Nem kell minden egyes citromból limonádét csinálni: a felnőtt életbe sokszor igenis bele lehet fáradni
Sikk lett hülyének lenni, és életünk nehézségeit, a fáradságos hétköznapokat, a megoldatlan problémákat, kudarcainkat vicces formába önteni, nevetgélni rajta.

GettyImages-491516542
beauty and style
Top olvasott cikkek

Talán azért van, hogy a világ egyik legidegesítőbb karakterének tartom, mert elég idős voltam, mikor Bridget Jones naplóinak első és második része a kezembe került. Nemhogy azonosulni nem tudtam vele, de baromi kínosnak tartottam, hogy ez az életképtelen, ostoba és felszínes nő példaképpé, a szingli életmód koronázatlan királynőjévé vált. Ez utóbbi nemcsak kínos, egyenesen érthetetlen. Bridget Jones egyetlen célja ugyanis nem más, mint az, hogy végre fogjon magának egy pasit - legkisebb királyfit a fehér lovon - aki mellett maradhat továbbra is gyermeki pozícióban annak veszélye nélkül, hogy felnőtté váljon, és felelősséget vállaljon.

A Bridget Jones-jelenség mai napig tartó és káros hatása nem is az, hogy harmincas „soha nem akarok felnőni” nők látják igazolva saját magukat miatta, hanem az, hogy sikk lett hülyének lenni, és életünk nehézségeit, a fáradságos hétköznapokat, a megoldatlan problémákat, horribile dictu kudarcainkat vicces formába önteni, nevetgélni rajta.

Mindezt pedig úgy hívjuk, hogy humorral kezeljük a dolgokat.

Én magam igen sokszor érzem azt, hogy a felnőtt élet nem fenékig tejfel. Igencsak megterhelő, hogy naponta több fontos döntést kell meghoznom, hogy lehetőleg jó helyen és jó időben kössek meg kompromisszumokat, hogy felelősen éljek, és tartsam azt a rohadt gyeplőt még akkor is, amikor legszívesebben a lovak közé hajítanám.

Az van, hogy a felnőtt életbe sokszor rohadtul bele lehet fáradni. 

Attól viszont, hogy kínunkban heherészünk, hogy élethelyzetekből viccet gyártunk, és megpróbálunk úgy tenni, mintha mindaz, ami éppen történik velünk, vicces lenne, az nem jelenti azt, hogy megoldást találtunk a problémára. Sőt, azt sem jelenti, hogy mindez humoros. Az, hogy másnak is éppen olyan szar, mint nekem, nem jelent segítséget, nem hoz feloldozást, és nem menekít ki a helyzetből.

Nemrég az egyik interjúalanyom idézte Mérei Ferenc bölcsességét: „Az életben nem kell mindig jól járni! Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka!” Azóta nagyon sokat gondolkodtam ezeken a mondatokon.

Az, hogy nem kell mindig jól járni, számomra azt jelenti, hogy el kell fogadni, és viselni kell a vereséget. Nem kell minden egyes citromból limonádét csinálni. Nem kell minden helyzetben erőn felül helytállni, a maximumot teljesíteni és csillogni. Nincs szükség arra, hogy állandóan nyertesként kerüljek ki azokból a szituációkból, amikbe kerülök. Nem kell idő előtt felállni, a környezet nyomására vagy vélt tökösségből túl lenni bármin, és nem kell sem magunknak, sem a többi embernek bizonyítani semmit.

Persze, mi ehhez szoktattuk hozzá magunkat - és másokat is. Hogy szorítsuk össze a farpofáinkat meg a fogunkat, és csináljuk, lehetőleg úgy, mintha mindez menne könnyedén, sőt, úgy is, hogy az egyik kezünket a fenekünkbe dugjuk. És amikor legszívesebben otthagynánk a francba az egészet, összeesnénk a fáradtságtól, vagy eljutnánk oda, hogy nemet mondunk, akkor is megcsináljuk, majd számoljunk be a történtekről fergeteges humorral, igazolásul, ezt is megoldottuk, bírjuk, igen, meg lehet csinálni.

Meg, csak minek?

Azt gondolom, nincs ember, aki nekem elhinné azt, hogy én minden egyes alkalommal őrült nagy kedvvel ülök le a billentyűzet elé, és úgy írom a cikkeimet, hogy csak folynak ki a szavak az ujjaimból, megszűnik körülöttem a világ, és csak írok, írok, a flow úgy beterít, hogy elfelejtek enni-inni, pisilni is, és egészen kivételes esetekben még a glória fénye is megcsillan a fejem felett.

Azt sem, hogy minden napom olyan humorral telik, hogy a családtagjaim a hasukat fogják, és úgy nevetnek önfeledten, majd’ szétreped a fenekük. Nem, az életem egyáltalán nem olyan, hogy sitcomot lehetne belőle forgatni, és soha nem is törekedtem rá.

Ezen a tényen nem változtatna a lávmájdzsob hesteg, a szórakoztató történetek, az olyan egotrip cikkek, amik arról szólnak, az őrület határán milyen fantasztikus megoldásokat találtam, hogy mégis megoldódjon a probléma, hogy el legyen intézve a feladat, és áltassam saját magam meg mindazokat, akik ezt látják és olvassák, hogy lehetséges.

Jó humorom van, és nem félek használni. De arra nem szeretném, hogy látszatmegoldást nyújtsak, és átkeretezzem a felnőttélettel járó nehézségeket. Idétlen vihogással és közös nyeherészéssel még nem oldódott meg semmi, nem változott meg semmi. Attól, hogy hasonló dolgok történnek meg velünk, hogy én is, meg te is pont ugyanazon a napon jutottunk el oda, hogy „mindjárt megbolondulok!”, még nem jelenti azt, hogy bármi közös van bennünk, és ha én viccet csinálok a nyomoromból, bármelyikünknek könnyebb lesz.

A cikk az ajánló után folytatódik

Még nem hallottam egyetlen olyan, komolyan vehető terapeutáról, pszichológusról, segítőről, aki azt mondta volna a hozzá fordulónak, „ugyan már, nem kell ebből tragédiát csinálni, nézd a dolog humoros oldalát!” És olyat se hallottam, mikor valaki a gyászév alatt, súlyos diagnózis vagy betegség, lelki krízis alatt tudta humorral kezelni a dolgokat. Nem elég a cukorkára gondolni, mint a Pán Péterben.

Nevetni lehet, sőt, kell. Nevetni jó. Jópofáskodni nem kell, az felesleges, és árt. De ha már erre mindenképpen szükség van, legalább csináljuk úgy, hogy ne hallatsszon a fogcsikorgatás. Csoda, hogy Bridget fogai nem törtek ki. És az n. n. rossz lett volna.

Képek: Getty Images Hungary

Bezzeg régen nem így volt semmi sem! 

Ezt is szeretjük