"Még apám temetésén is uralkodni kellett magamon" - a férfiak nem sírnak. Most elmesélik, miért.

Az önéletrajzi könyv után nagyon vártam, hogy lássam a Springsteen On Broadway című filmet. Számítottam arra, hogy rendkívüli élményben lesz részem. Így is történt. Bruce Springsteen, a rock élő legendája olyan meghitt, intim és személyes színházat csinált a New York-i Walter Kerr Színházban, hogy beleborzongtam.

Nemcsak a dalait, őt magát is szeretem, de ez nem a rajongó hisztériája. Néha egészen valóságos az érzés, hogy ismerem. Mert Bruce olyan, mint te vagy én. Egy közülünk. Azt hiszem, meg sem lepődnék, ha egyszer szembejönne velem az utcán. Nincs kétségem afelől, hogy ugyanazt érzi, amit én, hogy mindaz, ami a színpadon történik, az valós, és nincs benne semmi póz.

Az is természetes volt számomra, amikor Springsteen sírt a színpadon. Az apjáról beszélt, felidézve a számára legmélyebb pillanatot, amit felnőtt emberként, fia születése előtt pár nappal átélt vele. A történet, ami elmesélt, olyan megindító volt, olyan emberi, hogy a könnyek szinte hozzátartoztak. Így volt teljes.

Bruce Springteenen kívül alig néhány férfit láttam sírni. A volt és a jelenlegi férjem, az apám, egy felnőttkori barátom. Ezeknek a férfikönnyeknek volt egy közös vonásuk: nagy veszteségek, egyéni tragédiák miatt, drámai élethelyzetekben törtek elő. Minden más esetben – legyen az fizikai fájdalom, betegség, kudarc, kétségbeesés – a megkeményedett arcokra, feszült állakra, elsötétülő tekintetekre emlékszem, összeszűkülő, de szárazon maradt szemekre.

Hát így van jelen az életemben az egyik legnagyobb közhelyként ismert fájdalmas valóság: a fiúk nem sírnak. És észre se vettem. Egy idős énekes-dalszerző könnyei ébresztettek rá erre.

Vettem egy nagy levegőt, és megkértem néhány férfit, írjanak a sírásról. Van köztük, akit a barátomnak mondhatok, és van, akit jóformán nem is ismerek. Úgy készültem, feldolgozom a kapott írásokat, de azok annyira kifejezőek, őszinték és mélyről jövők, hogy úgy döntöttem, érintetlenül hagyom őket, csak rontani tudnék rajtuk.

Fontos vallomások ezek, amik nemcsak elgondolkodtatóak, meg is érintenek.

„Talán majd jövőre.”

- Esetemben fontos lehet, hogy kései gyerek vagyok, és a szüleim elváltak, a nevelés a nálam negyven évvel idősebb anyám feladata volt. A szokásosnál nőiesebb közeg, azt hiszem, így mondják. Az egyik nagyapámat ismertem valamennyire, de rá is csak fényképekről emlékszem igazán. Azt nem tudom, apám hogy állt a témához, nem rémlik, hogy valaha beszélt volna erről. Nem sírós alkat, a legnosztalgikusabb gesztusa egy régi barátja üzenetrögzítőjén hagyott búcsúja volt.

Otthon sem került ez szóba. Tiltva nem volt, de komoly sírásra ritkán is került sor. Komolytalanra pedig jöttek a szokásos „mire katona leszel, elmúlik“, „mindjárt abbamarad“ frázisok, de nem több, mint amennyit bármelyik fiú megkapott, ha elesett, és elsírta magát. Ezzel együtt valahogy inkább visszafogottra nevelődtem (túl korán választottam érzelmi példaképül Winnetout, és még nem is tudtam Mr. Spockról). Egy sírásra emlékszem: amikor kevéssel a nagyanyám után a legjobb barátom apja is elment. Akkor, azt hiszem, mind a négyünkért sírtam kicsit.

Hajlamom az elérzékenyülésre viszont van, egy-egy jól megkomponált filmrészlet be tudja párásítani a szemüvegemet (Hollywood mondjon le: a Fel! című film legendás életútjelenete, még valaki?), de általában tartom magam. Néha a kelleténél jobban is. Néhány családi gond miatt néha nagyon szeretném végre kisírni magamat, de az elmúlt bő egy évben - nem tudom, ki hogy van vele - túl sok dolog miatt kellett kitartani, nem jutott rá megfelelő alkalom. Talán majd jövőre. - Gergely, 36 éves.

„Talán egyszer, ötévesen”

- Hogy is vagyok a sírással? Hát elég nehezen. Pedig nem olyan régen sírtam legutóbb, egy hónapja sincs. Negyven-ötven kilós farönköket dobáltam egy konténerbe a munkahelyemen, és az egyik dobásnál éreztem, hogy valami nem jól sikerült. Mintha a villám csapott volna a derekamba.

Nem akarom ragozni, másnap elvonszoltam magam egy orvoshoz, mert csillagokat láttam. Az orvosnál persze le kellett vetkőzni, meg is tornáztatott kissé, lényeg a lényeg, mikor a nadrágomat akartam visszavenni, végleg elszakadt a cérna. A rettentő fájdalomtól és a megaláztatástól tényleg sírva fakadtam.

Viszont, talán nem is hinnéd, irgalmatlan mennyiségű verset tudok kívülről.  És el is tudom őket mondani. De van néhány, amit nem. Mert a harmadánál-felénél menetrendszerűen eltörik a mécses, és napokig nem térek magamhoz, csak gondosan adagolt, finom női gesztusokkal lehet úgy-ahogy rendbe hozni a lelkivilágom.

Amúgy nem vagyok sírós természet. Gyerekkoromban nem is emlékszem, hogy valaha sírtam volna. Talán egyszer, öt éves korom körül, mikor nagyon-nagyon fázott a kezem.

Nálunk nem nagyon ment ez a sírás dolog. Még a húgaim esetében sem volt támogatva. Nem sírtunk, pláne nem egymás szeme láttára.

A mai napig kellemetlenül érzem magam, ha valaki a jelenlétemben túl látványosan éli meg az érzelmeit. Túlzásnak, hisztinek érzem, és gyanakvással tölt el. Olyan, mintha valaki korongecsettel készülne megfesteni Szinyei Merse Pál Majálisát. És hát magam is igyekszem befelé megélni a dolgokat, pedig a feleségem nagyon támogatna abban, hogy nyitottabb legyek, de hát ennyi idősen már lassan és nehezen tanulom meg ezeket a trükköket. - Gábor, 51 éves.

„Nem tudom, jó-e, hogy valamilyen szociális engedélyre várunk”

- Bő kilenc éve volt egy megrázó szakításom, azt nagyon megszenvedtem, és akkor sírtam sokat. Előtte felnőttként kábé semmin, azóta meg egyszer, amikor a Gru 2 végén a kislány elmondja az anyák napi verset az új anyukájának.

Szerintem úgy általában lehet a férfiaknak sírni, mármint tőlem tegyék, de én konkrétan nem szoktam megengedni magamnak. Azt sem tudom, láttam-e már sírni bármelyik férfi ismerősömet. Azt sem, mit kezdenék ezzel a helyzettel. A társadalmi szerepelvárások e tekintetben nem igazán változtak. Kicsit olyan ez, mint a „természetes szépségről” szóló reklámok: a női tusfürdőt már lehet árulni büszkén hétköznapi külsejű nőkkel, a zuhany alatt álló férfi azonban még mindig kockahasú és deltás. Vannak plus size női modellek és körberajongott nagyfenekű influenszer csajok, míg a kövér férfi továbbra is maximum mókás, de nem szexi a hordóhasa. Persze ettől még épp elég nyomasztó fals példakép van a nők előtt is.

Férfi-érzékenységet mutatni nem bevett dolog a hétköznapi elvárások mellett. Van olyan, hogy egy-egy kemény fickó egy pillanatra elérzékenyül, egy komoly államférfi elmorzsol egy könnycseppet. De ez is milyen kifejező: elmorzsolja, megsemmisíti, határozottan és férfiasan. De hogy sírna, ami egy folyamat, pityeregne, itatná az egereket, zokogna – ezekhez mind amolyan alsószoknyás illusztráció volt a mesekönyvekben.

Azt nem tudom, hogy jó-e, hogy várunk bármilyen „szociális engedélyre” mi, férfiak, hogy sírhassunk. Nyilván lenne funkciója, nem véletlenül találta ki a természet. Meglátjuk. - Csaba, 42 éves.

„Nyeltem a könnyeim derekasan. De az nem én voltam.”

- Egyébként azért válaszolok, mert nő vagy. Ha egy (férfi) barátom kérdezne ilyet, minimum sandán néznék rá, aztán elütném a labdát valami fickós poénnal.

Mert köztünk ez nem téma. Se barát-barát, se apa-fia szinten.

Ahogy emlékszem, apám soha nem sírt. Még utolsó napjait is csendes belenyugvással, cinikus ön- és társadalomkritikával vette tudomásul. Legalábbis felém ezt sugározta. Ugyanezt a laza "mit nekem a halál" attitűdöt láttam apósom betegágyánál is, aki még a vége felé sem mulasztott el egy-egy fricskát vagy "férfipoént" megereszteni irányomba. Egyfelől rettenetesen imponált ez a "clinteastwoodi" halálmegvető lazaság, ugyanakkor - iszonyú szenvedésüket, fizikai pusztulásukat látván - rettenetesen felkavart. Nem tudom, én hogyan viselkedtem volna abban a helyzetben. Nem tudom, hogyan viselkednék a fiammal egy hasonló helyzetben. Felülírnák-e a pillanatnyi emócióim, a fájdalmaim, az elmúlástól való félelmem, a szeretteimtől való elszakadás elkerülhetetlenségének tudata azt a programot, amit a világ vár tőlem? Vajon ugyanolyan csodálattal és tisztelettel emlékeznék apámra és apósomra, ha a halállal bátran szembenéző erős férfi képe helyett megtörten zokogó, félelmét, igazi érzéseit megosztó emberként búcsúztak volna tőlem? Valószínűleg igen. Ugyanúgy tisztelném és szeretném őket.

Azt hiszem, ez a kettős érzés határozza meg a síráshoz való viszonyomat. Szeretném, ha a fiam biztos stabil oszlopnak látna az életében, de nem akarok ennek érdekében olyan szerepet játszani, ami megerőszakolja alapvetően szenzitív egyéniségem. De ez nem csak rólam szól, ebben már ő is benne van. Hogy ő mit vár tőlem? Clint Eastwoodot vagy Woody Allent? Esetleg mindkettőt? Vagy totál mindegy, olyannak szeret amilyen vagyok, és kész?

Gyerekkoromban még nagyon határozott elképzelésem volt a sírásról. Aztán ahogy a külvilág kezdte kialakítani férfiúi öntudatomat, a "katona dolog", "picsogsz, mint a lányok", "ebcsont beforr", "férfidolog", "na, hát kislány vagy?", "a fiúk soha nem sírnak",  "semmi ez gyerek, majd ha katona leszel" jellegű sztereotípiákkal, picit árnyaltabban kezeltem már ezt a dolgot.

Az oviban, majd később a suliban, egyenesen létfontosságú volt, hogy erősnek és sebezhetetlennek tűnjön az ember, különben (szó szerint) labdába sem rúghatott. És hát, akár a fiúbandából, akár a focicsapatból kimaradni kirekesztettséget jelentett.

Úgyhogy nyeltem a könnyeim derekasan. Azt gondolom, az nem én voltam. Vagy legalábbis akkor – és mostanság is - úgy tűnik, más fickóknak sokkal könnyebben ment, megy ez a könny-nyelés dolog. Lehet, én voltam és vagyok szenzitívebb az átlagnál, vagy éppenséggel a többiek tehetségesebb színészek nálam.

Egy idő után - "komoly" "nagy" fiúként, akinek "elsődleges feladata az életben", hogy óvja, védje kishúgát - otthon sem éreztem adekvátnak a közösségi frusztrációk ily módon történő ventilálását.

Az első legális ok a sírásra tinédzserkoromban apám halála volt. Persze az is szigorúan anyám és húgom társaságában. Barátok, ismerősök előtt csak befelé sírtam, akkor már szörnyen kínosnak és megterhelőnek érezve a szituációt, amiben nem engedhettem el az érzéseket, melyek tomboltak bennem, még a temetésen is "uralkodnom kellett magamon".

Aztán jöttek a csajok! Fura, hogy mennyire meg tudott viselni (és ezzel együtt hetekig ríkatni) egy-egy jelentéktelen partnerrel való szakítás, máskor meg végtelen szerelmeket dobtam el egy könny nélkül, mint egy kiolvasott könyvet.

Egy biztos. A "szerelemben nincsenek szabályok" szabály, ezen belül is a kapcsolat vége, vagy az büszkeségünkön esett csorba miatti férfikönnyek megítélése, még az e tekintetben meglehetősen dogmatikusan gondolkodó férfivilágban is a megengedő kategóriába tartozik.

Ha tudnád, hány büszke bikát (köztük magamat is) láttam kétségbeesetten zokogni 8-10 korsó sör és ugyanannyi Unicum után, egy elbocsájtó szép üzenettel a lelkében, kilátástalan szexuális jövőkép víziójával az agyában!

De aztán elmúlnak ezek a sokkok is. Mintha minden könny után érzéketlen hegszövet maradna a lelkeden.

Mostanában inkább utólag váltanak ki emóciókat korábban megélt események, például a kisfiam születése. Ott, akkor szó sem lehetett sírásról, mert annyira agresszíven zajlottak a dolgok, hogy fel sem tudtam fogni őket, nem hogy érzelmileg feldolgozzam. Most, ha elmesélem neki azokat az órákat, el-elcsuklik a hangom néha.

Egyébként úgy alakult, hogy nálunk a családban szabad folyása van az érzelmeknek. Nem várunk a fiúnktól semmi olyat, amit én elvárásnak érzek a nememmel kapcsolatban. És én is megpróbálok önmagam lenni. Ha éppen sírhatnékom van, mert előjön a gerincsérvem, és csillagokat látok, akkor attól bőgök. Később meg a meghatottságtól, mikor látom a kisfiamon, hogy őszintén sajnál, és megpróbál segíteni rajtam. Majd lelkifurdalásom lesz, mikor látom rajta az aggodalmat, hogy mi lesz most Apával, akinek erősnek és sérthetetlennek kéne lennie, hogy ő biztonságban tudja magát.

Szóval, nehéz dolgok ezek. - Zsolt, 50 éves.

Végül egy sokatmondó adalék: a Getty Images a stockfotó-iparág egyik legnagyobb versenyzője. A cikkben szereplő képek válogatásakor szembesültem azzal, hogy ezen a hatalmas oldalon csupán néhány oldalnyi fotót találtam síró férfiakról. Ezeken a fotókon szinte kivétel nélkül jól beállított, gyönyörű modellek szeméből csordogál egy-egy (mű)könnycsepp, vagy vicces szituációba helyezik a síró férfit. A másik kategória se sokkal jobb, ott kizárólag férfi politikusok, sportolók szerepelnek, vagy temetésen készültek. Van néhány kép háború sújtotta övezetekből, természeti katasztrófa sújtotta családokról és bevándorlókról. Hétköznapi férfit, aki sír, egyet sem találtam.

Fotók: Getty Images Hungary

• férfi
• férfi érzelmek
• sírás
• könny
• lélek
• Lélek&Test