Ő Lékai Máté édesanyja: Juha Olga, az atlétavilág bombázója a politika miatt nem mehetett az 1984-es olimpiára

Lékai Máté kézilabdázó és egykori atléta édesanyja, Juha Olga meséltek a sport, a szurkolás és a szülő-gyerek viszony fontosságáról.

Lékai Máté és Juha Olga

Július 26-án kezdődik a 2024-es párizsi olimpia, a magyarok legnagyobb büszkeségére pedig számos tehetséges honfitársunk képvisel minket több sportágban is. Lékai Máté a magyar kézilabdacsapat irányítójaként lép majd pályára a francia fővárosban, először Egyiptom, majd Argentína, később pedig Norvégia, Dánia és Franciaország ellen. 

Lékai Máté családjában a sport központi szerepet játszik, hiszen édesanyja, Juha Olga többszörös magyar bajnok, magyar csúcstartó magasugró, akit az atlétavilág bombázójaként is emlegettek.

Az olimpia közeledtével a Femina most anyát és fiát kérdezte a karrierjük kezdetéről, az élsport világáról, valamint a szurkolás és a család támogatásának fontosságáról, felhívva ezzel a figyelmet arra, hogy ne csak a sportolók, de hétköznapi emberek is törekedjenek céljaik elérésére, és higgyenek magukban. 

Interjú Lékai Mátéval

- Vissza tudsz emlékezni arra a pillanatra, amikor tudatosult benned, hogy számodra a sportkarrier lesz a jövő?

- Ez nagyon nehéz kérdés, de talán akkor éreztem ezt először, amikor  válogatott lettem 2009-ben. Akkor fogtam fel, hogy ebből a kézilabdából akár lehet valami, egy komolyabb karrier is, és akkor gondoltam azt, hogy húha, ez tényleg nagy dolog. 

- Volt terved arra az esetre, ha a sport mégsem jön össze?

- Édesanyám engem is, és az öcsémet is arra tanította, jó, hogy sportolunk, de tanulni is kell, mindketten erős középiskolába jártunk, úgyhogy ez lett volna a B opció, tanulás és továbbtanulás. A fiamnak én is ezt próbálom majd átadni, ha esetleg sportolna, hogy a tanulás az első. Rengeteg sportoló feláldoz mindent, és ha nem jön be, akkor nincs mihez nyúlniuk, a tanulás és a tudás viszont mindig a tiéd marad. 

- Anyukád, aki mögött komoly atlétamúlt áll, mit szólt, hogy te a kézilabdát választottad? 

- Szerintem boldog volt. Nem volt presszió rajtam, hogy mindenáron sportoló legyek, de szerintem büszke arra, amit elértem, függetlenül attól, hogy magasugrással vagy kézilabdával. Sőt, szerintem ha nem sportoló lennék, de sikeres karrierem lenne, ő annak is nagyon örülne. 

- A kisfiad, Noé gyakran jár ki a meccseidre? Mit érzel, mikor tudod, hogy lát téged a pályán?

- Amikor tud, mindig ott van, nagyon szeret meccsre járni, szurkol nekem, és persze, számomra is fantasztikus érzés, mikor ott van. Hatalmas álmom volt régen, hogy majd a kisfiam még lásson a pályán, olyan korban, amire azért még fog emlékezni később is. 

- Nem túlzás azt mondani, hogy a kézilabda egy kemény sport, rengeteg az ütközés, sok a testi kontakt. Noé ezt hogy viseli?

- Szerintem a meccs közben nem kifejezetten foglalkozik ezzel, de otthon, mikor lábadozom, olyankor nagyon tündér, puszilgat, és kérdezi, hol fáj, mi fáj, és hogy "Apa, jól vagy?" Nagyon jószívű, rendes kisfiú.

- Mit szólnál ahhoz, ha ő is a sportkarriert választaná?

- Én természetesen nagyon büszke lennék, és nagyon örülnék neki, de nincs ilyen elvárásom felé. Sokszor veszem azt észre, hogy ha egy szülőnek nem jött be valami az életben, akkor a gyerekét szeretné presszionálni, hogy váltsa valóra az ő álmait. Én csak annyit fogok kérni tőle, hogy hobbiszerűen sportoljon az egészsége miatt. 

- Van olyan sportág, ami már most elkezdte érdekelni?

- Heti kétszer jár focira, azt nagyon szereti, és heti kétszer jár sakkozni, de még egyáltalán nincs meg a favorit. Megpróbálom neki a legtöbbet megmutatni azokból a sportokból, amikből tehetem, és majd ő választ.

- Szerinted hogyan tudja egy szülő a legjobban támogatni gyermeke szárnypróbálgatásait a sport terén?

- Leginkább úgy, ha megmutatja, milyen lehetőségei vannak, akár először egy sportágválasztóval vagy sporttáborral, ahol rengeteg sporttal megismerkedik, és biztos lesz olyan, amit élvezni fog, meg persze olyan is, amit kevésbé. Előbb-utóbb lesz olyan, amire azt mondja majd, hogy szeretné kipróbálni. Fontos a támogatás, de a következetesség is, és csak azért, mert egyszer úgy jön haza edzésről, hogy neki ehhez nincs kedve, attól még nem kell hagyni, hogy elengedje. Viszont azt is gondolom, hogy sosem szabad erőltetni azt, amihez nincs kedve. A gyerek érzi, hogy mi jó neki, és mi nem. 

- Apaként mit érzel a legnagyobb kihívásnak az élsportban? 

- Szerintem az apaság sokkal nehezebb, mint a sport. Talán mindenki azt mondaná, hogy a gyereknevelés az egyik legnagyobb kihívás a világon. De persze, van a kettővel együtt is nehézség bőven. A sport miatt elég kötött a naptáram, hosszú egy szezon, egy világverseny, sokat vagyok távol. Most az olimpia miatt egy hónapot edzőtáboroztam, így ilyenkor nem nagyon látom a fiamat és a családomat. Ha van családod, és sportoló vagy, lesznek lemondások.

- Egy ilyen helyzetben kifejezetten fontos a hátország. A feleséged, Lékai-Kiss Ramóna és a családod többi tagja hogyan tud neked segíteni?

- Ők rengeteget segítenek. Amikor távol vagyok, a feleségemre sokkal több feladat hárul, ő van a gyerekkel, ő programozik vele. Ilyenkor nyáron oviba sem jár, szóval egész nap próbálja lefoglalni Noét. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy én nyugodtan tudjak készülni, még amellett is, hogy ilyenkor nagyon hiányoznak nekem. A feleségem mindenben maximálisan partner, és mindent megad nekem ahhoz, hogy tényleg csak a saját feladataimra, a felkészülésemre kelljen koncentrálnom. 

- Kicsit térjünk vissza édesanyádhoz, van olyan közös pillanatotok egy meccsedről, amit sosem fogsz elfelejteni? 

- Édesanyám, ugye, atletizált, de ő sajnos nem volt az olimpián, mert 1984-ben a magyarok nem mehettek ki Los Angelesbe. Neki ez nagy szívfájdalom, viszont amikor én 2012-ben Londonban ott lehettem, és kijöhetett velem, az nagyon szép pillanat volt, egyfajta elégtétel, hogy ha ő nem is, de a fia ott lehetett.

Interjú Juha Olgával

- Nagyon komoly sportmúlt van mögötted, tudod miről szól az élsport, mi volt az érzésed azzal kapcsolatban, amikor Máté azt mondta, hogy ő is ezt az utat választja?

- Ez nem volt egy tudatos választás. Máté egy nagyon eleven gyerek volt, aki minden fára felmászott, nem volt veszélyérzete. Beírattam sportiskolába, és harmadikban kezdődött a kézilabda, kiválasztották, és kiderült, hogy tehetsége van hozzá. De ő olyan, hogy ha focista lett volna, akkor a fociban lenne jó, ha teniszező, akkor a teniszben. Nagyon jó labdaérzéke van, amit nem tudom, kitől örökölt, mert én egy egyeneset nem tudok dobni, ezen mindig jókat nevetünk. 

- Anyaként mi a legnehezebb abban, hogy a fiad sportoló lett? 

- A rengeteg sérülése, az a sok aggodalom, a műtétek, hogy lelkileg mindig nulláról kellett felállnia. Nekem kellett kísérgetni őt orvostól orvosig, fogni a kezét, amikor betolják a műtőbe. Ez egy anyának borzasztó. Az egyik térde ötször van műtve, a kezében két fémlap van, a fogát többször kiverték, az orrát eltörték, az álla, a szája össze van varrva, két veseműtétje volt, megsüketült az egyik fülére. Na, most gondolj bele, ez anyaként milyen.

- Ezek természetesen borzasztó pillanatok lehettek, de biztos vagyok benne, hogy a mérleg nyelve nagyot billen a pozitívumok, az örömfaktor felé. Fel tudsz idézni pár maradandó momentumot?

- Hatalmas büszkeség, hogy látod, milyen sikeres, hogy szeretik a csapattársak. Azon belül pedig ez az irányító poszt mégis egyfajta önálló szerep, vezérnek kell lenni. Emellett, ha egy pillanatra kell visszagondolnom, az természetesen a 2012-es londoni olimpia, és mivel nekem nem jutott olimpiai részvétel, így még több jelentéssel bírt. 27 éve sportol, most megyünk megint az olimpiára, de ez egyfajta lezárás lesz neki. 

- Szerinted hogyan tud egy szülő támasz lenni a gyermeke számára a sportban?

- Én nem erőltettem, hogy a Mátéból sportoló legyen, ez így alakult a sikerek miatt. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy tanuljon. Okos gyerek volt, matekversenyen indult, borzasztó jó agya volt. Amikor jött egy-egy nagyobb sérülés, én mondtam neki, hogy hagyja abba. Mára ez már szállóige lett, mikor az olimpiai negyedik helyezést elérte, megkérdezte, hogy "Anya, most akkor hagyjam abba?" Az más kérdés, ha a gyerek akarja abbahagyni a sportot, de ha csak lustaságból döntene így, én azt nem engedném. Ilyenkor valahogy át kell segíteni a holtponton, elvinni edzésre, ott maradni vele, segíteni, ha kell. Mozogni jó, és úgy gondolom, az nem elég, ha az agyunkat lefárasztjuk, a testünket is le kell. 

- A kis unokád, Noé, ötéves, mit szólnál, ha belőle is sportoló lenne?

- Noé ugyanabban fog felnőni, mint amiben a Máté, sportolószülő gyermeke. Én viszont úgy látom, nagyon könnyen tanul, ő másban erős, inkább szellemileg. Lehet, hogy ha majd elkezd sportolni, összehasonlítja magát az apjával, ami semmiképp sem szerencsés helyzet, viszont idővel neki is meg kell tanulnia, hogy ő miben kiemelkedő, és abba az irányba kell elindulnia. 

- Te melyik sportágat ajánlanád a szülőknek, hogy próbáltassák ki gyermekükkel?

- Ilyenkor mindig haza húz a szívem, az atlétikát. Nézd csak meg, hányan kocognak, futnak, félmaratonok, maratonok vannak Budapesten, és mindenki el tud érni benne sikereket, így persze a gyerekek is. 

- Fiatal, ambiciózus sportolóként hogyan érintett téged, hogy a bojkott miatt végül nem jutottál ki az 1984-es Los Angeles-i olimpiára?

- Én '83-ban ugrottam életem csúcsát, 1,97 métert. Öten voltunk, akiknek nem kellett teljesíteni a '84-es olimpiára a szintet, nyugodtan készülhettünk, biztos olimpiai indulók voltunk. Amikor kiderült, én olyan mérges voltam, hogy megfogtam az olimpiai formaruhát, bevittem a bizományiba, és eladtam mindent. Ami nem volt szép, hogy a vezetők azért kimentek Amerikába, bojkott ide vagy oda. Mi mit kaptunk helyette?! A lányokat elküldték Prágába, a fiúkat Moszkvába, tehát még az olimpiai csapat sem versenyezhetett egy helyen. Na, ez volt az én olimpiai történetem. 

• sztár
• lékai máté
• juha olga
• interjú
• sportoló
• olimpia
• Hazai sztár