapcsolatból, mert az nem működött, hajlamos újra egy uralkodó párt választani magának. Olyan ez, mintha bizonyos minták sorsismétlésként teremtődnének újra. Miért alakulnak ki ilyen sémák, és hogy lehet ezt a sorozatot megszakítani?

- A tudattalan érzelmi mechanizmusok rajzolják ki mindig ugyanazt a szabásmintát az életünkben. Olyan ez, mintha az ember mindig ugyanazt a matyómintát hímezné, csak épp más színű fonállal. Erős gyerekkori élményeink vannak a családunk szerkezetéről, melyekhez korai érzelmi emlékek is kapcsolódnak. Ezek tudattalanul működni kezdenek a felnőtt élethelyzeteinkben, és előállítanak jobb vagy rosszabb szituációkat. Például jellemző kép, amit a médiából is ismerünk, hogy a legtöbb nő a rosszfiúkat keresi, amit szintén tudattalan korai érzelmi emlékek által befolyásolt választás, ez szintén nem tudatos. 

Sok nő olyan férfit választ, aki mellé megnyeri bónuszként az örök boldogtalanságot, csak ő ezt nem látja, mert máshogy címkézi fel a választását. Hosszú éveket lehet leélni olyan párkapcsolatban, ahol nem sok öröm van. Ha közelebbről megnézzük ezeket a kapcsolatokat, a kötőszövetük boldogtalanság, agresszió, esetleg destrukció. Ez azt jelenti, hogy a nő folyamatosan alárendeli és leértékeli önmagát: a szabad választás lehetősége is csak látszat, hiszen ilyenkor tipikus például, hogy mindig oda mennek szórakozni, ahová a párja akarja, ő viszont szabadon választhat, milyen mosogatószert vegyenek otthonra. 

Nemcsak erről, de az észrevétlen leértékelésekről is szó van. Egy nő egy ilyen helyzetből igen nehezen jön ki. Feltehetjük a logikus kérdést, hogy miért nem szakítja meg ezt a folyamatot? Miért nem hagyja el destruktív párját? Miért nem keresi meg a saját életét egy boldog párkapcsolatban? Erre általában az a válasz, hogy nem merik, nem tudják, vagy, hogy a következővel is ugyanilyen lenne. És valószínűleg így is lesz, ha tudattalanul ugyanezt a mintát követi. Terapeutaként úgy gondolom, hogy a nők legtöbbször a magánytól félnek, és attól, hogy soha többet nem kellenek majd senkinek.

- A félelem erősebb, mint a felismerés ereje? És, ha el is jön a felismerés, miért teremtődik újra mégis ugyanaz a helyzet?

- Mindenki ügyesen fojtja el a felismerés erejét, mert akkor nem kell kilépni a destruktív helyzetekből. Felismerni önmagában még nem elég, kell, hogy valamennyi bátorság is párosuljon hozzá, amikor az illető nő vagy férfi ki tud lépni a kapcsolatból akkor is, ha nincs alatta biztonsági háló, egy másik lián, amibe kapaszkodhat. Ez a bátorság nemcsak a filmek hőseinek van meg, hanem azt jelenti, hogy az illetőnek van önértékelése, önbizalma - vagyis érzelmi kapcsolata, belső párbeszéde saját magával -, amibe kapaszkodni tud.

- Ezek a tudattalan minták, melyekből nem tudunk kilépni, a szüleink kapcsolatából ragadnak ránk? 

- A tudattalan érzelmi minták nagy része egy tanulási folyamat során öröklődik ránk, ez tulajdonképpen a korai érzelmi emlékeinkből eredő belső tudásunk. Vegyünk egy családot, ahol egy kicsit boldogtalan a szülőpár, és ebbe a kissé elnyűtt házasságba születik egy gyerek. Nem ritka, hogy az ember így próbálja megmenteni a házasságát, aminek következménye, hogy a gyerek már eleve egy terhes feladattal jön a világra: újszülöttként meg kell mentenie szülei kapcsolatát. 

Ideális esetben viszont a gyerek kiegyensúlyozott kapcsolatba születik, és ahogy egyre cseperedik, egy olyan felnőtt párt lát, akinek kötelessége őt szeretni, megadni neki az érzelmi biztonságot, és akiknél dicséreteken keresztül pozitívan éli meg önmagát. Ez azonban igen ritka eset. Ebben az idealizált esetben a gyerek négy-ötéves korában már jól érzi magát a testében, és megkapja a megfelelő érzelmi csomagot, amivel kiskamasz korában biztonságosan útnak indulhat, mert nagyjából már tisztában van saját értékeivel.

Ám, ha valakinek szigorú apukája van, aki nem nevezi nyíltan butának a gyerekét, de csúnyán néz, amikor ötös helyett négyest visz haza, az az apa hideggé válik. Érzelmileg visszavonul, miközben anya szótlanul hagyja a történéseket, mert nem szeretne konfrontálódni a társával. Egy ilyen környezetben felnőtt kislány nő korára azt tanulja meg, hogy a szeretetért keményen meg kell dolgozni, és lehet, hogy nem sikerül mindig, de akkor újrakezdi, mert nem tudja elviselni, hogy őt emiatt ne szeressék. Ez az érzelmi spirál folyton előáll egy ilyen nő érzelmi és munkaköri kapcsolataiban, miközben ő ezt nem tudatosítja. Ez a fajta működés a tudattalan szeretetreméltósági törekvés, ami azt jelenti, hogy ő akkor képes jól létezni, ha a kapcsolatban - legyen az a főnökkel, szülővel, anyóssal, párral való kapcsolata - érzi, hogy elfogadják. 

- Sokan belecsúsznak olyan élethelyzetbe, az életük során akár többször is, hogy egy foglalt ember mellett a harmadik szerepét veszik fel. Ez is egy séma?

- Igen, és általában két dolog áll mögötte. Az egyik, hogy a nő nem hiszi el, hogy jobbat érdemel. A másik, hogy soha nem is akarna ennél többet, mert jó, hogy a kapcsolat közben mégis szabad marad, hiszen a férfi nem válik el a feleségétől. 

A háromszöghelyzetek is sokszor a család által örökölt sémák hozadékai. Amikor egy kislány egy közepesen autoriter apa és egy félig-meddig elnyomott anya mellett kezd el serdülni, egyszer csak elkezd okosabbá válni az apa szemében, mint az anya - akit apa egyébként is szeret lenyomni egyfajta szellemi szkanderben: csak arra vagy jó, hogy bevásárolj. Ellenben apa szívesen folytat eszmecserét a kislánnyal, aki okos például a matematikai kérdésekben. A lányt kitünteti figyelmével, anyát szinte semmibe veszi, és kialakul egyfajta háromszög, amibe a lány beleragad, hiszen csak a szülők tudnának változtatni, de ők inkább folytatják a játszmát. 

Különös érzelmek alakulhatnak ki egy ilyen helyzetben: a lány furcsán érezheti magát az anyja mellett, elkezdi nem kívánt személynek érezni őt. Az anya már haragudhat a lányára, amit mégsem enged meg magának igazán, mert letiltja az anyai szeretet. Ezek nem tudatos viszonyulások, de legbelül megmaradnak. És tíz-húsz év múlva azt látjuk, hogy a lány rendre olyan háromszöghelyzetekben van, ahol ő a fiatal szerető, és adott egy idősebb nő és a férj. Ilyenkor a lánynak tulajdonképpen nem is a férfi kell, hanem ez a háromszöghelyzet. A lány tudat alatt elkezdi futtatni ugyanazokat az érzelmi köröket, melyeket annak idején a családban átélt: rivalizál az idősebb nővel, meg kell küzdenie a férfi szeretetéért. 

Ez egy bonyolult helyzet, aminek nincs megoldása, kimenetele. A szakítás sokszor úgy következik be, hogy az egyikük hirtelen besokall, és robbantja a háromszöget. Ha valakinél már többszöri esetként jön elő, hogy háromszögkapcsolatba lép, érdemes elgondolkodni azon, hogy azért csinálja-e, mert ismerős neki a helyzet: mert ő nagyon régen, nagyon korán már benne volt egy ilyenben.

- Hogy lehet megszakítani ezt a tudat alatt követett mintát? 

- A felismerés pillanata fejben dől el. Hinni kell abban, hogy ha az ember huszadik alkalommal is ugyanazt csinálja, huszonegyedszerre észreveszi, hogy megint a hibás sémát követte. Ha végignéznénk korábbi kapcsolatainkat, valószínűleg felfedeznénk bennük az ismétlődő érzelmi mintát. Lehet, hogy az exeink külsőleg másképp néznek ki, de rádöbbenhetünk, hogy igenis mindig ugyanazt választjuk. Ha valakiben megtörténik ez a felismerés, és tényleg tesz valamit, akkor sikerülhet megtörni a mintát. Ehhez azonban valóban tenni kell: okos szakkönyveket elolvasni, intelligens barátnőkkel beszélni, akár terápiára menni, változtatni. Első lépésként elmehetünk fodrászhoz, változtathatunk a külsőnkön, ez rendben van. De belül is meg kell történnie a változásnak, el kell dönteni, hogy a boldogságot választjuk.

Először a pszichoterápia is ilyen boldogságot ad: amikor a páciens és a terapeuta is mosolyog, együtt eveznek a boldogság vizén. Mígnem eljön az első alkalom, amikor a páciens megérzi, hogy a mosolygó terapeuta kezében van egy kis fűrész, amivel elkezdte kettéfűrészelni a hokedli egyik lábát, amin a páciens ül. Ekkor még nem ijed meg annyira, mert a háromlábú széken még mindig elvan. Amikor a második lábat is elfűrészeli a terapeuta, az viszont már rosszabbul érintheti, mert felbukkannak azok a szorongások, melyek mutatják a tudattalan szeretetreméltósági törekvést: „ha megváltozom, senki nem fog szeretni. Ha megmutatnám önmagam, akkor senki sem szeretne.”

- Van, aki leélt 20-50 évet úgy, hogy volt egy kép, amit magáról közvetített. Ha leleplezi ezt a képet, az hatalmas kockázatot jelent: szerethető lesz-e, amit megmutat?

- Ezt mindenki pont így látja, így hiszi, így gondolja, de ez pont nincs így. Az önértékelési mínusz át tud fordulni pluszba, és ad annyi erőt, hogy az ember el tudja hinni, igenis szeretetreméltó. Ezért nagyon fontos a magunkkal kapcsolatos belső párbeszéd, aminek során jóban lehetünk önmagunkkal, és ami megerősít abban, hogy nem vagyunk rosszak. Ez nem egy nárcisztikus, fellengzős mondat, hanem annak a felismerésnek a mondata, amelyik a valódi önmagamat értékeli. 

Minden tudattalan szeretetreméltósági törekvés mögött hatalmas félelem van a szeparációs szorongástól. Ez az a korai érzelmünk, amit fel kell dolgozni egészen onnantól kezdve, amikor anyánk először hagyott minket magunkra csecsemőként, vagy amikor először küldtek el egyedül nyári táborba egy hétre. Ekkor jövünk rá lassan, hogy az egyedüllét nem egy iszonyatos állapot. A magányt kezelni lehet, mert ha egyedül vagyunk, valójában akkor is ketten vagyunk: én meg én. Annak a felismerése, hogy önmagammal is tudok beszélgetni, közben gondolkodni. Ahhoz, hogy valaki kezelni tudja a szeparációs szorongást, kell, hogy ne rettegjen attól, hogy egyedül marad, és attól se, hogy szeretetlenné válik.

- Érdekes átgondolni, hogy ki az, aki egyáltalán csendben bír létezni. Sokan, ha hazaérnek, egyből bekapcsolnak valamilyen zajforrást, de a belső párbeszédhez csendre van szükség, igaz?

- Egyértelműen, különben az ember nem figyel a saját gondolataira. A sírós zene és film is jó terápia, de kell, hogy az ember csendben morfondírozzon önmagán, mert ilyenkor képes meglátni és megérteni az összefüggéseket. Ez a spontán végzett, saját terápiás gondolkodás elindulhat egy délelőtti munkahelyi történés miatt, egy párkapcsolati helyzet vagy egy barátnő kapcsolatának történései miatt. A szakmában ezt önreflexiónak hívjuk: reflektálok arra, ki mit csinál körülöttem, én mit csinálok, ki mit gondol, én mit gondolok róluk. Egyszerűen tudnunk kell magunkról dolgokat. 

A pszichológusok azt tartják a legveszélyesebbnek, amikor valaki csak úgy létezik. Nem figyel semmire, csak túlél: csak legyen már péntek, legyen már vége a nyaralásnak, csak érjek már haza, legyünk már túl mindenen. Ez a robotpilóta-üzemmód amolyan turistáskodást idéz elő az emberben: elidőz egy kicsit itt, egy kicsit ott, megnézi ezt meg azt, de valójában sosem ismeri meg a várost - saját magát. Így rengeteg dologról lehet lemaradni, akár egy boldogabb párkapcsolatról, akár egy nyugodtabb munkáról. Ha az ember ezt gyakorolja, eljön az idő, hogy egyszer csak már nem szorong, és nagyon furcsa, olykor ijesztő először megtapasztalni ezt a nyugalmat.

- Önmagunktól is felismerhetjük, hogy folyton egy korai, családi élményeken alapuló érzelmi mintát követünk? Lehet egyedül változtatni ezen a mintán?

- Ez egy hosszú folyamat még terápiával is, de lehetséges. Ha az ember meglátja a gödröt, amibe folyton belelép, lehet, hogy még egyszer megteszi, de amikor újra felfedezi, már teljesen tisztán látja, hogy megint ugyanaz a régi séma jött elő. Ezután érkezik el a pillanat, amikor a következő lehetőségnél már nemcsak látja a gödröt, de ki is kerüli azt, és változik a minta. Ez egyszerűbben működik párkapcsolatok esetében, de a háromszögkapcsolatoknál például sokkal bonyolultabb, homályosabb az érzelmi háttér, ilyenkor sok esetben terápia kell.

- Vannak olyan konkrét szülői mondatok, melyeket szinte utasításként követünk, ha folytonos, hibás párkapcsolati sémáinkról van szó?

- Persze, ilyen séma például, amikor az anya folyamatosan háttérbe volt szorítva, és azt ismételgette a lányának, hogy a mi családunkban ez már csak így megy. Ha ez az összefüggés valaki számára nyilvánvalóvá, tudatossá válik, akkor már lehet befolyásolni, illetve változtatni a döntéseinken. A feltáró terápiákon is ezeket dolgozzuk fel, ami aztán a kliens további döntéseit befolyásolja majd, és meglátja, hogy igenis tud változtatni a saját sorsán. Azonban ez egy hosszú folyamat, és általában több az ellendrukker, mint a drukker. 

Ha egy ember hirtelen gyökeres változást eszközöl az életében, például a destruktív szüleivel való kapcsolatában, akkor számítania kell az ellenszélre, mert a másik fél általában nem tud mit kezdeni a megváltozott szerepekkel. A destruktív szülő számára ez olyan, mintha egy színdarabot nézne, amiben a szereplő egyszer csak a leírt szöveg helyett értetlenül kezdene beszélni, és ez persze nem tetszik neki, mert megtörték a sémáját. Ehhez sokszor elég az is, ha a gyerek nemet mond a szülőnek. Nem ritka, hogy ez a változás először csak a harmincas-negyvenes éveinkben történik meg, mert hajlamosak vagyunk nem észrevenni, hogy addig mindig igent mondtunk: azonnal ugrottunk, ha anya hívott, vagy mindig egyből felvettük a telefont, ha apa keresett. Belénk van kódolva, hogy jó gyereknek kell lenni - természetesen nem azt mondom, hogy mostantól legyünk rosszak. Ehelyett meg kell tanulni, hogy felnőttként nem a gyerekszerep megtartása a cél. El kell érni, hogy szüleink egyenrangú felnőttként tekintsenek ránk, mert ez az egészséges felállás.

- Ahogy a szülők egyre esendőbbek, gyengébbek lesznek, az embernek szinte bűntudata van, ha nemet mond nekik, hiszen már vigyázni kell anyára, apára. És tény, hogy a beteg szülők olykor igen fifikásak tudnak lenni, ha manipulálásról van szó. Hol az arany középút a hála és a bűntudat között, amikor az ember folyton azt hallja a szüleitől, hogy én bezzeg az életemet áldoztam rád, vagy én csak azt akarom, hogy te boldog légy? Ez kicsit olyan, mintha béklyók lennének az ember lábán, ami a szülők felé húz. Meddig tart a gyerekkor, és mikor kezdődik az önálló, felnőtt élet?

- Csakis a mi hitelességünkön múlik, hogy meddig tartanak minket gyereknek a szüleink. Ez alatt azt értem, hogy többé nem tesszük gyerekszerepbe saját magunkat, nincs kétely a hanghordozásunkban, nem alárendeltként szólunk hozzájuk. Susan Forward Mérgező szülők című könyvét tudom ajánlani mindenkinek, aki ilyen problémával küzd. Ha valaki azt szeretné, hogy a szülő különálló lényként és egyenlő félként tekintsen rá, tudnia kell, hogy anya vagy apa ezt nem fogja akarni, mert ő megszokta, hogy ott van neki valaki, akire támaszkodhat. 

Nagyon érdekes, hogy egy gyerek mikor jut el oda, hogy már nem fél a szüleitől, és nem csúszik bele egy olyan manipulatív helyzetbe, amiben a szülő azt mondja, ha nem is így, direkten: én mindent feláldoztam érted, te pedig hálátlan gyerek vagy! Nem lehet szülői elvárás, hogy a gyerek feláldozza az életét. Az, hogy anya, apa feláldozta a sajátját, az ő választásuk volt, és egyébként minden szülőnek kötelessége is ezt tenni. A gyerekvállalás olyan projekt, amit az ember egész életére megnyer, nemcsak három évre. Ha a szülő ezt felrója a gyerekének, az a tiszta szülői önzés. És a gyerek, aki ilyen esetben ott áll húsz-, harminc- vagy negyvenévesen a szülei előtt, döntéshelyzetben van: vagy elkezd szorongani, mert nem bánthatja meg apát-anyát, vagy vesz egy nagy levegőt, és nem felejti el, hogy ő már egy felnőtt ember. És változtat, hogy végre a saját életét élje. Például, hogy minden karácsony úgy alakuljon, ahogy ő szeretné, vagy ne legyen kötelesség minden vasárnap elmenni anyához ebédre. 

Ha valaki beleragad a szülő önzésébe, általában azt érzi, ha már ezer ciánkapszulát lenyelt, akkor miért ne lehetne az ezeregyediket is, hiszen előbb-utóbb úgyis megváltozik a helyzet, és még az is eszébe juthat, hogy mennyit lehet majd örökölni. Ez csúnyán hangozhat, azonban ez egy látens agresszió, amit a gyerek ilyenkor nem mer kimondani, mert a rendes gyerek nem gondol ilyesmit. A fantáziákra viszont figyelni kell, mert azt jelzik, hogy már borzasztóan elegünk van abból, hogy nem engednek minket egy bizonyos távolságnál messzebbre.

- Hogy veheti észre az ember, hogy destruktív a szülővel való kapcsolata? 

- Amikor apa vagy anya nevét meglátod a kijelzőn, és frászt kapsz attól, hogy megint hív, az egy elég erős jel. Egy destruktív szülői kapcsolatban az ember általában megpróbál egy válaszfalat húzni, de nem egy erős betonból, hanem csupán gipszkartonból, ami a szülő hívásakor azonnal beszakad. A szorongás, az idegesség pedig felszínre tör, hogy mit akar már megint tőlem? 

Van egy másikfajta szülő, aki nagyon szeretetteljes, és a gyerek igazán szereti is, de így nem veszi észre, hogy hiába töltötte be már majdnem az ötvenet, hiába van saját családja és élete, anyával mégis mindennap beszélni kell - legalább egyszer. Akkor is, ha nincs miről, mert nem történt semmi, és akkor is, ha mindketten élvezik ezeket a beszélgetéseket. A gyerek bokáján ebben az esetben is ott van az a bizonyos béklyó, amivel szorosan fogják, csak épp láthatatlan, és a lánca cukormázzal van átitatva. Nem arról van szó, hogy az ideális szülői kapcsolatban anya és gyermek a világ két felén él, és havonta egyszer beszélnek telefonon, hanem, hogy mindketten képesek tiszteletben tartani egymás életét, érzelmeit és a jogát ahhoz, hogy éljen.

- Ha valaki felismeri ezt, és változtatna, hogy tegye meg? És elég, ha csak a gyerek próbál változtatni?

- Lehet, hogy először nagy konfliktus alakul ki, amikor a gyerek elkezd változtatni, de akkor is meg kell tenni ezt a lépést. Az igazán agresszív szülők általában nem engednek, változtathatatlanok. Akik kisebb mértékben azok, akár hetvenévesen is rugalmasabban változtatnak, mert megérzik, hogy másként elveszíthetik a gyereküket. Itt az a kérdés, hogy mennyire fontos a szülő számára a gyereke.

- Ez esetben lehet, hogy a gyerekben egyfajta félelem dolgozik, hogy ha változtat, akkor már nem fogják annyira szeretni?

- Lehetséges, de tisztában kell lennie azzal, hogy ha a szülő a saját viselkedéséhez ragaszkodik, és nem változtat, akkor önmagához ragaszkodik. Akkor minden mondatnak, ami arról szól, hogy drága gyermekem, mi szeretünk téged, a valóságtartalma igenis megkérdőjelezhető. Mert, ha tényleg annyira szeretné, akkor megérezné, hogy változtatnia kell, és minimum megpróbálná. Ezek a nehéz helyzetek, mert mindenkiben feljönnek az indulatok, a félelmek és a szorongás. 

Ennek ellenére azt kell, mondjam, mindenkinek joga van egy olyan élethez, amiben boldog, nyugodt és kiegyensúlyozott, és ehhez le kell tudni válni a szülőkről. Annál, aki mázlista, ez megtörténik már a húszas évei elején, mert a szülei elengedik. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretik egymást, hanem, hogy mindkét félnek megvan a szabadsága, a tisztelete egymás iránt. Nincs a kapcsolatukban félelem, zsarolás, manipuláció, sem röghöz kötés. Nincs a generációkra fogva, hogy valamit meg kell csinálni a másikért - mert anya már idős, mert apa már beteg -, hanem tényleg szeretik és megértik egymást, és a másik fél másfajta viselkedése nem jelent szeretetlenséget. A terápiás helyzetekben viszont azt látjuk, hogy a szülők makacsul megkötik magukat, és a gyereken áll vagy bukik harminc-, negyven- vagy ötvenéves korában, hogy vesz-e egy nagy levegőt, és kitart, vagy visszaigazodik a szülő viselkedéséhez. Ha visszaigazodik, akkor saját magát is azzal áltatja, hogy ezen már úgysem lehet változtatni, viszont ilyenkor lenyeli saját boldogtalanságát, ami örökké benne marad. 

- Ha nem nekünk, hanem a társunknak ilyenek a szülei, akkor egy még nehezebb helyzetről van szó?

- Rendkívül nehéz elfogadni egy nőnek vagy férfinak, ha a társa benne marad egy kisfiú- vagy kislányszerepben. Iszonyatos feszültséget élhetnek át akkor is, amikor két hétre előre tudják, hogy jön majd az anyós vagy após ebédre, és meg kell hallgatni a társ panaszát. Az ilyen destruktív szülővel való kapcsolatban lévő társunknak azonban segíthetünk. 

Üljünk le, és mérsékelt hangvételben, indulatok nélkül vezessük fel a témát: változtatni kellene a szülőddel való kapcsolatodon. Vigyázni kell, mert soha nem szabad a másik fél szüleit pocskondiázni: ne legyen ebben a helyzetben se agresszió, se szorongás. Ha egy pár őszinte egymással, ki lehet mondani, hogy: figyelj, lehet, hogy halálosan fogsz félni ettől, de akkor is változtatni kell. Meg kell tanítani a családot, hogy csak hetente kétszer fogunk telefonálni, nem naponta kétszer, és havonta egyszer megyünk családi ebédre, nem minden vasárnap. Csikorogva, de el kell kezdeni átforgatni a kereket.

- Azok az elvárások, amelyek a szüleinktől vett mintaként rögzültek bennünk, hatással vannak a mi saját családi kapcsolatainkra? Furcsa, amikor a gyerekeink felhívják a figyelmet arra, hogy olyanok vagyunk, mint a szüleink.

- Ez a saját szülői tendenciánk felismerése, és hatalmas dolog, amikor megtörténik valakinél. Általában akkor jön elő, amikor egy helyzetben fokozódnak az indulatok, és sok minden kiszalad az ember száján. Előjönnek a szlogenszerű mondatok, úgy kezd el beszélni, mint az anyja vagy az apja, és általában az hallja meg ezeket, akinek mondják, nem pedig az, aki kimondja. 

Az ember önkéntelenül is beleállhat egy olyan helyzetbe, amikor szülőként igyekszik megkapni, ami annak idején gyerekként nem jutott neki. Ezáltal ő is kicsit olyan szülő lesz, aki törekszik a nárcisztikus győzelmekre. Ha szembesítenek azzal, hogy úgy viselkedünk, mint anno a szüleink, akkor azt igenis meg kell hallgatni, és figyelni kell, hogy változtatni tudjunk rajta. És ha visszamenőleg átgondoljuk, hogy ugyanez mehetett annak idején anyánknál, nagyanyánknál, dédanyánknál, felvértezhetjük magunkat egy olyan pszichológiai háttértudással, aminek hatására el tudjuk kezdeni a változást.

- Hol van az a határ, amikor az ember már józanabbul reflektál ezekre a mintákra, és nem indulattal fordul a saját szülei felé? Amikor már nem hibáztatja őket azért, amit kapott tőlük? Amikor felismeri, hogy attól függetlenül, mit kapott, még járhat egy másféle, saját utat?

- Ahhoz, hogy eljussunk idáig, merni kell először nagyon haragudni a szülőkre. Attól senki nem lesz rossz gyerek, ha megengedi magának, hogy átéljen negatív érzelmeket. Aki ezt meg meri tenni, már kilépett a passzív, tehetetlen szerepből. Nem arról van szó, hogy üvölteni kell a szülőkkel, de kinyithatunk egy füzetet, és elkezdhetjük leírni az összes gyerek- és felnőttkori sérelmet, és a legrosszabb fantáziáinkat is a szüleinkkel kapcsolatban. Ettől nem kell félni, mert annak idején, amikor ezeket éreztük, a csúnya gondolataink, a megbántottságunk jogosak voltak, és abban a helyzetben, amikor leírjuk őket, pláne azok, mert működnek. Jön egy impulzus, ami ezeket a dolgokat indokolttá teszi: mondjuk, ha egy felnőtt ember azt érzi, hogy nem lehet szabad. Ekkor a harag átélése az első lépés a szabadság felé, ami lehetővé teszi, hogy utána higgadtabban rálásson saját helyzetére. 

Haragudni hihetetlenül nehéz, amikor több évtizednyi negatív érzelem van egy egészen szűk kapszulában. Ez igen mély szorongással jár együtt, és az ember úgy érezheti, hogy mindjárt üvölt, vagy ököllel üti a falat. Meghökkentőek lehetnek ezek az indulatok, de nem kell félni tőlük, mert azt jelentik, hogy a szüleinkkel való kapcsolatunk változásban van. És, ha teszünk egy lépést hátra, rájövünk arra, hogy tulajdonképpen mindenkinek joga lenne nemet mondani, és mindenkinek joga lenne egy boldogabb, nyugodtabb élethez. Akkor már meg tud jelenni a gyerek hangjában az a fajta hitelesség, amiről korábban beszéltünk. Ha valaki egy egérke cincogó hangján beszél a szüleivel, azt könnyű leseperni, de, ha határozott kiállással, a hiteles munkahelyi hangunkon szólalunk meg, akkor már egy másik kottából beszélünk.

- A munkahelyünkön űzött teljesítménykényszerünk is a szülői mintából eredhet? Lehet, hogy amiatt nem érezzük a határt, amikor nemet kell mondani?

- Igen, ugyanarról a tőről fakad ez is. Általában akkor lesz valakiből színötös, hatdiplomás, öt nyelvet beszélő felnőtt, amikor magas szülői elvárásokat közölnek a gyerekkel, azaz így jön létre a perfekcionista működési mód. Nemet mondani, munkahelyen függetlennek lenni, főleg egy multinál elég nehéz, de meg lehet tenni azért, hogy legalább a saját magánéletünkre vigyázzunk. Megelőzhetjük azokat a megszaladásokat, amikor 11 órát dolgozunk naponta, vagy hétvégén és nyaralás alatt is nézzük az e-mailjeinket.

Ez át tud csúszni munkaalkoholizmusba, ahol teljesen beáldozódik a családi élet, és az előléptetés a fontos, meg a projekt, és nem a gyerek. Ilyen családokban válik tipikus beszédtémává a munkahely, a projektek, tehát a gyerek is erről mesél később a szülőnek, de hiába. Ha a gyerek a saját értékes teljesítményéről mesél, az izgalmas feladatokról, de a harmadik mondata után anya mégis közbevág, hogy apádnak bezzeg mennyire fájt a lába a múltkor, akkor ebből látszik, hogy egyáltalán nem figyelnek rá, hiába ül ott, mint egy jó gyerek, és mutatja a színötös ellenőrzőjét. A gyerek ilyenkor általában elkullog, kicsit még örül a munkahelyi sikereinek, hazamegy, és egy kicsit szomorú. De, ha ez sokszor megtörténik, egy idő után már nem is bánatnak éli meg, hanem elfogadja, hogy ez az élet. Az élet azonban sokkal jobb lehet, ha változtatunk rajta. És, ha ezután a szülő nem figyel tágra nyílt szemekkel, és dicséri a gyerekét, hogy mennyire ügyes volt, akkor két dolgot lehet csinálni: többé nem mesélünk ilyenekről, vagy megkérdezzük tőle, hogy anya, figyelsz rám egyáltalán?

Ezt még akkor is meg lehet tenni, ha anya már hetven-nyolcvan éves, mert lehet, hogy egyszer csak elkezd ránk figyelni, és az nagyon nagy öröm. Mi pedig elkezdtünk határozottan lépkedni egy sokkal boldogabb és nyugodtabb élet felé, ami a sajátunk, és ahol nincsenek félelmeink a szüleink irányába, ahol már nincs szorongás, és bűntudat nélkül tudunk nemet mondani nekik.

• szülő
• elvárás
• femina klub
• szily nóra
• tari annamária
• Lélek&Test