Mennyi időnk van a világvégéig? Ettől függ, ki lehet-e védeni

Számos apokalipszissel foglalkozó elmélet született már, de minthogy még itt vagyunk, feltételezett időpontjaik elérkeztével egyik sem igazolódott be. A világvége kapcsán azonban a sok vaklárma ellenére sem csökken az érdeklődés.

Az emberek továbbra is kíváncsiak, mikor és hogyan ér véget a világ, mennyi időnk van hátra, és, ami a legfontosabb: elkerülhető-e valahogy a végső katasztrófa? Martin Rees, a Cambridge-i Egyetem professzora, neves csillagász ebben a témában tartott előadást a TED szórakoztató és oktatószínpadán. A videón ez tekinthető meg, alatta pedig a magyar fordítás olvasható.

Martin Rees a világvégéről

Fordította: Szabó Judit

Tíz évvel ezelőtt írtam egy könyvet Utolsó évszázadunk? címmel, így, kérdőjellel a végén. A kiadó levette a kérdőjelet. Az amerikai kiadó átírta a címet Utolsó óránkra. Az amerikaiak szeretik rögtön tudni, miről van szó.

Témám az volt, hogy a Föld 45 millió évszázada létezik, de ez a mostani különleges. Most van először az emberi faj kezében a bolygó jövője. A földtörténetben szinte mindig a természet volt a fenyegető erő: betegségek, földrengések, aszteroidák. De most mi jelentjük a legnagyobb veszélyt. Nemcsak az atomkatasztrófákról van szó.

Összekapcsolt világunkban egy hálózati összeomlás azonnal továbbterjed, egy járványt napok alatt elterjesztenek a légi utasok, és a közösségi hálón szó szerint fénysebességgel terjednek az álhírek, illetve a pánik. Túl sokat aggódunk kis dolgok miatt - valószínűtlen légi katasztrófák, rákkeltő anyagok az ételben, sugárzási értékek és a többi -, de politikusainkkal együtt teljes tagadásban vagyunk a várható katasztrófákat illetően.

A legrosszabb, szerencsére, még nem történt meg. Lehet, hogy nem is fog. De, ha egy esemény potenciálisan végzetes, akkor érdemes jelentős figyelmet fordítani arra, hogy megelőzzük, még akkor is, ha kicsi az esély rá, hogy bekövetkezik. Mint ahogy a házunkra is kötünk biztosítást.

Ahogy egyre fejlettebb és ígéretesebb a tudomány, úgy növekszik egyre a vele járó kockázat is. Egyre sérülékenyebbek vagyunk. Pár tíz éven belül milliók fognak hozzáférni gyorsan fejlődő biotechnológiákhoz, mint ma a kibertechnológiához. Freeman Dyson TED-előadásában megjósolta, hogy a jövő gyermekei úgy fognak új organizmusokkal játszani, mint mi annak idején a kémcsövekkel.

Lehet, hogy ez már majdnem sci-fi, de ha csak egy része is beteljesedik, az a környezetünket és egész fajunkat kétségkívül érinti majd. Például van pár radikális környezetvédő, akik szerint jobb lenne a bolygó, Gaia számára, ha kevesebben lennénk mi, emberek. Mi történik, ha ők is hozzáférnek majd szintetikus biológiai technológiákhoz majd 2050 környékén, mint mindenki más? Addigra más scifi-rémálmok is valóra válhatnak: egyszerű robotok elszabadulnak, vagy a hálózat saját tudatára ébred, és fenyegetést jelent mindannyiunkra nézve.

Tudunk-e ilyen veszélyek ellen szabályozással védekezni? Mindenképpen törekedni kell rá, de ezek a törekvések annyira elterjedtek és versenyképesek, és annyira a kereskedelmi érdek hajtja őket, hogy bármi, ami megvalósítható, meg is fog valósulni, mindenféle szabályozás ellenére. Olyan ez, mint a drogtörvények: próbáljuk kordában tartani, de nem megy. A globális falunak is meglesz a saját bolondja, ráadásul messzire elér majd a keze.

Ahogy a könyvemben is említettem, rögös lesz az utunk ebben az évszázadban. Lehetnek visszaesések a társadalomban - akár 50%-os, jelentős visszaesés is. De vannak-e olyan várható események, melyek még súlyosabbak, és akár az életet is eltörölhetik? Amikor egy új részecskegyorsítót állítottak üzembe, páran aggódva kérdezték, felrobbanthatja-e majd a Földet, vagy szétszaggathatja-e az űrt? Szerencsére volt mivel megnyugtatni őket. Én és sokan mások is rámutattunk, hogy ugyanezek a kísérletek már csilliószor lejátszódtak a természetben a kozmikus sugarak ütközésekor. Ám a tudósoknak valóban óvatosnak kell lenniük, amikor olyan kísérleteket végeznek, melyekre a természetben nincs példa. A biológusok nem engedhetnek szabadjára génmanipulált kórokozókat.

Egyébként az, hogy kerüljük a végzetes következményekkel járó katasztrófák témáját, egy filozófiai és etikai kérdéssel függ össze, mégpedig ezzel: tételezzünk fel két esetet. "A" esetben az emberiség 90%-a kihal. "B" esetben mind a 100%. Mennyivel rosszabb a "B" eset, mint az "A"? Vannak, akik azt mondanák, 10%-kal. A létszámveszteség 10%-kal több. Szerintem a "B" eset összehasonlíthatatlanul rosszabb.

Csillagászként nem hiszem, hogy mi, emberek jelentjük a történet végét. A Napnak ötmilliárd éve van még hátra, a világegyetem örökké tarthat, tehát egy emberiség utáni evolúció itt a Földön vagy máshol, távol, akár olyan hosszan eltarthat, mind az idáig vezető darwini folyamat, és még csodálatosabb is lehet. A jövőbeni evolúció sokkal gyorsabb lesz majd a technológiai időskálán, mint a természeti időskálán.

Tekintve, hogy magas a tét, a legcsekélyebb esélyét sem fogadhatjuk el annak, hogy az emberiség kihalása rövidre zárja ezt a hatalmas lehetőséget. Némely előrevetített végkimenetel talán túl fantáziadús, de mások nyugtalanítóan valószerűek. Fontos tétel, hogy az ismeretlen nem ugyanaz, mint a valószerűtlen.

A Cambridge-i Egyetemen induló kutatóközpontunk is azt vizsgálja, hogyan tudnánk elkerülni az életet fenyegető veszélyeket. Úgy tűnik, csak pár embernek fontos, hogy a kihalással fenyegető katasztrófákat kutassa. Minden segítségre szükségünk van, mert mi vagyunk ennek a különleges kék bolygónak az őrei a hatalmas kozmoszban, egy bolygónak, melyre ötvenmillió évszázad vár még. Ne veszélyeztessük ezt a jövőt.

Szeretném egy Peter Medawartól származó idézettel befejezni, ami így hangzik: "Az emberiségért szóló harangok olyanok, mint a kis harangok az alpesi teheneken. A saját nyakunkban lógnak, és a mi hibánk, ha nem csilingelnek édesen szóló dallamot."

Nagyon szépen köszönöm.

Forrás: www.ted.com.

• világvége
• apokalipszis
• Terasz