Eke Angéla színésznőnek nem büdös a kétkezi munka: „Ha be kell állnom egy pultba, megteszem”

Eke Angéla tavaly szeptemberben úgy döntött, visszavonul a színháztól, és egy teljes évet csak saját magára fordít. Jelenleg az önismeret útját járja, ami nem mindig sétagalopp. Szembe kell néznie a traumákkal, miközben a társadalmi nyomással is meg kellett küzdenie, miszerint, ha megállsz, kimaradsz. Ő viszont úgy érzi, most van a helyén igazán.

Eke Angéla-interjú

A Feminának adott interjújában elárulta, nem fogja elhagyni a pályát, most is van szerencsére munkája, de ha nem lenne, nem riadna vissza bármilyen kétkezi munkától. Arról is szót ejtett, milyen érzés volt, hogy felkérték a tíz év után idén újraindul Ki Mit Tube, az első magyar YouTube-on futó tehetségkutató és videóverseny egyik zsűritagjának. 

– Éppen az egyéves visszavonulásomat töltöm a színháztól, ami azt jelenti, hogy az összes szerepemet visszaadtam egy évre, és nem vállalok új színházi feladatokat. Szóval megfordult velem a világ, és ezt nagyon élvezem. 

Színészként ez nem egy szerencsés helyzet, nem?

– Az előadó-művészetben a lényeg, hogy az ember magából ad. Ott kell lenni száz százalékban a jelenben, abban a pillanatban. Nem hazudhatok a színpadon. Hál’ Istennek megadatott, hogy olyan szerepeim legyenek, amibe minden egyes este bele kell halni a színpadon. Azt gondolom, hogy ezeket a csodálatos, komoly feladatokat nem lehet úgy csinálni, hogy az embert megérinti a kiégés szele. 

– Úgy döntöttem, egyszer az életben magamat fogom választani. Ezt az évet az önismeretnek fogom szentelni, ami kulcsfontosságú lesz abban, hogy egy minőségibb művészként tudjak visszatérni. Jelenleg most ez az, amivel a legtöbbet tudom adni magamnak és majd a színháznak is. 

Hogyan jutottál erre a döntésre?

– Igazából fokozatosan történt. Mindig egy picit éreztem rosszabbul magam. Ráadásul ez egy általánosnak mondható jelenség a környezetemben. Állandóan fáradt voltam, azt éreztem, hogy megállás nélkül csak dolgozom, és a munkám, ami korábban töltött, most nem adta meg nekem ugyanazt. Van egy tökéletes magánéletem, de mégsem élek. Ez az állapot nagyon hosszan fennállt, de én csak eltoltam magamtól, mert nem akartam szembenézni a tényekkel.

De egyre erősebben éreztem, hogy engem nem az anyagi javak hajszolása tesz boldoggá, hanem a megélt érzések azokkal, akiket szeretek.

– Van az a társadalmi nyomás, hogy ha megállsz, akkor kimaradsz, lemaradsz, elfelejtenek, nem fogsz már kelleni. Ezzel nem értek egyet, be akarom bizonyítani, hogy ez egy nyomasztó káros társadalmi dogma – amitől sokan szoronganak –, nem igaz. Nagyjából egy éve, egy kora nyári napon sétáltam Pestről Budára az Erzsébet hídon, ez idő alatt meghoztam a döntést, ami akkor teljesen abnormálisnak és szürreálisnak tűnt. 

És kész, hazamentél és közölted, hogy akkor egy időre ennyi?

– Sokat gyötrődtem még utána, hogyan mondjam meg a társulatomnak (Trojka Színházi Társulás – a szerk.), ahol szép és vágyott feladatokat kaptam, és úgy éreztem, hogy ezt nem tehetem meg. Mi a szakmában úgy szocializálódtunk, hogy a színház az első, a színház mindenekfelett. Az egyéni igények nem számítanak. 

Végül mit szóltak a döntésedhez?

– Tudtam, hogy a társulatom egy olyan hely, ahol ezt nyugodtan megoszthatom velük, és nem fognak ítélkezni, de mégis szorongtam, hogyan mondjam el, hogy magamat választom. A társulat vezetője, Soós Attila megértő volt, megbízott bennem és támogatott. Ugyanezt a visszajelzést kaptam mindenhonnan.

– Érdekes tapasztalás, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki küzd hasonló érzésekkel. Sokan beszámolnak hasonló tünetekről, érzésekről, de mindenki azt mondja: „Én ezt nem tehetem meg”.

Persze, senki helyett nem hozhatok meg döntést, de azt elmondhatom, hogy magunkról csak mi dönthetünk. Igenis megteheted.

Akkor ezek szerint most úgy érzed, jól döntöttél?

– Nem bántam meg. Félelmetes volt az elején, bizonytalan voltam, hogy vajon megbánom-e, lesz-e bennem FOMO-érzés, de nem hiányzik, ami volt, hanem szemlélem a történteket. Most azt érzem, hogy a helyemen vagyok, mert végre időt szánok magamra, és elkezdtem az önismeretet gyakorolni.

Az nem bizonyult nehezebb feladatnak?

– Sokszor az, mert szembe kell nézni a hibáinkkal, magunkkal, traumákkal. Ez a feldolgozási folyamat nagyon kemény munka. Ugyanakkor rendkívül élvezem, mert mindig ott vannak azok a pici kis részeredmények. Felismerek bizonyos mintákat, cselekedeteket, reakciókat, hogy mi miért van, miért reagálok úgy, ahogy, honnan jönnek ezek, amiken tudok változtatni is. 

Milyen traumákkal kell megküzdened?

– Nem titok, hogy nekem is nehéz gyerekkorom volt, és nem egy átlagos családmodellben nőttem fel. Az anyukám egyedül nevelt. Igazából semmilyen apaképem nem volt. Van a rossz apakép és a jó apakép. De nekem egyik sem volt, pedig ez egy lány életében rendkívül fontos. Mindezek a dolgok ott vannak az emberben, és ezeket dolgozom most fel. 

Ez a terhelt gyerekkor egy nagyon erős, talpraesett és produktív emberré tett.

– Tehát bizonyos helyzetben azt látom, sok mindent megtanultam az életről. Sok nehézséget azért tudok kezelni, mert mindig is magamra voltam utalva. Izgalmas ezeket vizsgálni. 

Gondolom, ezt nem egyedül kell végigcsinálnod. Van, aki szakmailag fogja a kezedet és vezet?

– Igen, a visszavonuláson után elkezdtem egy nagyon intenzív terápiát, amiben ki tudtam teljesedni és rá tudtam látni saját magamra. Ez egy pszichoterápia, ami nagyon jóleső számomra, mert támogatja a fejlődésem. Tudom, hogy sokan nem merik felvállalni, hogy terápiára járnak, vagy egyáltalán nem mernek elmenni, azért, mert mit gondol majd a környezetünk. Hiszen hiába igyekszik a társadalom elfogadó lenni, még mindig van, akit emiatt kigúnyolnak, vagy nem támogatják. Pedig egyszerűen a személyiségünk fejlődését szolgálja. Ha azt mondom, teljesen jól és tökéletesen vagyok mától, szerintem akkor is érdemes időről időre elmenni magunkkal törődni.

Téged értek emiatt megszólások?

– Szerencsére egy olyan közeg vesz körül, még a social mediában is, akik rendkívül támogatóak. Egyetlen furcsa eset történt. Felhívott egy női rendező, hogy szeretne egy szerepet adni. Elmondtam, hogy most nem dolgozom és a miértjét is. Erre azt reagálta: „Hát édesem, mi is szerettük volna ilyeneket csinálni fiatal korunkban, de tudod, nekünk pénzt kellett keresnünk.” Szerintem ez a reakció tökéletesen tükrözi, hogy hogyan szocializálódtunk az elmúlt sok generáció által.

A pénz tényleg egy fontos dolog. Te számításba vetted az anyagiakat, amikor visszavonultál?

– Ezzel a döntésemmel én egy komoly anyagi kockázatot is vállaltam. Nem a hajtűimet dobálgatom az aranykalitkámban, magamat tartom el én is, ráadásul a családomat is segítem, ahol tudom. De hosszú távon gondolkodom ebben a szakmában, amihez szükségem volt erre a szünetre.

Ha pedig ez most azzal jár, hogy elfogy a megtakarított pénzem, és be kell állnom egy pultba dolgozni, akkor beállok egy pultba.

– Erre még nem került sor, a visszavonulásom óta projektalapon dolgozom, és vannak influenszer-együttműködések is. 

– Amit nem szégyellek, sőt büszke vagyok arra, hogy nem egy hatalmas követőtáborral rendelkezem, és mégis vannak cégek, akik engem választanak, hogy képviseljem őket.

– Ha pedig mégis úgy alakulna, nem büdös számomra a kétkezi munka sem. Olyan családból jöttem, ahol gyakorlatilag mindenki kétkezi munkát végez. Nekem az anyukám talán nem tudott egy hatalmas kulturális örökséget átadni, viszont mégis a legfontosabb dolgot adta, mert ő mindig azt mondta, csak olyan dolgot csináljak, ami boldoggá tesz. És úgy látom, egyre többször elfelejtünk boldogok lenni.

A párod, Budavári Balázs is hasonló körülmények közül jött?

– A Balázs egy ideálisnak mondható családmodellben nőtt fel. Ő is alkotó, sokat tudtam gyógyulni mellette. Ő azzal tanított engem, amilyen ő saját maga. Nem úgy gyógyított, hogy kioktatott volna, vagy megmondta volna a tutit, hanem egyszerűen azzal, hogy ő egy teljes egész, egy önálló személyiség. Ezáltal én is meg tudtam tapasztalni, hogy milyen az, amikor nem mások által szemlélem magam. Aztán az idők során egymás mellett két önálló individuum lettünk, akik együtt még nagyobb dolgokra képesek. 

Ő mit szólt a visszavonulásodhoz?

– Mindig mutat nekem egyfajta tükröt. Nem olyanok vagyunk egymásnak, mint a bólogatós kutyák, akik mindenben egyetértenek. Minden döntést igyekszünk körüljárni, hogy felkészítsük magunkat és a másikat minden eshetőségre, végiggondoljuk, milyen kockázatokkal járhat.

– Emlékszem, egy hosszú monológot mondtam neki, amiben kertelés nélkül átadtam, nem tesz már boldoggá, amiben élek szakmailag. Elmondtam, hogy kezdek kiégni, és hogy nem tudom, milyen a depresszió, de nem érzem jól magam a bőrömben, és nem szeretném megvárni, milyen is az. Miután végighallgatott, csak annyit mondott, hogy megérti, és jön velem.

Nem tette próbára a kapcsolatotokat ez a helyzet?

– Nem, sőt, a kapcsolatunknak még jót is tett. Imádunk együtt lenni, de nagyon keveset tudtunk a munkánkból fakadóan. Mi olyan igazán jól tudunk együtt lenni. Szeretünk elmenni egy lakóautóval egy szigetre, elvonulni a világtól. Végtelen időket tudunk úgy összezárva lenni, hogy nem idegesítjük egymást. Amikor 14 napig egy autóban laksz a másik emberrel, azért az eléggé megmutatja a súrlódásokat, különbségeket. De mi onnan is úgy jöttünk haza, hogy basszus, bármeddig el tudnánk lenni. Ez az időszak megerősített minket, és mint kamaszként, úgy tudunk tobzódni egymásért. Alkotótársak is lettünk, elkezdtük az első közös nagyjátékfilmünket írni, a témánk a boldogságkeresés. Lám az önkifejezés utat talál magának.

Őt nem ihlette meg az elvonulásod?

– Olyannyira megihlette, hogy egy keddi napon azzal fogadott, hogy el fog menni London mellé tíz napra egy Vipassana meditációs néma elvonulásra. Úgy, hogy ő soha egy percet sem meditált. Később én is elmentem ugyanarra a néma elvonulásra, aminek tényleg az a lényege, hogy semmilyen eszköz, telefon, könyv nem lehet nálad. Nem beszélhetsz, a társaiddal még csak szemkontaktust sem vehetsz fel. Ott egyedül vagy, egymagad, nem babusgat, simogat senki. Egy szigorú napirendet kapsz, és a lényeg, hogy megtanulj bármikor, bárhol elmélyülni és meditálni. Ott lenni életem egyik legnehezebb tíz napja volt. Kijönni életem legjobb napja volt, és aztán most meg nagyon visszavágyom. Bár mindketten egyedül csináltuk, valahol mégis együtt. Nincs különösebb jelentősége, de ugyanakkor tök jó, hogy ebben is egy nyelvet beszélünk. És számomra ez minden.

Kell attól tartani, hogy nem térsz vissza a színészethez?

– Nem leszek pályaelhagyó. Bízom magamban annyira, hogy biztos vagyok benne, meg fogom találni a színészeten belül is a megújulást, vagy amire igazán vágyom, azt a formát, amiben önazonosan tudok működni.

Amikor vissza fogok térni, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen formában.

– De a film egy olyan médium, ami nagyon érdekel nem csak színészként.

Mit jelent számodra, hogy felkértek a Ki Mit Tube zsűritagjának?

– Először meglepődtem, hogy az egyik zsűri leszek, aztán a következő pillanatban meg arra gondoltam, hogy hát ez bomba, ez egy telitalálat (nevet). Én nem vagyok egy olyan mainstream személy, éppen ezért még nagyobb visszaigazolás számomra, hogy ha úgy gondolták, hogy zsűri legyek ebben a projektben. Ez azt tükrözi, hogy talán képviselek valami olyan értékrendet művészetileg vagy emberileg, amiért úgy gondolták, hogy én erre a feladatra megfelelő vagyok. Elsősorban egy pozitív visszaigazolás volt, ami büszkeséggel tölt el.

Milyen zsűritag leszel?

Azt az alkotót fogom keresni, aki érez, gondol valamit a világról, magáról, és van egy belső igénye, hogy ezt megmutassa, még akkor is, ha az online tér egy bűzös mocsár, ahol minden ott van válogatás nélkül. 

– Ha csak egy ember is lesz, akihez eljut az üzenete, akivel tud kapcsolódni, már volt értelme. Hiszek abban, hogy az internet legsötétebb bugyraiban is lehet gyöngyszemet találni.

Cover-fotó: Femina

• eke angéla
• színésznő
• interjú
• sztár
• exkluzív
• ki mit tube
• tehetségkutató
• Hazai sztár