"Lehet, hogy holnap nekem szirénáznak majd" - Csuja Imre felkavaró vallomása

Csuja Imrét az egész országgal együtt már évtizedek óta mi is imádjuk, de amikor megláttuk az újraélesztős kampányfilmben, és meghallottuk, hogy nemrég önként kezdett rohammentőzni, rögtön azt éreztük, hogy beszélgetnünk kell a Jászai Mari-díjas színművésszel. Mindannyiunk Csoki bácsija pedig örömmel állt a rendelkezésünkre, és egy koraőszi napfényes délelőttön az Örkény Színház közelében ült le velünk, hogy életre szóló anekdotákkal ajándékozzon meg bennünket.

Csuja Imre hazánk egyik legnépszerűbb színpadi és filmes színésze, illetve egyik legismertebb szinkronhangja. Az 56 éves színművész az elmúlt években azonban egy egészen más arcát is megmutatta a közönségnek, hiszen fontos társadalmi kérdésekben is előszeretettel hallatja hangját. Oszlopos szerepet vállalt például az Országos Mentőszolgálat újraélesztős kampányfilmjében, emellett pedig hajléktalanoknak is szívesen szaval verseket.

- Mikor érezted azt először igazán, hogy színész akarsz lenni?

- 17 éves koromban döntöttem el, hogy színész akarok lenni, de ennek a szüleim eleinte nem nagyon örültek. Persze egyértelmű, hogy nekik köszönhetem a művészetek szeretetét, de annak viszont nem igazán voltak tudatában, hogy éppen ők gerjesztették bennem ezt a hosszú folyamatot, ami 17 éves koromra ért be.

- Milyen pályára szántak?

- Azt akarták, hogy tanár legyek, ezért először a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre adtam be a jelentkezésemet magyar-történelem szakra, de annyit viszont nem tudtam a humán tárgyakból, hogy fel is vegyenek oda. Elmentem azért, és összecsaptam az írásbelit, aztán órákon keresztül sétálgattam a Csokonai Színház körül. Gyönyörű épület, kint voltak akkoriban még a repertoárfotók is, azokat nézegettem, elemezgettem, próbáltam kitalálni, hogy Reviczky Gábor vajon mit mondhatott éppen, amikor az a kép készült róla.

- A szóbeli felvételire azért visszamentél?

- Igen, eljött a szóbeli ideje, és ott ült előttem öt tekintélyes és komoly tudósember, én meg annyit mondtam nekik, hogy bocsánat, nem akarom rabolni az idejüket, mert én színész akarok lenni, csak a szüleim nem nagyon engedték, ezért eljöttem ide, mert tudtam, hogy innen úgyis kirúgnak.

- Hogyan fogadták őszinte vallomásodat?

- Nevettek, aztán hátradőltek, és csak kibukott belőlük, hogy akkor azért mondjak már nekik néhány verset. Elmondtam nekik a felvételi anyagom felét, a végén megtapsoltak, és sok sikert kívántak nekem, majd barátságban elköszöntünk.

- Végül egy évvel később futottál neki a Színház- és Filmművészeti Fősikola felvételijének.

- Igen, és közben üzemi népművelőként dolgoztam, munka mellett hétvégenként pedig Rencz Antal és Pinczés István debreceni színjátszó stúdiójába jártam, ahol monológokat tanultam. Egy év alatt megtanultam tizenötöt, pedig csak három volt a kötelező. Ezeket aztán elvittem a főiskolára, és elsőre felvettek.

- A színházi alakítások mellett régóta kölcsönzöd a hangodat külföldi színészeknek is. Kiket szerettél a legjobban szinkronizálni?

- Peter Ustinov az őrült Néróként például nagyon erősen él az emlékézetemben a Quo vadis 1951-es filmváltozatából, többek között azért, mert az volt az első szinkronfőszerepem. De Billy Bob Thorntont is imádtam szinkronizálni a Pengeélen című filmdrámában. Érdekes helyzet ez, hiszen legalább ezer filmet szinkroniztáltam az indulásom óta, és ennek köszönhetően ismerte meg az egész ország a hangomat. Az arcomat akkoriban még nem annyira, de a hangomat már egyre többen felismerték. A kilencvenes években vetítették A pusztító cimű sci-fit, amiben én voltam Wesley Snipes magyar hangja. A rendőrök egyik nap megállítottak, mire az egyik zsaru odaszólt a társának, hogy jöjjön már ide gyorsan, és nézze meg, kit fogott, mert ezt aztán nem fogja elhinni.

- Megjelentek kiváló hangoskönyveid is, például Alessandro Baricco gyönyörű regénye, a Novecento vagy a Móricz-novellákból készült új válogatásod. Általában komoly költők fajsúlyos verseit mondod, de azért nem is veszed mindig annyira halálosan komolyan az irodalmat. A vers mindenkié című elképesztően vicces költészeti videósorozatban például az UFO együttes Napolaj című slágeréből hámoztad ki a színtiszta költészetet. Óriási siker lett, több mint négyszázezren látták azóta. Te választottad ki ezt a dalt vagy konkrétan ezzel kerestek meg, hogy ezt kizárólag veled szeretnék felvenni?

- Több választási lehetőségem is volt, de ez a sláger tűnt a legmondhatóbbnak. A Napolajjal kapcsolatban azt éreztem, hogy nekem tényleg jól áll, mert ez egy olyan szöveg, amibe könnyedén bele tudom vinni az érzelmeket és gondolatokat. Az ilyen felkéréseket pedig már csak diliből is örömmel elvállalja az ember.

- A humor az Országos Mentőszolgálat újraélesztős kampványvideójában is fontos szerephez jut, amit már több mint egymillióan láttak. Szívesen állsz ilyen társadalmilag fontos ügyek mellé is?

- Persze. Alapjáraton is fontosnak tartottam ezt a kezdeményezést. Ha egy komoly dolgot humoros formában adsz el az embereknek, arra jobban felfigyelnek, könnyebben utat talál a közönséghez. Bármikor kerülhetünk ehhez hasonló szorult helyzetbe. Képzeld el, hogy mondjuk leáll a nagymamád szíve, és újra kell élesztened – de a legtöbben azt se tudják, mit is kellene tenniük. Ennek a videónak a segítségével viszont már rengeteg életet megmentettek azóta, szóval akkor most komolyan, mi lehetne ennél fontosabb?

- Mentőztél is. Ennek volt valami személyes indítéka?

- Nem igazán. Meghívtak, hogy legyek az Országos Mentőszolgálat Alapítvány arca, én pedig örömmel elvállaltam. Egy teljes napot töltöttem velük a rohamkocsiban. Természetesen laikusként, az én feladatom az volt, hogy népszerűsítsem a mentősöket, vittem a kellékeiket, tehát segédmunkás voltam, nem nyúltam az emberekhez, nem álltam neki helyettük gyógyítani. Megismertem különböző betegeket, súlyosabb eseteket is. Nagyon szívszorító és felemelő élmény volt számomra, hogy részt vehettem ebben. A mentősök életet mentenek, tehát kivétel nélkül mindenkitől tiszteletet érdemelnek, főleg azok után, hogy láttam, milyen körülmények között dolgoznak nap mint nap. És sose lehet tudni, hogy holnap nem éppen nekem szirénáznak-e majd. Oda kell rájuk figyelni, és arra is, hogy ahol csak tudunk, tényleg segítsünk nekik.

- Miért érzed úgy, hogy ez pont a te feladatod?

- Azt gondoltam, hogy ha már adott ez a mérhetetlen népszerűség, akkor ne visszaéljek, hanem inkább éljek vele. Az Ökumenikus Szeretetszolgálatnak is félig-meddig én vagyok a reklámarca. Számomra nagyon fontos, hogy ha már ennyien ismernek, akkor felhívjam az emberek figyelmét olyan dolgokra, amelyek az egész emberiséget érintik. Mindenki volt már beteg, és bármikor bárkit elvihet a mentő.

- A hajléktalanokhoz is ez a megfontolás vezetett téged?

- Igen, a Máltai Szeretetszolgálat felkérésére mentem el a hajléktalanoknak is verset mondani a hajléktalanvonatra, és bármennyire hihetetlen, de ők is ki vannak éhezve a kultúrára. A vonaton ott várt mintegy nyolcvan hajléktalan ember a Vágány utcában. Amíg gyülekeztek, beszélgettünk a műsor előtt. Sokat nevettünk is, mert elképesztően víg kedélyű emberek ahhoz képest, hogy már régen kicsúszott a talaj a lábuk alól.

- Szabadidődben mit csinálsz a legszívesebben?

- Semmi különöset. Füvet nyírok, gyomlálok, a kertet locsolom esténként vagy hajnalban. Az anyaföld különösen fontos a számomra. Ez az érzés még a gyerekkoromra vezethető vissza, pedig kisfiúként eleinte nagyon utáltam, amikor rám bízták a kert körüli munkákat. Gyomirtás közben viszont egyszercsak elkezdtem mondani azokat a verseket, amiket időközben már megtanultam. A földdel való munka ezért kapcsol ki azóta is, mert ilyenkor jutnak eszembe a legjobb és legszebb gondolatok.

- Van olyan szerep, amit még mindenképpen el szeretnél eljátszani?

- Nincsen szerepálmom. Annak a híve vagyok, hogyha megkapok egy szerepet, akkor azt a lehető legmaximalistább módon csináljam meg. Nekem nincs más fegyverem, engem csak az menedzsel, ahogyan eljátszok egy szerepet, akár filmben, akár színházban.

Fotó: Femina.hu

 

 

 

• csuja imre
• sztártéma
• szinkronhang
• interjú
• Hazai sztár