Veszteségeink: a gyerekek elbírják a halál súlyát - Interjú Szabó Márta gyászkísérő, gyászcsoportvezetővel

Az emberi élet veszteségeit feldolgozó sorozatunkban a gyermekek gyászával foglalkozunk. A halál az élet része, és gyermekeink sem kerülhetik el, hogy szembenézzenek a veszteséggel. Nagyon fontos, hogy jól beszéljünk velük a halálról, hogy választ kapjanak a kérdéseikre. És nagyon fontos, hogy veszteségükben mellettük legyünk, kísérjük őket, és ne maradjanak egyedül a gyász nehéz terhével. 

Az általános tapasztalatom az, hogy a gyerekeket mellőzzük, ha a halálról van szó. 

- Mindenki szeretné megvédeni a gyermekeit, nemcsak a haláltól, de minden más rossz tapasztalattól is: a mászókáról való leeséstől, a szerelmi csalódástól. Szeretnénk, hogy felhőtlen legyen a gyermekkor. Más kérdés, hogy a gyermekeket már óvodáskorban foglalkoztatja a halál, gondolkodnak róla.

Ez jól is van így, hiszen törvényszerű, hogy a világ dolgai megszűnnek. Manapság, a pandémia időszakában végképp nincs olyan gyermek, aki fel tud nőni úgy, hogy ne hallana a halálról, ne szembesülne az elmúlással. De általában is igaz, hogy belenövünk abba, hogy a halál létezik, és mi magunk is meghalunk. Mindezt pedig gyermekként úgy és annyira közelítik meg, ahogyan annak valóságát el tudják viselni.

A gyerekek szívósak, és elbírják az elmúlás súlyát. Nincs is más választásuk. Azt pedig egyáltalán nem tudjuk megakadályozni, hogy ne gondoljanak a halálra, ne foglalkozzanak vele.

Ugyanígy, a felnőttek életvitelét, kapcsolatait meghatározzák a kapott mintáik, nincs ez másként a halállal, elmúlással kapcsolatban sem. Sokszor mi magunk is elzárkózunk ezektől a beszélgetésektől. Félünk, próbálnánk távol tartani magunktól, és mi tagadás, mi magunk sem szeretünk szembesülni a saját halálunk gondolatával.

Általánosítani nem szeretnék, de mondhatjuk, hogy a gyermekek mellett álló felnőtteknél sok esetben megfigyelhető a halállal, veszteségekkel, negatív érzésekkel kapcsolatosan egyfajta félreértelmezett védelmi szándék. Pedig ha ezt a témát kihagyjuk, terelünk, vagy jótékony hazugságokkal próbáljuk óvni a gyermeket a valóságnak ettől a szeletétől, akkor egyedül hagyjuk őt a benne megjelenő nehéz érzésekkel, gondolatokkal. Napjainkban folyamatosan része a gyermek életének a felnőttek beszélgetéseiből elcsípett, a médiából hallott információfoszlányok sora, a felnőttek feszültsége, szorongása, miközben a járványügyi intézkedések gyermekeink mindennapjait is megváltoztatják. Fontos, hogy az információk értelmezésében, kiegészítésében, az ezekben megjelenő félelmekben, szorongásokban ne hagyjuk őket magukra.

A jó megoldás az tehát, ha beszélgetünk velük erről a témáról.

- Igen. Gondoljunk arra, hogyan készítettük fel gyermekünket, mennyi mindent tettünk, amikor beszoktattuk az óvodába! Az óvodába induló gyermeknek hallania kellett azt is, hogy igen, itt fogsz maradni, igen, itt fogsz aludni. Ezt ki kellett mondani.

Ugyanígy minden beszélgetés a halálról, az elmúlásról egy közös tanulás, felkészülés az életre.

A kérdésre, hogy „Anya, te is meg fogsz halni?", a jó válasz az, hogy „Igen, de szeretnék sokáig veled maradni.” Ha a gyermek gondolkodik a halálról, veszi a bátorságot, bizalmába avat, és kérdez minket, de mi eltereljük a témát, elviccelődjük, nem mondunk igazat, felléphet a szülővel szembeni bizalomvesztés is.

A másik fontos dolog, hogy a gyermek tőlünk, a felnőttől tanulja a viselkedési és kommunikációs szabályokat. Ha a halál egy olyan téma, amit a szülők, a család hárít, ha nincsenek válaszok, akkor a gyermek elég gyorsan megtanulja, hogy erről nem lehet beszélni. Ez a téma tabu. A gyermek azt éli meg, hogy hú, valami rosszat mondtam. Többé nem kérdez, és beletörődik, hogy mindezzel egyedül kell megbirkóznia.

Nem baj, ha a halállal, elmúlással kapcsolatos kérdések miatt a gyermek látja rajtunk a meglepettséget, sőt. Fontos rákérdezni, hogy jutott a téma, a halál az eszébe? Ez azért lényeges, hogy kiderüljön számunkra, mi az a közeg, amiben válaszolhatunk a kérdéseire. Kíváncsiság van benne? Megnyugtatásra van szüksége? Ő hogyan gondolkodik erről? Valójában mi is a pontos kérdés? Ha a kezdeti meglepődés után jön egy beszélgetés, és a kapott válaszok értelmezhetőek számára, a gyermek is érzi, hogy mindez így rendben van. Tehetünk fel kérdéseket, hogy lássuk, ő maga hogyan gondolkodik, milyen realitása van a halálról. Szerinte mi történik, mit gondol. Amikor pedig egy konkrét, a családban, óvodában, iskolában bekövetkezett haláleset van a kérdés mögött, akkor különösen fontos, hogy megálljunk, mellé üljünk, biztonságot adjunk a gyermeknek, miközben segítünk neki kifejezni az érzéseit, megmutatva saját szomorúságunkat, félelmünket is. Mellette vagyunk, és mintát adunk.

Ha gyászban vagyunk, van helyes viselkedés a gyerekek előtt?

- A gyász egyik legnagyobb nehézsége abban áll, hogy nem tudjuk kontrollálni, mi történik velünk: reakcióinkat, érzelmeinket sem. Nagyon egyszerűen úgy tudom megfogalmazni, hogy a gyászoló ember azt tudja tenni, amit éppen tud tenni.

Bár a gyermekek a körülöttük lévő felnőttek szélsőséges reakcióit, a kontrollvesztett állapotokat nehezen viselik, ezeken kívül nem érdemes elfedni mindazt, ami a gyászunk kapcsán bennünk zajlik. Nem baj, ha azt érezzük, el kell vonulnunk, és ki kell üvöltenünk magunkból zárt ajtó mögött a fájdalmat, de amikor megnyugszunk, meséljük el, hogy mi történt velünk. Lehet erről beszélni, meg lehet tanítani, hogy erős érzelmek tombolnak bennünk, amik hullámokban törnek ránk: félelem, szorongás, düh. És beszéljünk arról, ezekkel az érzelmekkel mit tudunk tenni, hogyan tudjuk, hogyan lehet ezeket kifejezni. Ugyanakkor meséljük el azt is, amikor épp a hála érzése van bennünk, a kedves emlékeket, elevenítsük fel, mi az, amit kedves halottunktól tanultunk. A gyászoló azt is megtapasztalja - és a gyermeknek is át tudja adni -, hogy vannak élethelyzetek, amikor már tudunk működni, és ez milyen érzés. Hiszen senki nem nulla-huszonnégyben gyászol. Erről is lehet beszélni.

Ha eltakarjuk, letagadjuk a gyászunkat vagy annak egy részét, ha nem mutatjuk meg és fejezzük ki, milyen érzések vannak bennünk, milyen gondolatok foglalkoztatnak minket, és ezekkel mit lehet, mit tudunk kezdeni, akkor a gyermeknek ugyanezt a mintát adjuk át.

Vonjuk be őt, beszélgessünk az elhunytról! A gyerekek úgy tudnak emlékezni, ha felidézzük számukra az emlékeket. Úgy tudnak kapcsolódni az elhunythoz, ha beszélünk róla. Adjunk számukra több kapaszkodót, hogyan tudják megtartani azt a személyt, aki már meghalt! Fényképek, tárgyak, zene, rituálék. Ez segíti őt, és nagyon lényeges egy másik szempontból is: mikor egy ember találkozik a halállal, elveszít valakit, egyben a saját halálával is foglalkozik, ezen belül azzal is, fognak-e bánkódni, ha ő már nem lesz? Hagy-e valami nyomot a világban?

Ha a gyermek azt látja maga körül, hogy látszólag mindenki túllépett a szeretett személy halálán, csak ő nem, az összezavarja. Nem érti, magában keresi a hibát. Felmerül benne egy nehéz érzés: ha ő meghalna, akkor is ez történne? Egy pillanat alatt eltűnne ő is többiek életéből? Anya elmegy a gyerekboltba, vesz egy másik gyereket, és az élet megy tovább? A hallgatás, a gyász elfedése, letagadása az az üzenet, hogy ami volt, már nincs, nem is fontos. A gyerek úgy érezheti, ő maga sem az, ő sem válik azzá.

Beszélhetünk a gyermeknek az ilyenkor szokásos tennivalókról is, a temetési előkészületekről is. Ez is biztonságot ad számára, lehetőséget az újabb kérdésekre, beszélgetésekre, és később is lesz tudomása, információja arról, mi történik ilyenkor, milyen hivatali tennivalók vannak. Sokan úgy nőnek fel, fogalmuk sincs, mit kell tenni egy haláleset után, milyen feladatok várnak rá.

A temetésen a gyereknek ott a helye?

- Nem mondhatom azt, hogy ott a helye. Ami fontos, hogy lehetőség szerint ez legyen az ő döntése. A közösségi búcsúzás, az ilyenkor szokásos rituálék segítik az embereket, a gyermekeket is. Együtt vagyunk, együttérzünk, megtartjuk egymást a gyászban. Ma már sok formája van a búcsúnak, nem biztos, hogy mindenkinek ugyanarra van igénye, és az sem biztos, hogy mindenkinek a temetés az az esemény, ami segíti a búcsút, a halál véglegességének elfogadását.

A közös búcsú mellett a temetés fontos minta is a gyermeknek. Látja, hogyan viselkednek mások, össze tudja ezeket a gyászhoz kötődő magatartásokat hasonlítani, leszűrheti belőle, hogy mindenki másként van a gyászban. Ez is segítheti őt.

A temetés fontos lehet abból a szempontból is - főleg nagyobb gyermekek esetén - hogy megélhetik azt, egyes dolgokba legalább van beleszólásuk. Abba, hogy meghalt a szeretett személy, nincs, nem lehet, de arról lehet dönteni, részt vesz-e a temetésen, hogyan vesz részt, milyen ruhában megy el, hogyan lehet része az eseménynek, hogy vihet rajzot vagy virágot.

Mi magunk akkor járunk el jól, ha a gyermekünket nem erőltetjük, nem kötelezzük semmire. Elmondjuk neki, miről szól a temetés, miként zajlik, miért lehet fontos neki. Beszélhetünk arról, hogy nekünk fontos lenne, hogy ő is ott legyen, ha mégis úgy dönt, hogy nem vesz részt a temetésen, tartsuk tiszteletben! A temetés előtt és után viszont ilyenkor is beszéljünk arról, mi és hogyan történt, kérdezhessen arról, kik voltak ott, milyen zene szólt, sírtak-e az emberek. Később elmehetünk vele együtt a temetőbe, vagy megmutathatjuk neki az ott készült képeket.

Mi történjen, ha a gyermek a szülőjét veszíti el?

- Ebben a helyzetben nagyon fontos, hogy a gyermek ismerős, biztonságos közegben legyen, és egy számára megnyugtató személytől kapjon válaszokat, ez pedig a legtöbb esetben az életben maradt szülő és a gyermek családja. Mivel a szülő is meg van rendülve, gyászol, lehetnek időszakok, amikor úgy érzi, nem alkalmas erre. Ilyenkor a szülő és a gyermek számára biztonságot adhat a szakember segítsége. Sokszor a gyermeket küldik pszichológushoz, mert féltik, és félnek attól, hogy kevés, ha ilyenkor elég jó anyaként vagy apaként vannak jelen. Pedig elég. A gyász nagyon nehéz teher, de a gyereknek arra van szüksége, hogy mellette legyünk.

Régóta ismert igazság, ha a szülő jól van, a gyermek is jól van. De hogyan lehet jól a szülő, aki elvesztette a párját, a közös jövőt, és egyedül viszi tovább a családot, az életet? Fontos a szülőnek nyújtott segítség is. Gyász közben nem mindig tudunk tudatos, okos szülői döntéseket hozni, gyereket támogatni. Néha annyit tudunk csak, hogy túlélünk, egy órát, egy napot, egy hónapot. Ha a szülőnek van támasza a gyászban, család, barátok, szomszédok, pedagógusok, szülőtársak, segítséget kap gyakorlati feladatokban, meghallgatásra lel, van ideje, helye magával a gyászával is együtt lenni, akkor érzelmi támaszt és biztonságot tud adni a gyermeknek is.

Azt is fontos tudni, hogy egy családon belül a családtagok nem ugyanazt és nem ugyanúgy gyászolnak. A szülő elvesztésekor például a gyermek az anyját vagy az apját gyászolja, a szülő a társát, a nagyszülő a gyermekét. A gyász, ahogy mi magunk is, egyedi. Változó intenzitású, más és más megélésekkel, ez is egy nehézség, mert a családtagok nem mindig tudnak egymás támaszai lenni.

Gyászolóként mindig fontos a sorstársak támogatása. Ma Magyarországon egyre több gyászfeldolgozást támogató sorstárscsoportot lehet találni, ilyen például a Napfogyatkozás Egyesület,  ahol magam is dolgozom. Itt képzett szakemberek indítanak olyan csoportokat is, ahol a szüleiket elveszített gyermekek és a szüleik egy időben, közösen vesznek részt, és kapnak segítséget gyászukban.

Munkánk során azt tapasztaltuk, hogy a gyermekkorban megélt veszteség, legyen az korábbi vagy aktuális haláleset, különös nehézséget jelenthet a kamaszkorban. Ilyenkor a gyermek teljes súlyával, értelmével és érzelmileg is megérti, megéli a veszteséget, jelentését, következményeit. Mindez párhuzamosan zajlik azzal a szorongásokkal, nehézségekkel teli változással, melynek során gyermekből felnőtt válik. Ebben az élethelyzetben a szülőtől már távolodnak, de a kortárs közösség sem támasz. Az ő részükre jött létre az online kamasz gyászfeldolgozó csoport, ahol a gyermekek találkozhatnak, beszélhetnek a hozzájuk hasonlóan gyászoló sorstársaikkal.

A gyász élethosszig tartó folyamat.

(Fotók: Getty Images Hungary.)

• gyerekek
• gyerekek lelki bajai
• gyász
• lélek
• veszteség
• Lélek&Test