Megérdemli a világ, hogy gyereket szülj? Interjú Soma Mamagésával

Számos oka lehet annak, ha egy nő nehezen szánja rá magát a gyerekvállalásra. Sokan attól tartanak, hogy kisgyerekes anyukaként kiszorulnak majd a munkaerőpiacról, illetve stabil családi és egzisztenciális háttér hiánya tartja őket vissza. Egyáltalán érdemes erre a világra gyereket szülni? Interjú Soma Mamagésával.

- Köztudott, hogy manapság egyre kevesebb gyerek születik. Az egzisztenciális félelmeken túl miben látod ennek az okát?

- Tény, hogy manapság, a posztfeminizmus korában - amit én, saját kifejezésemmel élve, az új egyensúly megteremtésének időszakaként aposztrofálok -, az öntudatra ébredt, autonóm nők körében egyre erősebb ez a trend, amiben nyilván benne van az is, hogy nehéz összeegyeztetni az anyaságot és a karriert.

Nyugaton azért már sokkal több, a társadalom által támogatott visszalépési lehetősége van a nőknek, úgymint otthonról végzett munka, részmunkaidős foglalkoztatás, ám ezek nálunk még nem terjedtek el. De benne van az is, amit Eckhart Tolle, az egyik legnagyobb élő spirituális tanító legújabb, Új föld című könyvében a nők kollektív fájdalomtesteként emleget (a régi érzelmi fájdalmak felhalmozódására, amelyet szinte minden ember hordoz az energiamezőjében - a szerk). Tolle szerint ez a kollektív fájdalomtest már olyan nagy, hogy ahhoz, hogy egészséges generációk jöjjenek majd a világra, a mi generációnknak - amit én Híd-generációnak hívok - el kell kezdenie gyógyítani önmagát. A Híd-generáció pedig elindult az individualizáció felé.

- Mit jelent ez pontosan?

- Az én anyám, aki '41-es születésű, még ahhoz a generációhoz tartozik, amelynek nem kellett gondolkodnia. Az ő fiatalkorukban szégyennek számított, ha valaki 25 éves koráig nem lett Lajosné és nem született gyereke.

Asszonynak hallgass a neve; asszony verve, pénz számolva jó - egy csomó ilyen szlogent ismertek. Megmondták a nőknek, hogy mit tegyenek, ahogy a szülő is megmondja a kisgyereknek. Ez a szuperego, azaz a felettes én kora volt.

Ezzel szemben az individualizáló azt jelenti, hogy mindannyian egyéniségek, egy-énűségek vagyunk. Ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, ugyanúgy nincs két egyforma lelki mintázat sem. Ennek megfelelően a megoldásaink is egyediek, hiszen nem létezik olyan recept, amit minden ember életére rá lehetne húzni.
Mi, a Híd-generáció, a korábbi szuperegós-kontrolláló minőségből az ego felé haladunk, az individuum megélése ugyanis feltétele annak, hogy aztán még tovább fejlődhessen az emberiség, és majd a szívéből élhessen. 

Jelenleg tehát az ego korát éljük. Az ezzel járó individualizáció következtében pedig az a rengeteg szőnyeg alá söpört trauma, ami olyan hatalmasra növelte a nők kollektív fájdalomtestét, lassacskán felszakadozik - most kezdjük feldolgozni-felszámolni őket.

- Mindez nyilván nem hat ösztönzően a gyermekvállalási kedvre.

- Igen, de tudod, mi ez valahol? Egy regresszió. Ilyenkor valahol az anyád és a nagyanyád múltjában élsz, ahelyett, hogy a saját jelenedben lennél - csak hát nem olyan egyszerű a jelenben lenni sem. Fel kell ismerni például, hogy tudat alatt milyen önbüntető mintákat hoztunk magunkkal, hiszen a mi keresztény kultúránkból adódóan a nő komolyan le lett büntetve. Eleve az volt a felfogás, hogy a nő nem ember, hanem asszony, sőt, asszonyállat. Éva pedig gonosz csábító volt, aki szegény Ádámot belevitte a bűnbe.

A tanulás is csak a férfiaknak járt ki - hétszáz év telt el a Bolognai Egyetem megnyitása óta, mire oda nő betehette a lábát más célból, mint a takarítás. De még az én nagyanyám idejében is mindig a fiú tanult tovább, akkor is, ha a lány volt az eszesebb, hiszen ahhoz, hogy a családot szolgálja, nem kell iskolába járni.

- Azért mostanra elég sokan felismerték ezt…

- Olyannyira, hogy ma már sokkal inkább a másik véglet figyelhető meg. Kívülről-felülről nézve ugyanis a Föld egy duális bolygó: nincs fény árnyék nélkül, kilégzés belégzés nélkül, apály dagály nélkül. Két pólus mozog egy tengelyen, és ha az egyiket lenyomják, akkor a másik átcsap egy végletbe. Ha pedig ez a véglet elér egy mennyiséget, akkor az átcsap egy minőségbe - azaz elindul egy változás. Annak, hogy a nők annyi időn át nem tanulhattak, az lett a következménye, hogy jelenleg a főiskolán-egyetemen továbbtanulók 64%-a nő, és mind az általános iskolákban, mind a közép-, mind pedig a felsőfokú tanintézetekben a lányok tanulnak jobban. Ki vannak éhezve a tudásra, és azt mondják, hogy nem fogják feláldozni magukat azért, hogy gyereket szüljenek.

Ráadásul a születők a most élőknél is individualizáltabbak. Manapság az számít jó anyának, aki már kiskorában különböző, a képességet vagy a kreativitást fejlesztő foglalkozásokra hordja a gyerekét. Nem úgy, mint a régi parasztasszonyok, akik ástak egy lyukat egy gyerekeknek, ahol azok eljátszottak a gilisztákkal meg a gyökerekkel, amíg az anyjuk dolgozott.

- Miért érdemes mégiscsak szülni manapság?

- Én abszolút abban hiszek, hogy a Föld egy tanulóbolygó, ahol mindig minden változásban van, és ahol éppen ezért nagyon nehéz és bonyolult valamiféle egyensúlyt találni, mi pedig azért jövünk ide, hogy fejlődjünk. A cél az, hogy az emberiség egyszer felnőtt legyen - érett felnőtt, öreg felnőtt, majd halott, amikor már nem kell emberi létformába leszületni.

Az a felelősségvállalás pedig, ami a szülői létállapottal jár, az egyik legintenzívebb és legfantasztikusabb fejlődési lehetőséget adja egy embernek. Én csak biztatni tudom a leánytestvéreket arra, hogy szüljenek. Kemény meló, nagy szolgálat, főleg az első öt év: Anyu, kakiltam! Te meg nézed, hogy jujuj, kemény, több rostosat kell adnom a gyereknek. Ez az időszak teljesen lehoz az anyagba, de rengeteget fejlődhetsz is általa - és valahol ez az igazi felnőttlét.

- Azt mondod, a felnőtté válás a cél. Jelenleg milyen szinten állunk?

- Ha az emberi életúttal vonok párhuzamot, szerintem jelenleg a kiskamaszkorban vagyunk, ami a 10-12 éves életkornak felel meg. Mert melyek a kiskamaszkor jellemzői? Először is az identifikáció, aminek feltétele a szülőkről való leválás. Az egészséges kiskamasz már nem hisz el mindent apunak-anyunak, mer más értékeket képviselni, lázad - azaz individualizálódik.

Na, már most Freud személyiségmodellje szerint az ember működésének három fő hajtóereje van. Az első az ösztön, a második pedig a szupego, ami kívülről jön - vagyis a szülő vagy a társadalom megmondja, mi a helyes. Például legszívesebben bokán rúgnál valakit, mert haragszol rá, de a szuperego nem engedi, mondván, úrinőként kell viselkedned. A kettő közti feszültséget az ego meccseli le.

Az ego dönti el a létezés ezernyi pillanatában, hogy belemész-e az ösztönkésztetésbe, vagy a kívülről jövő, kontrolláló működést választod. És emellett még ott van, amiről Freud nem beszélt, de egyre nagyobb szerepet játszik: az intuíció. Az előző korok szuperegósok voltak: mindegy, hogy kommunizmus vagy vallás, mind a kettő arról szól, hogy ne gondolkodj, ne kételkedj, majd mi megmondjuk neked, hogy mit csinálj. Ez egyfajta gyermeklét-állapot. Mi most, mint már említettem, a szuperegóból megyünk át az egóba, vagyis individualizálódunk, mint a kiskamasz.

Az egészséges kiskamasz második jellemzője a pályaorientáció - elkezd kialakulni benne, hogy mi érdekli, mi az az irány, ami felé tendálnia érdemes. Manapság egyre többen igyekeznek a rabszolgamunka helyett olyat keresni, amiben önkifejezhetnek. Milyen képességeim vannak, miben vagyok igazán jó, mi az én feladatom? - ugyanazokat a kérdéseket teszik fel maguknak, mint a kiskamasz.

Na és mi jön még be kiskamaszkorban? A szex. Jelenleg egy újságot nem tudsz úgy megvenni, hogy ne láss benne pucér nőt. A legnagyobb nonszensz, hogy a lakóparktól a fűnyíróig mindent dekoltált, miniszoknyás lányokkal reklámoznak - tehát a szexualitással, ami egyébként erőteljesen eltárgyiasult. Egy felnőtt férfit ez már nem érdekel, és nem azért, mert nem szép, hanem azért, mert ezen már túl van, ez már neki nem téma. A társadalomban viszont ez a téma, aminek az internet a legjobb mérője: punci, fütyi, idedugta, odadugta, ami megint csak egy kiskamaszszint.

Mindehhez persze nem illik a szülővé válás sem. Van egy mesterem a Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézetben, dr. Vlagyimír Komin, aki azt mondja: az, aki nem akar szülővé lenni, mind infantilis.

- Bizonyos szempontból viszont akár a tudatosság is megnehezítheti egy nő dolgát.

- Ma már végiggondolja egy nő, hogy a döntés, amit a gyerekvállalás kapcsán hoz, olyan - és most nagyon durvát mondok -, mint egy gyilkosság: egész életre szól. Lemoshatatlan. Otthagyod a munkahelyedet? Majd jön a következő. Otthagyod a csávódat? Majd jön a következő. De ha megszülöd a gyerekedet, az a sírig tart. Lehet, hogy már 60 éves lesz, te meg 85, de akkor is azon agyalsz, hogy egészséges-e, rendben van-e az élete, mit tudsz neki segíteni, mit rontottál el, hogy ez vagy az történt szegénnyel.

A gyerekvállalás olyan felelősség, amibe régen nem gondoltak bele az asszonyok, mert tették, amit elvártak tőlük, és pont. Anyáinknak megvolt az a könnyebbsége is, hogy nem találkoztak a Rudolf Steiner-i mondattal, amivel egy mai, öntudatra ébredő nő szembesül: "Beteg a gyerek, gyógyítsd a szülőt!" Németországban és Dániában már van olyan gyerekorvos, aki, ha öt év alatti gyereket visznek hozzá, berendeli a szülőket - már egy sima megfázásnál is, hiszen amögött is lelki ok van, annak is megvan a maga üzenete.

Csak néhány példát említettem arra, hogy milyen sok dolog teheti nehezebbé a mai nő életét - nem beszéltem például arról az egyre inkább jellemző gondolatról, hogy "erre a világra minek szülni" -, mindez azonban folyamatos fejlődési lehetőséget is kínál. Visszaút pedig nincs - aki egyszer belemegy ebbe az egész spiritualitás-ébredezés-önismeret témába, az többé nem fogja tudni bezárni az ajtót, sőt, mindig újabbakat és újabbakat akar majd kinyitni, hogy megértse a folyamatokat.

- A fejlődés lehetőségén kívül mivel tudnád még arra biztatni a nőket a gyerekvállalásra?

- Én megértem, hogy félnek erre a világra szülni, de ha belegondolunk, mindig volt valami - kataklizma, természeti katasztrófa, háború -, és addig, amíg az emberiség nem jut el a szívcsakra szintjéig, feltehetőleg lesz is, mert ez a fejlődés velejárója.

Ráadásul van egy biztató mondat, hogy ahová az Istent bárányt ad, oda ad legelőt is. Vagyis onnantól kezdve, hogy neked gyereked van, ott van benned az a nagyon erős hajtóerő, hogy ha a fene fenét eszik, a gyerekednek akkor is lesz cipője, ruhája, kajája. És mindezt ki is hozod magadból, mivel már maga a hozzáállás leképez dolgokat, megteremt lehetőségeket. A lényeg, hogy a nők adjanak esélyt maguknak az ősbizalomra, merjenek hinni az isteni gondviselésben.

Amikor pedig nincs baj a gyerekkel - és azért többségében hál' Istennek nincs -, ha rágondolsz, olyan bearanyozást ad a léleknek, mint semmi más. Ha pedig kialakul az igazi, egymásba áramló, lélektől lélekig működő kapcsolat, az egy olyan ajándék, ami életed végéig kitart.

Fotók: Samu Emma, Kovács Alfréd, www.zene.hu, www.kisalfold.hu

• nő
• szülés
• anya
• interjú
• apa és anya
• anyák napja
• pénz és munka
• Gyerek