2600 méteren tényleg nem kapsz levegőt

Amióta kiszálltam a kerekesszékből, ha kell, ha nem, megyek. Korábban nagyon otthonülős voltam, annyira, hogy szilárdan hittem, ha egyszer valami miatt kitennének egy lakatlan szigetre, simán ellennék, feltéve, ha lenne internet és egy soha le nem merülő laptop. Ehhez képest, amikor ez kvázi ténylegesen bekövetkezett, ahelyett, hogy mosolyogva ellettem volna, fájni kezdett a bezártság, nem kicsit, nagyon.

Az eredmény: a blog vége óta újra mozgok, és keresem az aktív kikapcsolódási lehetőségeket.

Úti cél: Ipoly, Duna, aztán egy éles váltással 2600 méter magasan az Alpok

Az első hétvégén evezni mentem barátaimmal - Duna, pálinka, sátor -, aztán egy hirtelen váltással jött a másik véglet: az Alpok és a hegyláncai között fekvő tiroli város, Innsbruck. Hurrá, túrázunk, és furcsa ruhákban jódlizunk!

- Túra? Meg természet? Beütötted a fejed? Gyere szépen inkább buliba inni meg cigizni - írta a kirándulás előtt az egyik barátom, és tulajdonképpen volt alapja annak, amit mondott. Hegyet közelről utoljára 14 éves koromban láttam, a leghosszabb túra pedig, amit az elmúlt hónapokban megtettem, a Nyugati-Deák tér táv volt. És akkor még nem beszéltem a tériszonyomról.

Az Alpok fővárosa

Budapestről Innsbruck vonattal nyolc-kilenc, autóval hat és fél óra, összesen mintegy 730 kilométer az út.

Ez elsőre elrettentő, de, amint odaér az ember, teljesen megfeledkezik arról, milyen hosszú volt az út, és gondolkodás nélkül rávágja: ezért a látványért utaznék még egyszer hat órát bármikor.

Mert Innsbruck egyszerűen gyönyörű. Mintha egy képeslap kelne életre a szemed előtt: az Alpok tekintélyt parancsoló, hóval borított csúcsai, a hegyek közé vékony csíkban bekúszó felhők, a várost átszelő, türkizzöld Inn folyó. A barnás-zöldes Duna után alig akartam elhinni, annyira szép volt.

Meseváros

Innsbruckban a néhány emeletes, rikítóan színes házacskák, az aprócska, de ugyanolyan színes boltok, a szűk, de tiszta utcák gondoskodnak arról, hogy úgy érezd magad, mintha egy mesébe csöppentél volna. Egy olyanba, melyben még mindig a hintó a legfőbb közlekedési eszköz.

Innsbruck történelmét ismerve ez annyira nem meglepő. A város az 1500-as években, I. Miksa és utódja, I. Ferdinánd idején császári székhely, majd Ausztriával való egyesítése után a tiroli fejedelmek székhelye volt egészen 1665-ig. Innsbruck különlegessége, hogy nagyon sok mindent sikerült korhűen megőrizni ezekből az időkből.

Az óvárosban található Hofburg Palota díszes termei a császári kor pompáját és gazdagságát tárják eléd, a Szent Jakab-dómban a páratlan mennyezet ejt rabul, a Horkirchében, azaz az Udvari templomban pedig I. Miksa síremléke teszi szó szerint kézzelfoghatóvá azt, ami már nagyon régen elmúlt.

Persze a városon a jelen is nyomot hagyott, Miksa síremlékét például 28 bronz szobor veszi körül, melyek közül az egyiket egy bizonyos helyen annyiszor megtapogattak a látogatók, hogy kifényesedett. Jogos a kérdés, hogy hol, de inkább maradjunk annyiban, hogy nem a kezéről, és nem is a lábáról van szó.

Innsbruckban a modern és a klasszikus jól megfér egymás mellett, szóval, ha valakit nem izgat fel a császári pompa, akkor elsétálhat a Taxispalaisba, ahol kortárs művészek munkái láthatók.

Külön jó, hogy a látványosságok, múzeumok annyira közel vannak egymáshoz, hogy gyalog is megközelíthetők, és így nem az A-ból B-be való utazgatással telik el a fél nap.

És, bár a város kicsi, unalmasnak egyáltalán nem mondható. Hála a rengeteg turistának az élet folyamatosan pörög: a főtéren zenészek, az óvárosban utcaszínház, a kávézókban nevetgélő barátok, párok. Hangulatos.

Látvány lentről, fentről

Innsbruckot sokan az Alpok fővárosának tartják, ami valahol érthető. Bármerre nézel, az Alpok hegyláncait látod.

Lentről nézni persze sokkal könnyebb, mint feljutni a tetejére, de mi több-kevesebb sikerrel ezt is megpróbáltuk. Az első túránkon a célállomás 2600 méter magas volt. Én már az induláskor leizzadtam, taxival vittek fel 2300 méter magasra, ami egyrészt nem egy tipikus taxicélpont, másrészt a szerpentin sok minden volt, csak épp nem autóút. A tériszony miatt csak egyszer-egyszer néztem ki az ablakon: előttünk a rendkívül vékonynak tűnő, folyamatosan kanyargó út, mellettünk a végeláthatatlan mélységű szakadék, elég lett volna egy apró hiba, hogy a sziklák közé zuhanjunk.

Van az a magasság, ahol háromszáz méter út is egy maraton

Aztán kiszálltunk, és elindultunk. Bár alig háromszáz métert mentünk - kapaszkodtunk - felfelé, ez a rövid út sem volt könnyű. Ilyen magasságban már nagyon ritka a levegő, és bizony, többször meg is kellett állnunk, hogy a tüdőnk egy kis oxigénhez jusson. 

A panoráma viszont, akárcsak a hosszú utazás után, ezúttal is kárpótolt. Nem érdekelt a légszomj, az sem, hogy hideg van, és az sem, hogy úgy leizzadtam, hogy, ha bárki a közelembe jött volna, minimum elájul. A hegycsúcsra érve tátott szájjal bámultam a festői tájat, az alattunk elterülő erdőket, a hütte ajtaján a jégcsapot, illetve a naplementét, ami olyan színeket vonultatott fel, hogy sírva fakad tőle a Photoshop.

Az estét a Glungezerhüttében töltöttük 2610 méter magasan. A vacsorán megpróbáltam mindenkitől a lehető legtávolabb ülni, zuhanyzó ugyanis nem volt. Másnap reggel megint túráztunk, de ez már egy könnyebb út volt, például azért, mert nem kellett hegyet másznunk. A Ziel felvonóhoz mentünk, és az úton végig érezni lehetett a fenyőillatot. Párizs is szép, de ott ilyesmi nem volt.

Így úszhatod meg a túrát anélkül, hogy lemaradnál bármiről

Mivel a tériszonyom a következő túrán eluralkodott rajtam - egy olyan terepen mentünk, ahol, mint utóbb kiderült, a többieknek is halálfélelme volt -, én az első szakadéknál azt mondtam, hogy akkor köszönöm, nekem mára ennyi volt. És ez egy nagyon jó döntés volt. Miután megmenekültem, a város szívéből induló Nordketten felvonóhoz mentem, ami pár perc alatt felvisz majdnem 2300 méter magasba, ahonnan a panoráma ugyanolyan lélegzetelállító, mint a szakadékok fölött. Ha valaki utál túrázni, akkor ez a verzió különösen ajánlott, gyönyörködhet úgy, hogy túrabakancsot sem kell húznia a látványhoz.

Aztán, ha kigyönyörködte magát, érdemes ugyanezzel a felvonóval lemennie két megállót az Alpenzoo-hoz. A felvonótól az állatkertig fél óra az út gyalog az erdőben, már-már bántóan zöld fák között, miközben a víz csobogását hallgatod.

Nem rossz. A hang egyébként - mily meglepő - egy vízesésnek köszönhető, amit körülbelül az út felénél megnézhetsz egészen közelről.

Az Innsbruck-kártya előnyei

Az állatkert Innsbruck-kártyával ingyenes, ahogy minden érdekesebb helyi látványosság, kiállítás, múzeum, és a kártyával ingyen utazhatsz az összes tömegközlekedési eszközön, közöttük a felvonókon. Érdekesség, hogy, ha a belvárosi Swarowski-boltban felmutatod, kapsz egy ajándék kristályt a bolttól. Nem vicc, mi is kaptunk. A három napos Innsbruck-kártya 3000 forintos euróval számolva 13 ezer forintba kerül. És ennél nem is kell sokkal többen gondolkodnod, mert, ha nem síelsz, vagy nem túrázol napokig, akkor a városban nincs két-három napnál több.

Kinek ajánljuk, és mikor?

Innsbruck első látásra tipikusan téli város. Eddig négy téli olimpiát rendeztek itt, közülük kettő paralimpia volt. Én mégsem mondanám, hogy ez a város csak télen jó. Aki nyáron valami miatt nem tudott elmenni nyaralni, és gondban van, hogy ősszel hová vigye az autó, ne agyaljon tovább, azonnal lője be Innsbruckot. Kár lenne kihagyni ezt a romantikus, bájos várost. És mi még utat is mutatunk. Ha felkeltette az érdeklődésed Innsbruck, akkor a további részletekről ezen a linken, illetve ezen a honlapon tájékozódhatsz.

• múzeum
• túra
• ausztria
• közeli helyeken
• innsbruck
• Utazás