Óriási bajban vannak az állatmenhelyek, segélykiáltásukat nem hallja meg szinte senki

A csípős hidegben az utcán találkozunk, közben telefonál. Amikor leteszi, csalódottan sóhajt: épp egy újabb alomnyi kölyköt találtak valamelyik faluban. Képtelenek új érkezőket elhelyezni felelősen. Elfogytak a helyek, ahogy a környék összes szervezeténél. Ha így folytatódik, elfogynak ők maguk is. Nem túlzás kimondani: 2023 Magyarországán néhány szenvedélyes megszállott tartja a hátán az utolsókat rúgó állatvédelmet. A keleti országrész már rég elesett. Kiskanállal merik az óceánt.

Kovácsné Gali Éva, a várpalotai Alex Állatvédő Egyesület vezetőjének telefonja szinte állandóan csörög. Évek óta nincs ünnepnapja. De ahogy ő mondja: nem tudna másképp tenni, csak rájuk számíthatnak ezek az állatok. A házába érve megmutat egy talált fekete cicát, aki épp karanténban vár az állatorvosi szűrővizsgálatokra. Egy másik helyiségben egy idős amstaff cammog oda hozzánk, simogatást kér. Őt egy rövid lánc végéről mentették, a testén viadalok sebeivel, érte még a hatóságokkal is meg kellett küzdeniük, akik szerint az ilyen portákon valahogy soha nincs semmi látnivaló. Később Éváék fogadták örökbe. Sajnos azonban nem minden kutyusnak rendeződik így a sorsa.

- A legmegterhelőbb lelkileg, hogy be kell látnunk: nem tudunk minden állatnak segíteni. Ha megfeszülünk, akkor sem tudunk mindenkit megmenteni. Nagyon rossz nemet mondani, ha felhívnak, és segítséget kérnek. Pörög az ember agya tovább, hogy mit csináljon.

Kölyköket menteni viszont kifejezetten lélekölő feladat. Szinte tapintható a levegőben a halál közelsége. Az immunizálatlan almoknál sajnos nem ritka, hogy az állatvédő vérző szívvel, tehetetlenül nézi végig, ahogy a rettegett parvovírus miatt az egész alom életét veszti, óriási szenvedések után.

Az elmúlt időszakban több alom is érkezett hozzájuk, a jó szándék pedig nem elég, felelősen át kell gondolniuk, hogyan tovább, ha behoznak egy újat. Először hermetikusan zárt karanténra van szükség, hogy ha lappang bennük betegség, ne fertőzzék meg a már benn levőket. Ha életben is maradnak, rengeteg induló költség, állatorvosi kör következik, ami anyagilag is óriási teher. Ráadásul úgy tapasztalják: már a kölykök sem találnak gyorsan gazdára. Az utcán talált bekerülőkön túl az állandó állományt is szívükön viselik, a menhelyi kutyáik száma 35-40 között mozog évek óta.

Covid-kutya, rezsikutya

A jelenlegi gazdasági válság hatásait szinte mindenki közvetlenül a bőrén érzi. Aki csak tudja, behúzza a nadrágszíjat, és inkább a saját tartalékaira koncentrál, mintsem hónapról hónapra adományoz. Ha a megcsappant támogatások és a növekvő kiadások terhe még nem lenne elég, a baj ennél is nagyobb: az örökbefogadások szinte teljesen leálltak, így a további mentések is megoldhatatlanok.

A koronavírus-pandémia karanténidőszakára jellemző befogadási láz már a múlté, a Covid-kutyákat pedig lassan felváltják a rezsikutyák, akiktől gazdáik a megnövekedett költségek miatt igyekeznek megszabadulni. Csakhogy a menhelyek telt házzal működnek, az anyagi krízis pedig őket sem kíméli. A mikroadományok kalapozása nem egy szilárd biztosíték a jövőre nézve, a megmentésre szoruló állatok száma pedig nőttön nő.

- Amellett, hogy minden megdrágult az állatorvosi költségektől kezdve az eledelen keresztül a gyógyszerekig, a villanyszámlánk a tízszeresére emelkedett, a 15-20 ezer forint helyett most havonta 190 ezer forintot kellene kifizetnünk. Ennek oka, hogy az állatvédő szervezetek esetében ugyanolyan tarifával számolják az energiahordozók árát, mint a profitorientált cégeknél, semmilyen kedvezmény nem jár nekünk. Ezt az összeget képtelenség kigazdálkodni egy csekély támogatói bázissal rendelkező szervezetnek.

Ráadásul a támogatások mértéke egyre csökken, hiszen mindenki a saját túlélésére koncentrál. Sajnos sokkal több kutyát le is akarnak adni, napi szinten jönnek a megkeresések, hogy anyagi nehézségek vagy költözés miatt lemondanának róluk - mondja Éva, aki hozzáteszi: korábbi években az adó 1%-ból befolyó összeg nagyjából májusig elegendő bevételt jelentett, tavaly azonban a megnövekedett költségek miatt már december végén elfogyott ez a keret.

A szűk önkéntesi kör inkább alkalomról alkalomra mozgósítható, Éva végül szerényen bevallja, hogy a menhely napi ügyein, lehetőség szerinti fejlesztésén, karbantartásán, az árubeszerzésen, a pályázatokon, a marketingen, a terepen végzett mentésen és a kutyák ellátásán mindössze néhány közeli családtaggal és egy gondozóval dolgozik éjt nappallá téve, jól jön hát minden segítség nekik. De sétáltatókat és az Iskolai Közösségi Szolgálat keretében diákokat is szeretettel várnak akár csak egy-két órára is.

Az önkéntes segítség és a sétáltatás valójában csak jó értelemben véve fárasztó elfoglaltság: elképesztően feltölti a raktárakat. Akadnak olyanok, akik túlzottan érzékeny lelkűnek tartják magukat ahhoz, hogy rideg menhelyi kennelsorok között bóklásszanak, ám egyet hátralépve bárki beláthatja, hogy a fejünket hiába dugjuk a homokba, a valóság nem szűnik meg létezni. Nem mi vagyunk a mese főszereplői, most nem. Az árva kutyusoknak adott esetben fél óra együttlét a világot jelenti, amíg rájuk nem talál az igazi, örök gazdi.

Egy nagy szimatolós séta simítja az idegeket, a boldog lelkesedéstől sokan szinte a bőrükből is kiugranak örömükben. Várpalotán ráadásul ehhez tényleg türelmes, szerető, minőségi környezet társul, garantáltan nem összeszorult gyomorral, hanem kellemes fáradtsággal a lábukban mehetnek haza a sétáltatók.

Amíg beszélgetünk, máris ismét csörög a telefon: Éva unokahúga, Alexandra, az Alex Cicamentés lelke telefonál a nemrégiben bekerülők újabb oltási körének szervezése miatt. Együtt ötletelünk az asztalnál, vajon mi legyen a nevük - végül a Döme és a Dani lesz a befutó.

Bár a lét peremén egyensúlyozik minden szervezet, Éva a beszélgetésünk közben mégis újra és újra kihangsúlyozza: igazán reménytelen helyzetben mégis csak a kelet-magyarországiak vannak, ahol napi szinten szembesülnek a halállal, az állatkínzással, a szegregátumokban tengődő kutyák mérhetetlen szenvedésével. Törvények pedig hiába léteznek, a szankciók elmaradásával a jövő teljességgel kilátástalan.

Több mint tíz éve kötelező a transzponderes megjelölés, azaz a chip, enélkül érvényes veszettség elleni oltása sem lehet az ebeknek, ám a talált kutyák nagy része még mindig nem rendelkezik az azonosítóval. A hatóságok nem érdekeltek abban sem, hogy kimenjenek egy bejelentésre, a gondatlan gazda hírére talán már a szemük sem rebben. Csepp a tengerben. Sokszor egyszerűen félresöprik, lekerül a napirendről az állatkínzók ügye. A civil állatvédőt pedig nem jogosítja fel a törvény, hogy egymaga elkobozhasson egy rosszul tartott kutyát. Csak a jó érzésű ember torka szorul össze, a távolból. Az élet értéke elvész. A szakadék átugorhatatlannak tűnik.

Eljutottak a falig

A legszegényebb régiókban a megélhetésért folytatott napi küzdelem mellékessé teszi az állatjóléti szempontokat. Lépni viszont muszáj lenne, az állatvédők eljutottak a falig. Csak takarítanak mások után, miközben megállíthatatlanul, futószalagon termelődnek a meggyötört lelkek. A prevenció, a gyerekkortól kezdett érzékenyítés és a nagyobb szabású ivartalanítási programok elengedhetetlenek, hosszú távon csak ebben van reményük, mivel rengeteg alom születik meg, az ország pedig nem tud ennyi felelős gazdát kitermelni.

Az embertelen körülmények között tengődő életekről hallva minden állatbarát szíve megsajdul. A drámai képsorok az internetes felületek révén egyre többekhez eljutnak, és beleégnek az emlékezetbe. Ám egy állatvédő nem görgetheti tovább a hírfolyamot, nap mint nap szembesülnie kell az állandó szenvedésből kimentésre váró kutyák, macskák tömegével. A nemet mondás súlya csak tovább nyomja a vállat. Muszáj kapaszkodókat találni, különben beleőrül az ember.

- Sokat segít a túlélésben, amikor jönnek a visszajelzések az örökbe adott állatokról, és látjuk, milyen jól alakult az életük, boldogok lehetnek a családjukban. Akkor érezzük, hogy érdemes tennünk a dolgunkat. A másik nagy dolog, ami tartja bennünk a lelket, amikor kimegyünk a menhelyre, és érezzük, hogy örülnek nekünk a megmentett kutyák. Amikor kiengedjük őket a kennelből, és ugrálnak, átölelnek, puszit adnak - mosolyodik el Éva. Ez a szeretet valóban érezhetően jelen van az inotai menedék levegőjében. Minden kutyájukat jól ismerik, sajátjukként szeretik, foglalkoznak velük.

Nehéz szívvel mesél arról Éva, hány tíz év fölötti és nehezen örökbe adható bull típusú kutyus vár gazdára hosszú évek óta, akiknek talán ők lesznek az utolsó állomás. Pedig egytől egyig szerethető, minden törődésért hálás teremtmények ők, akik megérdemelnének már egy igazi szerető családot, nem adják hát fel a reményt. Roy, Titán, Robin, Bogár, Totó... - minden védencükről már-már családtagként beszélnek, akik a legszebb életre lennének hivatottak, nem csoda, hogy nem adnák őket sem kert végi dísznek, sem hobbitelki bioriasztónak.

Nem könnyű feladat megacélozni a lelket, a folyamatos tűzoltás, a sziszifuszi munka és a kilátástalanság még így is nap mint nap kiégéssel fenyeget állatmentői körökben. Meg lehet edződni - mondja Éva. Pontosabban: muszáj megedződni. Miattuk.

Ilyen a felelős gazda

Varga Adrienn, a Kutyaovi Állatvédő Egyesület önkéntese elmondja, mik a felelős kutyatartás alapszabályai, és ki a felelős, jó gazda.

(Képek: Alex Állatvédő Egyesület.)

• interjú
• kutya
• kutyatartás
• kutya és gazdi
• örökbefogadás
• örökbefogadás fontossága
• menhely
• menhelyi állatok
• állatvédelem
• állatmenhely
• állatmentés
• felelős állattartás
• Terasz