Hol kellene már tartanod az életben férfiként? - Negyvenévesen ház, két autó és karrier az alap

„Ha egy férfi negyvenéves koráig nem csinál karriert, utána már nem fog!” – fiatal lányként gyakran hallottam ezt a mondatot mintegy útravalóul, ahogy azt is, hogy a jó asszony a konyhában olyan, mint egy szakácsnő, az ágyban pedig kurtizán. Szóval, nem elég, hogy a fiúk nem sírnak, hogy a tanító néni szerint a fiúk egyszerűen jobb matekosok, mint a lányok, később meg ki kell fejleszteniük valami úton-módon a fergeteges humort, mert a párválasztási elvárások között a humor valami hülye oknál fogva előkelő helyen szerepel, lehetőleg már huszonévesen kezdjenek baromi gyorsan és lehetőleg tudatosan karriert építeni, különben csak leshetnek.

Eltelt harminc év, és hiába a változások, a nők és férfiak életéről szőtt legendák, az elképzelések és az elvárások maradtak ugyanazok.

Ha belegondolok abba, hány harmincas férfi mamahotelezik vagy albérletezik, és abba, a férjem épp negyven múlt, és amióta ismerem, most váltott másodszor egy számára teljesen új területre, akkor bátran és túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a férfiak sincsenek könnyebb helyzetben, mint a nők.

Az első és legfontosabb elvárás már önmagában elég lenne egy életre. Egy férfi akkor férfi, ha képes eltartani a családját. Ezt egy életre beléjük plántálták, görnyednek is Atlaszként rendesen az elvárás alatt. Ezzel minden férfi találkozik, ha máskor nem, a gyermekei születésekor, mert élhet egy pár külön kasszán, kereshet a csaja, a felesége háromszor annyit, mint a férfi, amikor a gyermek megérkezik a családba, az a család egy időre egykeresős lesz. „Jaj, de jó neked most, babázol!’ – én mindig is utáltam ezt a mondatot, babázni a gyerekek szoktak, nekem gyerekem született, és nagyon utáltam azt is, hogy láttam a férjemen annak a feszültségét, el tud-e minket tartani.

A másik probléma ezzel szinte egy időben érkezik. „Szólhattak volna előre” – mondta egy kedves ismerősöm. Hát igen, még mindig tartja magát a romantikus kép, hogy apává és anyává ott, a szülőszobában, egyszerre válunk, varázsütésre, felvértezve az összes tudással, birtokában őseink összes tapasztalatának.

A férfiakat senki nem készíti fel sem az apaságra, sem a gyerek születése utáni hetekre, hónapokra. Talán nem véletlen, hogy a párkapcsolatok nagy része az első gyerek születése után egy-három évvel megy tönkre. Helyt kéne állni egy trióvá bővült kapcsolatban, és ezt a hármast – az állandóan fáradt, nyűgös, kialvatlan és rosszkedvű nőt, meg ezt a kis üvöltő csomagot, amiből állandóan folyik valami alul-felül, családdá kéne kovácsolni. Közben megtestesíteni a nő számára a világot, mert igen, ezekben az időkben a férfi jelenti a külvilágot az anya számára, és a magam tapasztalatából tudom, hogy az elég sok konfliktus forrása, mikor én alig várom, hogy a férjem belépjen az ajtón, hogy végre kiszakadjak a pelenka-etetés-büfiztetés-altatás mókuskerekéből, ő meg alig várja, hogy békét találjon a nem túl békés, és egyáltalán nem csendes otthonban.

Gergely még nincs negyven, és keserédesen foglalja össze a vele szembeni elvárásokat: az életcélom az, hogy egyszer boldog nagypapa legyek: akkor a gyerekek jól vannak, téged sem nyomaszt éppen semmi, talán még arra is van időd, hogy elolvass néhány könyvet a polcról.

Aztán folytatja, mi nehezül még rá.

„Miközben még mindig elvárják tőlünk, hogy beszerezzük a családi asztalra a betevő mamutot, illik természetesen megértő apának lenni (naná, jó apja akarok lenni a gyerekeimnek, ki nem?), mellesleg jó férjnek (akármit is jelentsen ez pontosan), megértő, romantikus álompasinak valami strandregény címlapjáról, de legalábbis egy kicsit csillogó vámpírnak. Ja, és lehetőleg legyél egy MacGyver, ha valami elromlana, és persze legyél abban a helyzetben, hogy a tervezett elavulással számolva, de inkább előbb, szükség esetén be tudd szerezni az új háztartási eszközt.

És persze helytállni a munkában, mert a mamuthoz szükséges pénz abból jön. Ami nem kis kihívás a felelősség miatt. Ha valamit elszúrsz, akkor nem csak saját magad kerülhetsz bajba, de az egész családod issza a levét. Tehát nem ugrálsz, meghúzod magad, igyekszel helytállni, és ügyesen előre lépegetni. És nem kockáztatni. Csak azt nem mondja meg senki, hogy mikor és hogyan.”

És legyen humorod is, Gergely. Azt kifelejtetted.

Az engem nem érdekel, ha nem olyan az életpályám, hogy a tanulmányaim befejezése után nem ível egyenesen, töretlenül a karrierem, és nem sikerül eljutnom a szakmában a ranglétra tetejéig – mondja Laci – én tökéletesen elégedett vagyok azzal, ha többször újra kell kezdenem, és eljutok valameddig, ha közben azt érzem, hogy kihozom magamból a legtöbbet, és van lehetőségem a fejlődésre. Szakmailag és anyagilag is. De a biztonság igenis korlátoz. A felelősség korlátokkal jár, behatárol. Néhány hete írtam meg egy kvázi felmondólevelet. Abban is leírtam, hogy a döntésemben az játszott nagy szerepet, hogy nem tudok tervezni ezzel a munkával, nem biztos, és így nincs biztosítva számomra az, hogy eltartsam a családomat. Pedig szerettem ezt csinálni. Most mégis váltok, mert családom van, nem hazardírozhatok.  

Laci felesége dolgozik. Nem keres rosszul, közös kasszán vannak. Mégis az ő egyéni felelősségének érzi, hogy gondoskodjon a család anyagi biztonságáról. Azért nevetve hozzáfűzi: „Ha a feleségem annyit keresne, amiből meg tudnánk élni, cseppet sem zavarna, hogy ő a családfenntartó. Nem zavarna az sem, ha a többszörösét keresné, mint én. Le tudnám kötni az energiáim, és ki tudnám tölteni a szabadidőmet, hidd el. De Magyarországon nagyon keveseknek adatik meg, hogy egy fizetésből megéljenek, és én nem tartozom ezek közé a szerencsés emberek közé.

Rá se kell kérdeznem, Laci magától elmondja, hogy az új helyen kevesebbet keres majd, mint az előző munkahelyén. Valamit valamiért, mondja, és most a biztonság volt a fő szempont. A feleségével együtt keresnek most annyit, mint amennyit ő hozott haza. Egy normális országban a nőnek nem kéne megszakadni, mondja, de a férfinek sem. De ez nem egy normális ország.

Gergely is, Laci is mond valamit, ami elgondolkodtat. Mi nők, ezt nem így szoktuk megfogalmazni. De értem, mire gondolnak.

„Ha megpróbálsz minden téren helytállni, egy valamiről kell lemondani: a saját magadra fordítható időről. Vagy általában bármilyen szabadon felhasználható időről. Szeretnél olvasgatni? Moziba menni? Koncertre? Felejtsd el! A feladatokat lásd fentebb, ha ezek mellett marad bármire idő, azt is leszel szíves valahová a családba becsatornázni! Ha voltak korábban álmaid, hát, így jártál. Ha már csak arra képes vagy, hogy a szakmailag fontos dolgokra privát időt szakíts, már tudsz valamit, aminek a receptjéért sokra lennék képes.”

„Látom, hogy a feleségem fáradt, ez dühít. Nem magamra vagyok dühös. De dühít. Az is dühít, amikor én vagyok fáradt, és nincs erőm nemhogy a családra, a hobbimra sem. Negyvenévesen karrier? A karrier most az, ha van munkád, és meg tudsz élni belőle. Ez nem keserűség, ez tény. Vannak álmaim, nem adtam fel őket. De az idő és a lehetőségek fogynak.”

Szóval, pontosan mit is várunk el? Negyvenévesen ház, két autó, biztos anyagiak, a gyerekeknek mindent megadni, amit csak lehet. Legyenek jó apák, jó férjek, törődjenek magunkkal, de legalábbis ne növesszenek potrohot, és ne trottyos mackóalsóban és pörköltszaftos atlétában terpeszkedjenek a kanapén meccset nézve, első szóra javítsák meg a csöpögő csapot, a lötyögő kilincset, tudják, mi a baja a kazánnak, mi kopog az autóban, legyen hobbijuk, barátaik, de ezek ne vegyenek el túl sok időt a családtól és a gyerektől, ne felejtsék el kivinni a szemetet, lehajtani a vécédeszkát, oldják meg a hetedikes matek- és kémialeckét, tanítsák meg a gyereket kosarazni, adjanak számára napi három apai útravalót, lehetőleg ne legyenek otthon, ha jön a futár, és ne kérdezzék meg, mennyibe került legutóbb a hajfestés.

Hogy megteremtsenek mindent, ami ahhoz kell, hogy a család anyagi biztonságban legyen, van tizenöt évük. Huszonöttől negyvenig. Aztán már csak fenn kell mindezt tartani, és elindítani a gyerekeket a nagybetűs életbe.

Ugyanolyan irracionális elvárások ezek, mint amiket a nőkkel szemben támaszt a társadalom, de lényeges különbség, hogy a férfiak ezeket nem beszélik ki egymás között, mert ahogy a könnyek sem, a mindennapokban való helytállás sem téma köztük.

Pedig ők sem ilyen életre készültek.

„Tudod, ha itt körülnéz egy huszonsok vagy harmincpár éves srác, és hallja, hogy sopánkodok, biztosan azt gondolja, menjek a francba, mit sír a szám: új építésű lakás, páréves autó, nyaranta többször pihenünk, a tengernél, a Balatonnál, hétvégén ki tudunk ruccanni, telik étteremre. De bassza meg, én harmincéves koromban szerettem volna így élni, nem az ötvenes éveim elejére!” – mondta Zsolt, mikor náluk vacsoráztunk.

Az idő a férfiak ellensége is, nemcsak a nőké, csak ők máshogy élik meg.

„Gondolj bele: Linus Torvalds még egyetemista korában kezdte írni a ma az egész internetet működtető operációs rendszert. Bill Gates már afféle sztár volt. Mozart és John Lennon sem élte meg a te korodat. Rejtő Jenő, Radnóti Miklós, József Attila: egyikük sem élt addig, mint te, és mélyebb nyomot hagytak az irodalomban, mint amire neked valaha esélyed lehetne, ha még lenne ihleted a béna kis verseidhez. És az esélyek nem jönnek vissza. Én viszonylag szerencsés vagyok: dolgozhattam abban a szakmában, amiben szerettem volna. Épp csak normálisan és felelősen megélni nem tudtam belőle.”

Normálisan és felelősen.

Ki dönti el, mi a normális? Mindenki és senki. Ugyanaz, aki eldönti, hogy egy férfinek hol kéne tartania már az életben. Egy negyvenéves férfinek legyenek még vágyai. Egy harmincévesnek legyen lehetősége elköltözni otthonról. Egy huszonévesnek legyen adott, hogy utazzon. Egy hatvanéves férfi tudjon hátradőlni és pihenni. Egy bármilyen korú férfi merjen sírni, és merjen erről beszélni. Egy férfinek ne kelljen akkora felelősséget vállalni, amekkorát nem bír el. Egy férfi dolgozzon, és ne gürizzen ina szakadtáig. Egy férfi ne érezze azt, hogy már nem kell sehova, mert öreg. Egy férfinek nem kell életerősnek lenni, és bírni másik négy ember munkáját. Egy férfit becsüljenek meg. Egy férfinek ne kelljen elhagyni a hazáját, eladnia a két kezével épített házát, és külföldre menni, mert itthon nem tudja eltartani a családját. Egy férfinek ne mondja senki, hogy az a szerencsétlen Béla bezzeg milyen. Egy férfit ne az alapján ítéljenek meg, milyen kocsival érkezik, milyen óra van a csuklóján és milyen pozícióban van. Egy férfinek senki ne mondhassa, hogy annyit ér, amennyije van.

Egy férfi lehessen férfi. Mert minden férfi hős álmaiban. De ott csak sárkányokat kell legyőznie, a három próbát kell kiállnia, a tét pedig a királykisasszony keze és a fele királyság. Nem a saját élete.

Fotók: Getty Images Hungary

A nők helyzete sem jobb, olvasd csak!

• férfi
• férfi érzelmek
• karrier
• elvárás
• életút
• Lélek&Test