Feleslegesen veszel csilliókba kerülő játékokat: a gyerek úgyis a döglött bodobáccsal játszik az udvaron

Mindig ámulatba ejtettek azok az emberek, akik egy-egy új telefon, televízió, nélkülözhetetlen extrával, mint a fenékpára-elszívóval felszerelt autó megjelenésekor, ne adj isten, a FRAKTA táska kis testvérének megjelenésekor viszkető kényszert éreznek arra, hogy lecseréljék néhány hónapos ingóságaikat, és újakat vegyenek. Jelen sorokat egy tizenegy éves laptopon írom, oké, anyukámtól kaptam nemrég egy szexifenszit is, de még nem volt szívem itt hagyni ezt, ami társam volt jóban-rosszban, szegénységben-gazdagságban, betegségben és egészségben is.

Szóval nem mondhatni, hogy engem beszippantott volna a fogyasztói társadalom. Mondjuk, más se, mert azt gondolom, az, ivóvízben fürdünk, miközben mások szomjaznak, sokkal nagyobb problémákat fog okozni, mintsem rohanvást lecseréljem a műanyag fogkefémet bambusznyelűre, de ezt hagyjuk is. Olyan tárgyaim vannak, amire szükségem van, és nem olyanok, amiktől úgy érzem, vagyok valaki, tartozom egy bizonyos csoporthoz, vagy ki akarok velük fejezni valamit. Leszámítva persze a teljesen feleslegesen megvásárolt „ha véletlen’ megyek valahova” ruhákat és a tűsarkú szandálokat, amiket sosem vettem fel.

Persze így is vannak malőrök, hogyne lennének!

Ilyen volt például a Marketplace-en vásárolt, keményfából készült, hőszigetelt dupla kutyaház, ami miatt éjjel fél kettőkor felráztam a férjem, és az izgalomtól félőrülten mutogattam neki, miközben ő azt sem tudta, hol van pontosan, hogy megfogtam az isten lábát, és fruttikért, basszus, fruttikért árulják! Másnap, pontosabban még aznap reggel kivertem az ágyból, és útnak indítottam a szomszéd városba. Mondtam neki, hogy kutyaház nélkül haza se jöjjön, én pedig kivonultam a kertbe, hogy megtaláljam a tökéletes helyet.

Meg is találtam.

Az elkövetkező három hétben volt a kutyaházban minden: jutifalat, töpörtyű, szalonna, szalma, a helyike, amin döglenek, a kedvenc játékok, sőt még én is, négykézláb, hogy megmutassam, hogy kell bemenni. A két kutya teljes érdektelenséggel, sőt unott közönnyel viseltetett a kutyaház iránt. Akkor is, amikor bemásztam, hogy megmutassam, hogy kell bemenni. Összenéztek, a tekintetükből pontosan ki lehetett olvasni a „szerencsétlen, szánalmas hülye, de azért hogy szerethet minket, ha így igyekszik” gondolatot, majd nagy egyetértésben elvonultak. Hogy ássanak egy újabb rohadt nagy gödröt a tuja mögé, mert abban sokkal kellemesebb feküdni, mint egy hőszigetelt, keményfából készült dupla kutyaházban.

A kutyaházat három év után tudtuk eladni, úgy örültem, mikor elvitték, kevésen múlt, hogy nem én fizettem a szimpatikus fiatalembernek, aki végre megszabadított tőle.

Április elején ugyanolyan reménykedve nézem a lombházat, mint annak idején a kutyaházat. Talán idén felfedezi a kislányom, micsoda potenciál rejlik ebben, és én majd ott állok alatta, és kétségbeesetten óbégatok, hogy kész a vacsora, és visszaóbégat, hogy de nem akarok még lejönni, mert ez a világ legszuperebb helye, és te vagy a legjobb édesanya a világon, hogy ezt kitaláltad nekem!

Nos, nem így történik, április elején felmászok a lombházba, és négykézláb kitakarítom belőle a télen belehullott levelet, pókhálót és szottyot, berendezem, lemászok. Hogy aztán október közepén megint felmásszak, és kiszedjem belőle mindazt, amit április elején beleraktam.

A lombház ott terpeszkedik a kert közepén, az Anyai Hülyeség szörnyű és a szó nemtelen értelmében vett szemkápráztató momentumaként. Strandkorlátkék-naposcsibesárga színben pompázva. Mert én hülye, megkérdeztem, milyen színű legyen. Ahelyett, hogy amíg táborban volt, lefestettem volna arra a gyönyörű fáradt orgonaszínre, amit azóta sem találok a festékboltban.

Gondolom, már kitaláltátok, hogy itt és most olyan dolgokról lesz szó, amit teljesen felesleges a gyereknek megvenni. Ha nincs gyereked, és kutyás vagy macskás vagy, akkor is tudod, miről beszélek, ez egy közös halmaz.

Mert a gépszíj elkap. Annak ellenére, hogy kissé nagyképűen és önmagammal teljesen eltelve posztoltam nyolc hónapos terhesen azt: „Rendkívül büszke vagyok magamra. Még semmit nem vettem a gyereknek, ami CUKI.”

A cuki dolgok továbbra is hidegen hagynak, de a gyerek megszületése előtt közvetlenül és az utána következő kettő évre mi, anyák, bekerülünk egy beszűkült tudatállapotba, ennek következményeként simán benyaljuk azokat a mondatokat a játszón, hogy ezzel meg ezzel a fejlesztő játékkal - vagy natúr fa babaokosítóval - a gyerek EGÉSZ DÉLUTÁN játszott.

Így voltam én is. És nem, három diplomával a szögön sem jutott eszembe, hogy négyéves korukban körülbelül 15 percet tudnak koncentrálni, akkor hogy a francba játszanának délután fél háromtól este hétig egy fakockával? És nem, nem jutott eszembe az sem, hogy ez ugyanaz a szituáció, és ugyanazt kell tenni, mint amikor a vidéki étteremben kinyitjuk az étlapot, és meglátjuk, hogy az első étel a levesek alatt az, hogy tárkonyos raguleves cipóban. Azaz fel kell állni, el kell köszönni, és elmenni minél messzebbre úgy, hogy vissza se nézünk.

Így aztán az olyan fegyelmezett nőknél is, mint én magam, elindul a vezérhangya, és hazakerül egy csomó teljesen felesleges és rohadt drága dolog, amire a gyerek rá se néz. Rögtön Az idő rövid története és a Világegyetem dióhéjban című Stephen Hawking-művek babaváltozata után a Filozófiáról kisdedeknek és az Obádovics Matematika – Játékos gyakorlatok az óvodáskor előtt című remeke.

Megvesszük a zenélő-éneklő-angol mondókákat mondó és rezgő pihiszéket - arra rájött már valaki, hogy hathónaposan mi a jóistent kell kipihenni? -, a járásfejlesztőt, a látásfejlesztőt, a szaglásfejlesztőt és az agyfejlesztőt. Az első Duplo szetteket, a babakonyhát, a babababakocsit, előfizetünk a babaangol-csatornára. A gyerek legkedvesebb játéka cserébe az, hogy kipakolja a lábasokat a szekrényből. Meg a fakanál. A döglött bodobács az udvarban. A kutya nyakörve. Minden, csak nem a csilliókba kerülő játékok.

Oké, jó esetben megtanultuk a leckét, és éppen elhatározzuk, hogy ide több drága szar nem kell. Ám a gyerek közösségbe kerül. Hál' istennek, engem a Waldorf-ovi megkímélt a krokodilkönnyektől és a bűntudattól, hogy az én gyerekem nem is gyerek igazán, ha nincs olyan kisizéje, mint a Csengének az oviban, de sajnos csak három év nyugtom volt.

Az iskola első hetében a gyerek már hazaállított azzal, hogy neki is kell szuperdzsinn, mert a Boginak is van. De ha nem az oviban, akkor az üzletben lát meg valamit, ami a testi és szellemi fejlettségéhez nélkülözhetetlen. Ahogy a nők a butikban, úgy a gyerekek is rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a játékboltban pontosan ahhoz a polchoz menjenek oda, ahol a legdrágább játék van. Ha véletlenül megússzuk valami olcsóbb darabbal, ami csak a mindenkori minimálbér összegét karcolja alulról, akkor a pénztárnál a kezébe nyomják a legújabb játékkatalógust. Este már abban fog rábukkanni a szezon legújabb és egyben legdrágább játékára, ami nélkül nem lehet élni.

Aztán mikor összejönnek bandázni, még véletlenül sem a Lego Friends lányok Barátság buszával játszanak, hanem azt a magas színvonalú szellemi elfoglaltságot találják ki, hogy ki tud nekifutásból, gyorsabban átcsúszni hason a franciaágy alatt. Vagy kartondobozokból csinálnak tévét, a fejükre húzzák, és meteorológiai jelentést játszanak. Az addig nélkülözhetetlennek tűnő Barbie robogó, Barbie kerti bútor és Barbie bármi meg porosodik a sarokban. A hatalmas fejű, idegesítő hangon síró és könnyező, hibrid állatbabákkal együtt. Mary baba – akinek a ruhái annyiba kerülnek, mintha magamnak vennék egy jobb felsőt valamelyik középkategóriás fast fashion üzletben – bugyiban didereg az ágyon, a kézzel festett, élethű lovak – darabja egy tonhal steaknek megfelelő összeg – ridegtartásban sínylődnek az íróasztalon. A robotkutya ülfekszikmarad a komódon, azt mondjuk, nem is bánom, a kutyák utálják, és hisztérikusan ugatnak, ha bekapcsolja.

Az ordibátorból – a mama jóvoltából hozzánk került mikrofon, ami két dalt üvölt magából, illetve a gyerek hangját erősíti fel, amolyan „oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló” módon – bezzeg ki nem fogy az elem, pedig hogy várom! Ó, és a színváltós sellőbaba, amiért órákat gugliztam karácsony előtt, és kétszer lett megmártva a vízben! A plüsspatkány, ami cuki gombócként érkezett – a karácsonyi angyalok hozták –, hogy miatta a Szentestét a fürdőszobában töltsük, és felváltva hajszárítózzuk, hogy kiderüljön, cica, kutya vagy nyuszi-e. Sose derült ki, egy összecsimbókosodott szőrös förmedvény lett, amivel egyébként semmit nem lehet csinálni, én ijedek meg tőle, mikor takarítok, mert minden alkalommal azt hiszem, valami megpenészedett az ágy alatt.

„Anya, én úúúúgy szeretnék egy játékot!” – robog le a kislányom a lépcsőn. Várj, kitalálom, gondolom, magamban, Lego Friends Barátság-CERN hadronütköztetővel és antiprotonlassítóval! „Jojót!” Nem könnyebbülök meg, biztos vagyok benne, hogy ebből is van már hercegnős,  kristállyal díszített madzaggal, ami beszél, világít és remek árukapcsolással hozzá van csomagolva egy síp. „Úgy szeretnék egy jojót!” Jó, jó.

Fotók: Getty Images Hungary

Tanuljon meg úszni a gyerek!

Gondoljunk bele, mennyi más élménytől fosztjuk meg a gyerekünket, ha nem tanítjuk meg úszni: kenutúrák, vízi csavargás ladikkal a holtágakban, pecálás, sátrazás a Dunán.

• gyerekjáték
• játék
• játékszerek
• Gyerek