Almási Kitti: „Egy nő abban gondolkodik, mit kellene ahhoz fölmutatnia, hogy ne ítéljék el” - Szily Nóra interjúja

Egy nyelvet beszélünk, és ezt mindig nagyon jó vele átélni. Finom vagy épp szikár mondatai előadásaiban, könyveiben, videóiban sokat és sokaknak súgnak és adnak támpontokat a hétköznapok kiegyensúlyozottabb megélésére. Szerintem.

- Szerinted a nőiség, a nőiesség a 21. században mit jelenthet, vagy miben jelenthet mást? 

- A szereplőket tekintve nem érzek akkora változást, mint amekkoráról beszélni szoktak. Majdnem minden megközelítés afelé megy, hogy a nők megerősödtek, és egyre nagyobb szerepet kapnak minden területen. Ez biztosan mérhető, nem evvel vitatkoznék, hanem azt gondolom, hogy magát az erőt a nők mindig is képviselték. A kérdés az, hogy ezt milyen területen tudták bizonyítani. Nyilván örömteli dolog, hogy egyre több olyan készséget, képességet meg tudnak a nők mutatni, ami eddig is a sajátjuk volt, csak nem kaptak rá lehetőséget. Most inkább az jött előtérbe, hogy ez az erő mennyire sok szinten hasznos és értékes, és hogy egyenrangúságban is lehet gondolkodni. Mindegy, hogy mennyire konzervatív vagy modern szemléletben élnek. Az elvárások szintjén látom a nagyobb káoszt. Erről sokat elmélkedtem én is.

Többek között a párkapcsolatok alakulásánál tapasztalom, hogy mekkora gubancokat tud okozni, ha valaki szeretne jól viselkedni, mások kedvére tenni, és nehezen tudja már eldönteni, hogy mivel lesz szimpatikus. Már szinte meg se várja a környezet reakcióját, hanem abban gondolkodik, hogy mit kellene ahhoz fölmutatnia, hogy ne ítéljék el. Miközben tudjuk, hogy ahány ember, annyiféle. Lehetsz visszahúzódó, vagy aki nem vágyik karrierre, hanem csak jól akarja érezni magát, vagy a családi életben kiteljesedni, és ez is szuper. Ugyanúgy az, ha valaki azt érzi, hogy olyan tenni-, mondanivalója van, amivel a munkájában akar elérni valamit. Azt is lehet örömtelien fogadni. De ha abban gondolkodunk, hogy ki hogyan fog reagálni, miként feleljünk meg, akkor elveszünk. Mert ebben annyira nem egységes most a kép - hogy mitől nő egy nő, és mitől szerethető -, hogy nem lehet kielégíteni ezt a sokszínű elvárást.

- Amire utalsz, hogy mindenkinek a saját vágyai és késztetései szerinti önazonosság lenne a nőiesség kiteljesedésének az útja. 

- Így van. Azt lehet tudni, hogy ha úgy gondolkozol, hogy a visszaigazolásokra alapozod a hogyanlétedet, akkor kiszolgáltatottá válsz. Ha arra figyelsz, ami belőled jön, és azt igyekszel felvállalni, akkor el kell fogadnod, hogy biztosan lesznek olyanok is, akik nem fogják szeretni. Ettől függetlenül ez az utóbbi hozzáállás az, amit üdvözítőnek tartok. Csak ez bitang nehéz út. Megtanulni, hogy ne foglalkozz - vagy legalábbis csak módjával - azzal, hogyha mások intrikusok, bántóak. Azért is egyre nehezebb, mert az online térben nem két szomszéd fejcsóválását látjuk, hanem akár ezrekét is. Túl gyorsan jutottunk el idáig technikailag, és nem tudtunk még érzelmileg fölkészülni erre…

- Szerinted mit hozunk rögzült szerepmintaként az előző generációktól? Hogyan fedezhetjük fel magunkban a múltbéli parancsokat, amik adott esetben korlátozóak vagy kényszerítőek, holott habitusunknál vagy vágyainknál fogva szeretnénk felülírni? 

- Nem nagyon tudunk elszakadni attól, hogy befolyásoljon: mi az, amit, ha teszünk, akkor a szüleink kedvére való-e vagy nem. Akár élnek, akár már nincsenek velünk. Ez nagyon mozgat minket. Ott zajlik a fejünkben, hogy vajon anyánk ezzel tudna-e mit kezdeni? Büszke lenne-e ránk? Rengeteg nőn látom, hogy a szakmai életében eljutott valameddig, ott, ahol az eszét kell használni, a tudásában bízhatott, ott magabiztos, de amint róla van szó, hogy ő mennyit ér emberileg, abban a pillanatban elveszti a talajt, és könnyű kibillenteni. E tekintetben szinte szétszakad a szakmai és magánélet. Ebben látom a régi hozadékokat megelevenedni. Ott újra gyenge lesz, és képtelen kiállni magáért. Gondolok itt arra, hogy a nők hogyan tartanak, mondjuk a férfiak megítélésétől, vagy hogyan érzik magukat kiszolgáltatottnak a férfi döntései vagy véleménye szempontjából.

Nagyon meglepő, hogy még egy egészen határozottnak tűnő nő is mennyire törékeny tud lenni, ha az ember közelebb lép hozzá. Persze ennek vannak pozitív részei is. Ez előnyére is válhat, hogy amellett, hogy határozott menedzserasszony, de a magánéletében lágy, kedves, mosolygós, szeretetteli valaki. Inkább arról beszélek, hogy az problémákat fog okozni, ha nagyon távol van az, ahogy érzed magad, ahhoz képest, ahogy viselkedsz, ahogy mások látnak. Olyan tévhitet kelthetsz a környezetedben, hogy üthetnek téged, mert mindent kibírsz, ütésálló vagy. Ekkor látom, hogy sokszor hihetetlen keménységet vesznek fel nők ebben a harcos világban, hogy ne merjék őket nagyon kóstolgatni, de ha még meg is tennék, azt mutatják, hogy ők azért kibírják. Mindez jól megy addig, amíg a nehézség a hivatásukat érinti, de amint kicsit a bőrük alá megy a dolog, akkor az egész a darabjaira hullik. Ezért érdemes ezekhez a sérülékeny részekhez közelebb kerülni. Valódi megerősödés akkor indul, ha tudsz azon dolgozni, hogy magaddal kapcsolatban hogyan érzel.

- De ha felismeri magában egy nő ezt a kettősséget, akkor ő maga mit tehet azért, hogy egyensúlyba hozza? Azt mondod, ez kemény munka.

- Igen. Nagyon érdekes, hogy az emberekben a gyengeség felvállalása olyannak tűnik, mintha megmutatnád, hogy hova lehet döfni, és akkor kiszolgáltattad magad. Miközben azt gondolom, hogy minél több gyenge oldaladat föl tudod vállalni, és be tudod illeszteni abba, ahogy magadról gondolkozol, annál erősebb vagy. Ezzel szemben minél több energiát fordítasz arra, hogy rejtegess magadból valamit, annál gyengébb leszel, hiszen az álcázásra pocsékolod az erődet. Akik ilyen érzelemmentesnek tűnő robotüzemmódban élnek, azoknak is vannak gyenge pillanataik. De a családtagok, a környezetben levő emberek eközben azt érzik, hogy nincs is hely, ahova csatlakozni tudnának, hiszen az illető mindent egyedül old meg, mindent jobban tud, és kemény. Ilyenkor, ha képes mégis ellágyulni - akkor azt érezhetik, hogy na végre, most közelebb enged magához, és adhatok neki valamit.

- Én is sok nőt látok, aki mintha félne elfogadni, hogy valaki kezet nyújtson. Úgy szocializálódott, hogy meg kell állnia a saját lábán, a jég hátán is, akkor is, ha elhagyják. Egyedül is bírni kell.  

- Ráadásul van egy olyan faramuci dolog ebben, hogy akit az élet megtanít arra, hogy mindenben csak magára számítson, utána még a szemére is vetik, hogy túl erős, és hozzá nem lehet jól kapcsolódni. Ez ördögi kör. De ennél van egy még mélyebb rétege, ami nagyon fájdalmas. Hogyha valaki túl sokáig volt magára hagyatott, azt tanulta meg, hogy nem számíthat senkire, és ha egy idő után segíteni akarnak, el sem hiszi, hogy az járhat neki. Attól ódzkodni fog, idegenkedni fog, és elutasítja, és az az érzésem, hogy azért sem akarja, hogy segítsenek rajta, mert akkor adósa lenne a másiknak, és azért mindig fizetni kell. Olyan mélyen meg tudjuk tanulni, hogy mindenért meg kell dolgozni, hogy néha nehéz ajándékokat elfogadni.

- Meg gesztusokat is. Olyan, mintha kialakult volna egy bizalomdeficit…

- …hogy vajon mit akar utána, mire megy ki a játék. Valljuk be, hogy olyan nagy verseny van az élet szinte minden területén! Már nem csak a munkában, a magánéletben, hanem például egy villamoson a helyekért vagy egy társasház udvarában a parkolóért. Az emberek abból indulnak ki, hogy a másik jól akar járni, és ez sokszor így is van, és emiatt az önzetlen cselekedet nem hihető. Valóban nagyon mély késztetés él sokakban, hogy nem baj, hogyha te is jól jársz, de ne járj jobban, mint én. Az emberek bizalmatlanná váltak. Nyilván ebben az a szomorú, hogy ezáltal kihullanak azok a lehetőségek is - mert már azokban sem mernek megbízni az emberek -, amik valódiak lennének. Ez a párkeresésnél is nagyon erősen kiütközik. Na, ő most csak azért ilyen kedves, mert… Persze, az elején még ilyen… Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… Sokszor ezek miatt az előfeltételezések és félelmek miatt romlik el az, ami jó lehetne. 

- De ezt felül tudjuk írni?

- Azt szoktam kérdezni, hogy melyikkel veszítesz többet: azzal, ha esélyt adsz, vagy ha azt sem? Nyilván azért képviselik az óvatosságot sokan, mert rettegnek attól, hogy újra valami bántás, elutasítás éri őket. Ekkor érdemes végiggondolni azt a fajta összehasonlítást, hogy ha bizalmat szavazok egy embernek, és esetleg mégsem olyan, azzal mit veszítek? Illetve ha meg sem próbálom, akkor mitől fosztom meg magam? Legrosszabb esetben mi lesz, ha megismerem? Kiderül, hogy nem ő az igazi. De ha meg sem próbálod, akkor biztosan nem lesz semmi belőle. Hosszú távon mit viselsz el jobban? Még egy pofont vagy egy kihagyott életlehetőséget?

Nálunk az emberek nem igazán tudnak hosszú távon gondolkodni. Csak az itt és most van. Ezt a szónak most nem a jó értelmében mondom. Arra gondolok, hogy vagy most jól járok, vagy nem érdekel. De azt, hogy hosszú távon jól járok-e - nem nézik. Nehéz arra rávenni valakit, hogy gondoljon már vissza, hogy az elmúlt húsz évben megérte-e bármit kipróbálni, hogy utólag örült-e, hogy belevágott valamibe, ami nem azonnal hozott sikereket? Általában arra jutunk, hogy igen. Azok a döntések azonban, hogy végül is nem mentem el, nem felvételiztem, nem szólítottam meg, tényleg tovább dolgoznak bennünk fájdalmas kihagyásokként.

- A külsőségek szerepe is felértékelődött. Hogy mihez, kikhez mérjük magunkat. Sok hamis üzenet bombáz fiatalt és időset. Milyennek is kellene lennem?!

- Ez a része szerintem nem új dolog. Épp múltkor gondolkodtam, talán egy kosztümös filmet nézve. Vajon a nők régebben nem úgy éltek, hogy valójában nem is önmagukat adták? Ha belegondolunk abba a mázba, amit magukra kentek! Visszatekinthetünk különböző korszakokra. Fűzők, óriás parókák - jó, nem filterek, de a nők nagyon régre visszavezethetően úgy gondolják, hogy valami cicoma és többlet kell ahhoz, hogy eladják magukat. Azt a részét klassznak tartom, amikor valaki a meglévő szépségét meg meri mutatni. Ha egy csodálatos alakú lány nem zsákruhában jár, hanem csinosan öltözik fel, amiben látszik, hogy karcsú a dereka. Ha valaki finom sminkkel kiemeli, hogy szép a szeme, a szája - ezekkel még önmagát adja. Akkor van gond, ha túl nagy a különbség aközött, amit mutat, és ahogy érzi magát. Amikor nagyon másnak akar kinézni, mint amilyen valójában. Ekkor a filterek végtelenül fájdalmas hatást okoznak. Az még jópofa dolog, amikor egy tizenéves filtereket használ, de amikor valaki az öregedése titkolására használja fel, az már a kellemetlenebb kategória, mert azt jelenti, hogy az illető nem fogadja el az idő múlását. Épp ezen nevettünk valakivel, hogy két dolog miatt kritizálhatnak. Vagy azért, mert látszik, hogy öregszel, vagy azért, mert nem. Érdekes.

Ha valamelyest elfogadod azt, ami a testeddel történik, akkor járható út, hogy próbálj meg csinos lenni úgy, ahogy a legjobb számodra. De nem kell huszonévesnek filterezned magad, hisz nem leszel attól fiatalabb. Azt gondolom, hogy minden ilyen helyzetben sokat számít, hogy anno mennyire jelezték vissza a szülők értékesnek és szerethetőnek a gyereket. Óriási ajándék, ha elültették benne a magot, hogy egy nagyszerű kis emberke, és ezáltal ezt a fajta mély elfogadást már megízlelte valaki, hogy úgy jó, ahogy van a külsejétől függetlenül is. Meg fogja találni azokat a baráti társaságokat, ahol nem azt fogják nézni, hogy milyen ruhában érkezett, hanem imádják a humorát, a jó sztorijait, vagy hogy finomakat főz, hogy milyen kedves. Alapvetően párkapcsolatban is ez az egy, ami hosszú távon jól működik - ha jól érzed magad benne, vele. Az olyan kapcsolat, ahol általában szerepelned kell, összeugrik a gyomrod, nem mersz rosszul lenni, nem mersz öregedni, nem mersz tudatlan lenni adott helyzetben, abban hosszú távon szétgörcsölöd magad. Elindult sok olyan mozgalom, amely megmutatja, hogy a valódi test milyen. Egyre többen fölrakják, hogyan néznek ki a hétköznapokban. De azért ezekben az esetekben is sokszor tapasztalható az optikai torzítás sajnos. 

- Tehát tudatosítani azt, hogy...

- …nem így néz ki, ha a házból kilép kutyát sétáltatni. És ebben több nagynevű sztár is részt vesz. Amit rossznak tartok, hogy feljön a no filter, no make up fotó, és mégis sokszor olyan nőket látok, akiknek tetovált a szemöldöke, föl van töltve a szája, póthaja van, és műszempillája. Ezekkel szerintem még inkább szorongáskeltők.

- Szerinted a legnagyobb kihívások mik a mai nők számára?

- A legnagyobb az, hogy úgy maradjunk finomak lágyak, hogy közben határozottak vagyunk. Tehát megőrizni valamit ezekből a tulajdonságainkból - igen, talán a finomság a legjobb szó - arra, hogy lefedjen több területet is, mert a nőiségnek számos nélkülözhetetlen árnyalata van. Tehát ezt nem lehet általánosítani. De azt gondolom, hogy a nőben az egyik kiemelkedő érték, hogy ő a fészekrakó. Aki a lakást otthonná varázsolja, az érzelmi biztonság középpontja, akihez jó visszatérni. És ezt nemcsak anyaként jó képviselnünk, hanem partnerként, barátként is. Van, aki ezt azzal éri el, hogy jókat főz, van, aki jól meg tud hallgatni másokat, vagy jó tanácsokat tud adni, kedvesen tud simogatni, és még sorolhatnám. Nyilvánvalóan egyéni ez a fajta puhaság, finomság, kedvesség, vagyis az adni tudás.

Azt a fajta érzelmi többleterőt, hogy a nő tud adni magából, ezt tartom a legfontosabbnak. És ha ezt valaki úgy éri el, hogy a modern lehetőségeket aknázza ki, és adott esetben egy vezető pozícióban ül valahol, az eszét, a tudását tudja megmutatni, és ezért jó hozzá fordulni, vagy úgy, hogy egy nagy családot tart össze, vagy adott esetben felvállalva, hogy gyerek nélkül jó társa valakinek, vagy fantasztikus barátnő, vagy egyszerűen csak egy jól gondolkozó valaki, aki megosztja a gondolatait, mint ahogyan ezt szerencsére nagyon sokan megtehetik a mai világban, az fantasztikus. Szerintem a nőnek a mai világban is előnyös, hogy ezt a fajta funkcióját megőrizze. A kályha energiáját képviselje, ami átmelegít, megnyugtat, és jó kapcsolódni hozzá. Bárhogyan.

- Azt mondják, hogy a 21. század a nők évszázada. Bizonyos női készségek, soft skillek, amit a nők tudnak, vagy a nőkhöz társítunk, ezek ugye a robotikával, a digitalizációval párhuzamosan felértékelődnek. Egyetértesz?

- Ezek a készségek mindannyiunkban benne vannak, inkább azt mondom, hogy hagyományosan nekünk volt ebben nagyobb bizonyítási lehetőségünk. Véleményem szerint ezek egyre inkább erősödnek a férfiakban is. E tekintetben nagyon üdvözítőnek tartom, hogy a két nem szereplehetőségei közelednek egymáshoz, és ebben nem férfias nőkről és nőies férfiakról beszélek, hanem emberekről, akik mind képviselhetnek dolgokat anélkül, hogy rájuk sütnénk, hogy férfiasak vagy nőiesek. Azért gondolom, hogy ez nagyon fontos, mert ugyanezeket a soft skilleket erősödni látom a férfiaknál, és most mindegy, hogy az apai szerepüket nézem, vagy akár a vezetésben, a munkában betöltött funkciójukat.

Szerintem az lenne a legnagyszerűbb, ha egyik nem sem sajátítana ki szerepeket, nem mondanánk azt, hogy ez csak a miénk. Inkább vonjuk be a másikat is, és amit mi eddig jobban képviseltünk, megengedni, hogy ők is tehessék, élhessék. Viszont ők is tegyék lehetővé, hogy amit eddig ők képviseltek, azt most már mi is magunkénak tudhassuk. Így lehet üdítő a teljes egyenrangúság a mai világban.

Tóth Krisztina: „Én úgy nőttem fel, hogy az önfegyelem a legfőbb érték"

A Femina nagyszabású interjúsorozatában Szily Nóra tíz alkotó, kreatív és sikeres nőt kérdezett meg arról, mit jelent számukra 21. századi nőnek lenni, milyen problémákkal küzdenek, milyen változásokat tapasztalnak, mi az, amit ők szeretnének megváltoztatni. Tóth Krisztina író, költő is megszólalt a témával kapcsolatban. Szily Nórát idézve: „Karakán, egyenes és inspiráló. Olvasni, hallgatni egyaránt. Tisztelem őt, és nem csak a sikereiért. Ahogy a szavakkal bánik, ahogy erejüket érzi és kezeli, amilyen tűpontosan fogalmaz, és tudja ennek felelősségét…"

(Fotók: Sárközy Marianna)

• almási kitti
• interjú
• 21. századi nő
• nőies
• kapcsolat
• pszichológus
• nőnek lenni
• Lélek&Test