Miért hibás, ha büntetjük a gyereket? Szülőknek, tanároknak tudni érdemes
Ha feltételezzük, hogy a gyerekek nem a kisállatok szintjén léteznek és éreznek, akkor a büntetés maga teljes zsákutca.

beszelgetes
Ez is érdekelhet

Beszállás! Nemsokára indul a Mikulás Expressz, siess, mert lemaradsz! (x)

Családi wellness-pihenés Sümegen: ha egy kicsit másra, többre vágysz (x)

Elkezdődött a 27. CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál (x)

A tökéletes gyerekszoba titkai - Így még a tanulás is jobban megy majd! (x)

Őszi stílustippek személyre szabva - Hogy idén ősszel Te diktáld a trendet! (x)

beauty and style

Palást, korona, fényűző aranypompa: 2019-ben ezeket az esküvői ruhákat fogjuk imádni »

Ha ezt iszod, ragyogni fog a bőröd: trópusi vitaminbomba borús, őszi napokra »

Christy Turlington Photoshop nélkül: a 49 éves modell gyönyörűbb, mint 20 éve »

retikül.hu
Top olvasott cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

A büntetést sokan a gyereknevelés szükséges, természetes részeként értelmezik. Így gondolnak rá szülők, és így a tanárok is, holott a büntetéssel épp ellenkező hatást lehet elérni, vagy annál is rosszabbat, mint eredetileg a cél lett volna.

Történjen bár otthon vagy az iskola falai között, a büntetést kétszer is át kell gondolni. A Szülő 2.0 bloggerének gondolatait, de különösen az utolsó sorait érdemes eltenni útravalóul.

Kell-e egy hétéves gyereket kiküldeni két 45 perces óráról?

Első ránézésre biztosan nem. Másodikra sem. De milyen körülmények eredményeznek hasonló helyzeteket? Mitől szakad el a cérna? És hogyan lehet kimászni a lövészárokból, vagy esetleg bele sem menni?

Nem mindenki egyformán empatikus. Nem mindenki érti ugyanúgy az üzeneteket, a másik álláspontját. Az érzelmi intelligencia eltérő fokon van jelen, és a szenzoraink eltérő módon érzékenyek egymás reakcióira. Az iskola különösen érzékeny terep. Ott a kisgyerek legfontosabb tapasztalatait szerzi a társas együttlétről, a szabályokról és jó esetben az empátiáról.

A pedagógus és szülő egymással és egymásról folytatott kommunikációja, reakciói mind tanítják a gyereket látható és láthatatlan eszközökkel, arra, mennyire és hogyan kell együttműködni, közösen dolgozni, segíteni egymást, adott esetben vitázni vagy eltérő álláspontokat ütköztetni.

Ettől, vagyis épp emiatt dolgoznia kell minden félnek és szereplőnek, hogy nagyjából kiegyensúlyozott, közös mederbe tartott partneri kommunikáció legyen a normális a hétköznapokban. Hogy ne a megfélemlítés, az alá-fölé rendelt viszony legyen az iskolában - vagy akár az orvosi rendelőben, vagy a hivatalban -, hanem normális, együttműködő emberek párbeszéde. És ennek a párbeszédnek az egyik főszereplője a gyerek.

Sok iskolában vannak mediátorok, akik segítenek a feleknek érteni egymást. Legyen az coach, pszichológus vagy egy értő szülő, kolléga. Gyakran alakulhat ki olyan helyzet, hogy szülőnek, pedagógusnak egy külső szem által le kell fordítani a történéseket.

A cikk az ajánló után folytatódik

A büntetés

Évezredek óta alkalmazzuk a büntetés módszerét, hogy rávegyünk másokat arra, amit mi szeretnénk. A büntetés alkalmazása felsőbbrendűséget jelez, akivel szemben alkalmazzuk, az kevesebb, alárendelt szerepet tölt be. A büntetés folyamán azzal akarjuk rávenni valamire a másik felet, hogy rossz érzést keltünk benne. A diszkomfort helyzet után az érintett a jövőben szeretné majd elkerülni a kellemetlenséget, ezért kerülni fogja a nem kívánt viselkedést, vagy megteszi a felsőbbrendű személy akaratát.

Az ilyen nevelést nevezhetjük idomításnak is. Kiskutyáknál kiválóan alkalmazható. De mi a helyzet a gyerekekkel? Ha feltételezzük, hogy a gyerekek nem a kisállatok szintjén léteznek és éreznek, akkor a büntetés maga teljes zsákutca.

Mivel az alábbi hatásokat váltja ki, amely tökéletesen szemben áll az eredeti elképzeléssel, azaz a neveléssel:

  • Akit büntetnek, az félelemből, felelősségvállalás nélkül engedelmeskedik.
  • Nem valamilyen cél érdekében, hanem valami ellenében, valaminek az elkerülése miatt viselkedik mások által kedvezőnek ítélt módon.
  • Saját indíttatásait, saját lényegét háttérbe szorítja.
  • Nem a kívánatos tett megtételére koncentrál, hanem a nem kívánatos tevékenység elrejtésére, hogy nehogy ismét rajtakapják.
  • A büntetés gátolja az erkölcsi fejlődést, és növeli a kiszolgáltatottság érzését.
  • A büntetés dühöt szül, a büntetésben lévő gyermek haragszik arra, aki előállította a diszkomfort helyzetet. Nem a cselekvése következményére figyel, hanem a dühre, amit a büntetés okozott.
  • A büntetés csökkenti az önértékelést.
  • Aki büntet, attól minden egyes büntetéssel távolabb kerül a gyermek.
  • A durva bánásmód, a kiabálás, fenyegetés azt üzeni a gyerek felé, hogy a tapintatlanság rendjén való.

Sokan persze tehetetlenül állunk időnként, mit tegyünk a gyerekkel, ha századszorra sem teszi, amit kérünk. Fontos első kiindulási pont, hogy ne vegyünk magunkat túl komolyan. Még ha gyakorlott, régi tanárok is vagyunk. Egy kis lazaság mindig jól jöhet. Másodsorban pedig empatikus, bizalomteli kapcsolat kialakításával még egy osztályteremben is el lehet érni eredményeket. Szokott erre példa lenni. Időnként ehhez is át kell lépni az árnyékunkat.

A pedagógus

Van két végletes tábor. Egyik szerint a tanárok lógázzák a lábukat, elvannak mint a befőtt, és közben, ha sikerül, valami értelmeset is tanítanak a gyerekeknek. A másik szerint szent emberek, akik életüket és vérüket adják a sok büdös kölökért, írják az adminisztrációt, nyáron is terveznek, táboroztatnak, éjjel Pistike anyukájának írnak levelet. Bizonyára vannak ilyenek, de remélhetőleg a többség normális, kiegyensúlyozott, magánban is teljes életet élő, felnőtt ember, akik sokfélék, más-más természetűek, és különböző stratégiáik vannak a tanításban, gyereknevelésben. Egyben bizonyára hasonlítanak - jó esetben -, azért lettek tanítók, tanárok, mert fontos nekik a gyerek.

Hogy hogyan jut el egy helyzet addig, hogy el kell távolítani egy hétévest az osztályból, hogy üvölteni kell egy kupac kisgyerekkel, hogy kergetni kell a folyosón, vagy behívni a szülőt és rázúdítani egy kiborulást, azt helyzete válogatja. De megtörténik. És első felindulásunkban csak annyit mondhatunk, hogy velem is megtörtént már. Velem, a szülővel, aki imádja a gyerekét, és legféltettebb kincse, velem is megtörtént, hogy elszakadt a cérna, ráüvöltöttem, megfenyegettem, igazságtalanul túloztam.

A tanárnak az én gyerekem egy a valamennyiből. A tanítványa, akivel talán van valamilyen személyes viszonya, érzelmi kötődése, de az is lehet, hogy nincs. Nem alakult még ki. Vagy nem is fog, mert a kisember és a nagyember között esetleg nincs meg a kellő szimpátia. Na és akkor hogyan tovább?

Nincs ekkor sem semmi baj. Van, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, együtt léteznünk, akik nem szimpatikusak számunkra. Vagy, akikkel nem tudunk közel kerülni egymáshoz, akikkel nem vagyunk egy hullámhosszon. A gyerekünk számára fontos jelzés, hogy ettől még lehet együttműködni. Megismerve a pedagógus érvrendszerét, kéréseit, követendő szabályait, lehet elismerni és elfogadni az elvárásrendszert. Feltéve, ha az igazságos, elfogadó és emberi.

A szülő

Fogadjuk el, hogy minden szülő anyatigrissé válik, ha a gyermekéről van szó. És ez jól is van így. Sőt, így van jól! Örüljünk, ha ilyen szülővel találkozunk, mert akkor van egy biztos alap, amiről indulunk. Sokszor a pedagógus nem látja, otthon milyen események történnek, mihez kapcsolódik az iskola, milyen családi történelembe van ágyazva a gyerek.

Bár ma már jobb iskolák törekszenek arra, hogy megismertessék világnézetüket, nevelési elveiket a jelentkezőkkel, így várhatóan nagyjából azonos értékrenddel, világnézettel élő családok kerülnek be az adott iskolába. Mégis olyan sokfélék vagyunk, és különbözőképpen éljük az életünket. Ami az egyik családban elfogadhatatlan, az a másikban esetleg természetes. Míg az egyik szülő izgul, megtanul-e a gyerek olvasni, a másik legyint, hogy úgyis megtanul. A tanár pedig azon dolgozik, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtanuljon.

Egy-egy dologban muszáj egyetérteni. Ilyen például a gyerek tisztelete és a szülő kompetenciája a gyerekét tekintve. Ha az alapok közösek, onnan könnyebb továbblépni.

Egy józan szülő tudja, ha vaj van a gyerek füle mögött. És egy rendes szülő védi a gyermekét, ha bűnös is, pláne, ha azt látja, jogtalanul bántották. Képviseli az érdekeit, adott esetben pedig elismeri a hibáit.

A gyerek

A gyerek mindannyiunk kísérleti nyulacskája, akivel eljátszadozunk, vajon elég jó szülők, elég jó tanárok vagyunk-e. Elég jól értünk-e a szakmánkhoz, elég jól tudjuk-e érvényesíteni az akaratunkat. Mindennek a fokmérői pedig a gyerek visszajelzései, az értékei, amik kimutatják a megfelelő skálán, miből mit teljesít.

Ha cinikus lennék, azt gondolnám, hogy a szüleink és tanáraink bőrünkön végzett kísérleteit adjuk tovább kicsit megváltoztatott formában.

De nem így van. Ha a gyerekeinkre tekintünk, legkevésbé mi vagyunk fontosak. Mi, tanárok, szülők egyáltalán nem vagyunk lényegesek. Ők azok, akik számítanak. Az számít, hogy ők milyen emberek lesznek. Ugyanazokkal a szerencsétlenségekkel és bénázásokkal teli bukdácsolók lesznek, mint amilyenek mi voltunk, vagy felelős, bátor, egyenes emberek?

Kevés dolog tud olyan idegesítő lenni, mint egy gyerek. Talán csak sok gyerek egyszerre. De mindben lenyomatot hagyunk. Minden egyes napon. Minden idegességünkkel, erőszakoskodásunkkal és minden mosolyunkkal, cinkosságunkkal. Ha időnként rossz nyomokat is hagyunk, ki lehet javítani, ha nem csavarodunk bele egy negatív spirálba. Ha nem szívjuk fel magukat, mint egy legfelsőbb hatalom. Ha magunkra és rájuk mosolygunk egy kudarcos nap után: hát, ez nem sikerült.

A kudarc jó! Mert van honnan továbbindulni!

Olvass még!

A fenti blogbejegyzést a Szülő 2.0 engedélyével emeltük át. Ha tetszett az írás, a következőket is ajánljuk:

Nem ciki bevallani: tinit nevelni nehéz

Hogyan ösztönözhető a gyerek, hogy jobb legyen?

Egyszerű útmutató hároméves gyerekek szüleinek

Ezt is szeretjük