Nyegle, lekezelő, flegma a kamasz gyerek? - Így szereld le

Számos szülő tapasztalja, hogy nemrég még angyali gyerkőce a kamaszkorba érve alig veszi őt emberszámba: ellentmond, visszabeszél, beszól, esetenként akár súlyosabb dolgokra is ragadtatja magát.

Az anya vagy apa pedig nem tudja, mi a helyes lépés: csírájában elfojtani az effajta magatartást, vállalva, hogy ezáltal esetleg a gyerek lelke is sérül, vagy elfogadóbb és megbocsátóbb módon próbálja elfogadtatni vele az együttélés alapvető szabályait. Tudd meg, mit tanácsol az ismert német pszichológus, Jan-Uwe Rogge.

Szülői reakciók

A szülők vérmérsékletüknek - no meg a saját neveltetésüknek - megfelelően más és más módon reagálnak a kamasz bicskanyitogató megnyilvánulásaira.

Van, aki megbünteti a renitenst, mondván, szemet szemért, fogat fogért. Szigorú szabályokat vezet be, hogy elérje, amit akar - ám szinte garantáltan meg kell majd tapasztalnia, hogy a kikényszerített pozitív változás csak ideiglenes, hosszabb távon pedig több a kára, mint a haszna.

Akad olyan édesanya és édesapa is, aki igyekszik túllépni gyermeke viselkedésén, mert úgy véli, annak ki kell tombolnia magát ebben az életszakaszban. Majdcsak megnyugszik egyszer - reméli a szülő.

És végül vannak olyanok is, akik kíméletes, a gyerek szempontjait is figyelembe véve igyekeznek megakadályozni a fentiekhez hasonló határsértéseket.

Ők azt vallják, hogy a szülőknek éppúgy joguk van a testi-lelki integritáshoz, mint a gyerekeknek - ám ezt higgadtan, retorziók kilátásba helyezése nélkül hozzák a kamasz tudomására. Például így: - Engem nagyon sért, amit mondtál. Retorziót - természetesen ügyelve az arányokra - csak akkor alkalmaznak, hogy mindez nem bizonyul célravezetőnek, ám ebben következetesek maradnak: ilyenkor már nincs apelláta.

Melyik a helyes a szakértő szerint?

A szülők és a pedagógusok egy része elbizonytalanodva és aggódva figyeli a - véleményük szerint - növekvő egymás elleni nyelvi és esetenként fizikai erőszak terjedését. Sokat beszélnek a tisztelet és a megbecsülés hiányáról.

Rogge szerint azonban a határátlépések tisztázatlan nevelési kapcsolatokra hívják fel a figyelmet. A gyerekek próbálkozásokkal és tévedésekkel, hibákkal kísérletezik ki, hogy meddig mehetnek el, mikor érik el az emberi kapcsolatok terhelhetőségének határát.

Amikor nem ajánlott hátralépni

A pszichológus úgy véli, hogy ha a verbális agresszió a nevelési kapcsolatot érinti, azonnal cselekedni kell. Aki szó nélkül eltűri a személyes sértéseket, az egyben meg is erősíti őket. Az a módszer, hogy a szülő figyelmen kívül hagyja a kamasz viselkedését, a hátralépés játékos kezelésének legfeljebb egyik eszköze lehet a folyamatban. Ám ha akkor is így reagál, amikor a méltósága sérül, a gyerek közönyként értékelheti a módszert, és feljogosítva érezheti magát arra, hogy folytassa, amit addig mondott vagy tett. Bár a következő állítás talán nem tűnik ideillőnek, a szakember nem véletlenül említi: tanuláselméleti vizsgálatokból tudható, hogy a készség más emberek megsértésére, tönkretételére és megölésére akkor adott, ha az áldozatot a tett elkövetése előtt megfosztják méltóságától.

A túlzott engedékenység erőszakot szül

Ha a gyerek méltóságában sérti meg a szülőt, és az nem állítja le azonnal, nem lép fel vele szemben, akkor - minden bizonnyal akaratlanul - hozzájárul a dolgok és személyek elleni agresszió fokozódásához. Lehetővé teszi, hogy a gyerek - akár szóban, akár tettben - korlátok nélkül kiélje romboló dühét, és ezzel akaratlanul is hozzájárul saját személye megvetéséhez.

Mindezek tükrében a pszichológus a fentebb vázolt lehetséges megoldások közül a harmadikat javasolja. Hasonlóképpen fontos azonban, hogy a gyerek mindig, még egy konfrontáció kellős közepén is biztos lehessen benne: a szülő nem a személyét, hanem csak az adott megnyilvánulását utasítja el.

Cikkünk Jan-Uwe Rogge Nevelési kérdezz-felelek című könyve alapján készült, amely a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

• szülő
• gyereknevelés
• nagy gyerek
• Gyerek