Mi zajlott valójában a viktoriánus elmegyógyintézetekben? Szomorú, de igaz

Minél inkább visszatekintünk a múltba, a kiszolgáltatottakra, jogaikra, emberi mivoltukra egyre kevésbé figyeltek, és annál inkább jellemző volt az őket ért igazságtalanság, embertelenség, megaláztatás. Akik az elmegyógyintézetekbe jutottak, akár két évszázaddal ezelőtt, azok a poklok poklát élhették meg.

A viktoriánus kori - Viktória, brit királynő korabeli, 1820-tól a 20. századig - elmegyógyintézetek szörnyűségei már a 19. század végétől kezdtek kiszivárogni, amikor az orvosi sajtó gyanakodni kezdett, és ki akarta deríteni, hogy mi folyik ezekben az intézményekben. Az időközben előkerült elmeorvosi feljegyzések és a páciensek el nem küldött levelei persze sokat mesélnek a falak közt zajló szörnyűségekről, de voltak elszánt újságírók is, akik le akarták rántani a leplet az intézmények kegyetlenségéről, ezért maguk is ellátogattak, sőt, beköltöztek egy-egy elmegyógyintézetbe. Mivel ők mindent tiszta elmével láttak, az ő leírásaikra nagymértékben lehet támaszkodni.

Bántalmazás, kizsákmányolás, embertelenség az intézményekben

Intézménye válogatta, hol milyen szokások voltak honosak, és miként gyötörték a bekerült betegeket.

A 19. századi elmegyógyintézeti ellátás részét képezte az elektrosokk-terápia, de nem épeszű mértékben és módon. A páciensek, akiknek ezt felírták, naponta vagy másnaponta 10-20 percen keresztül kapták, olykor szünet nélkül. Előbb a kézre helyezték az elektródákat, de idővel ezek átkerültek a fejre, ami még nagyobb szenvedést okozhatott. A legdurvább változtatás 1873-ban következett el, amikor is arra jutottak az orvosok, hogy az elektrosokk-terápia akkor lehet a leghatásosabb, ha a beteg végtagjait közben vízbe teszik.

Ami az orvosi kezelést illeti, a 19. század második felében terjedőben volt a nézet, hogy az elmeproblémák hátterében valamilyen fertőzés vagy szervi probléma áll. A nézet úttörője Bayard Holmes volt, aki saját, skizofréniával diagnosztizált fián úgy akart segíteni, hogy a benne lakozó baktériumoktól szabadítja meg. Terve szerint mindennap felnyitotta volna a fia beleit, hogy átmossa azokat, de ő, értető módon hamar belehalt a bizarr terápiába. Valószínűleg ez esetben az apa is elmeorvosi vizsgálatra szorult volna. Sajnos gondolatát Dr. Henry Cotton továbbvitte, aki ugyancsak a testben kereste az elmebaj okát. Gyógymódja az volt, hogy eltávolította a páciensek különböző szerveit és fogait.

Az angliai St. Joseph's Regional Mental Health Care intézményében a mozgás extrém korlátozása volt bevett szokás. A bilincsek, a bőrpántokkal való lekötözés és a kényszerzubbonyok is jellemzőek voltak. Itt nemcsak azokat korlátozták ezekkel a mozgásukban, akik önmagukra vagy társaikra veszélyesek voltak, hanem azokat is, akik nem fogadtak szót. Aki elutasította az evést, annak etetőcsövet dugtak a torkába, és úgy erőszakolták bele az ételt. Kicsi, rácsos ágyakban aludtak, ami ugyancsak a mozgásuk korlátozását szolgálta.

A Royal Edinburgh Elmegyógyintézetben az volt az elfogadott nézet, hogy a rend, a fegyelem és a szabályozás a legfőbb ismérvei egy sikeres intézetnek. A szigorú napirend tartásával nem is lett volna akkora baj, de szokás volt, hogy kimerülésig hajtották a betegeket az udvaron, és, ha nem tudták tartani az iramot, hajcsár módjára ordibáltak velük.

Egyes intézményekben az alkohol fontos szerepet kapott, mind az ápolók, mind a páciensek oldalán. Az alkoholt egyébként mint gyógyszert és fájdalomcsillapítót a háziorvosok is előszeretettel felírták a viktoriánus korban, de az elmegyógyászatban a nagyobb dózis és rendszeres fogyasztás volt előírva. Gyakorlatilag alkoholizmusra kényszerítették a betegeket. A melankóliás betegeknek mindennap meg kellett inniuk egy meghatározott mennyiségű alkoholt a londoni Niall McCrae Institute of Psychiatry falai közt. Hordószám folyt a sör, de a bor és a pálinka is. Az ápolók még fizetésük egy részét is sör formájában kapták.

Az elmegyógyintézetekben elfogadott volt a munkára fogható betegek dolgoztatása is. Úgy hitték, a munka gyógyító hatású lehet. Bár az, ha alkot az ember, célt tűz ki, és látja saját eredményeit, valóban hathat pozitívan, ez esetben a munkára kényszerítés, a kizsákmányolás volt jellemző, vagy pedig olyan munkák adása, melyeknek semmi értelmük nem volt, például a babválogatás színek szerint. Sem a túlhajszolás, sem a céltalan, üres munka nem vitt sehová, csak ronthatta a páciensek állapotát.

Egy újságírónő tapasztalata

Egy különleges beszámoló talán mindnél élesebb képet fest: egy újságírónő, Elizabeth Cochran, írói álnevén Nellie Bly 1887-ben, a megfigyelés szándékával, mint beteg töltött el tíz napot a Blackwell-szigeti elmegyógyintézetben, majd megírta, amit tapasztalt.

Bly szörnyűségeknek volt alanya és szemtanúja. Jeges fürdőre kényszerítették a betegeket, fizikailag bántalmazták őket, nem törődve védtelenségükkel. Alig kaptak enni, kevés rossz húst, levest, teát és kenyeret, mely utóbbit az újságírónő feketének és száraznak írt le, és olykor pókokat is talált benne. A betegeknek naphosszat csak ülni volt szabad, kemény, egyenes háttámlájú fapadokon, és semmivel sem foglalkozhattak. A betegek egy helyben feszengtek, mint azt Bly írta, hol az egyik, hol a másik lábukat húzták fel, hogy ne zsibbadjanak el. Ha megszólaltak, rájuk kiabáltak, hogy hallgassanak el.

Az újságírónő nemcsak betegekkel találkozott odabent a páciensek közt. Horrorba illő sorsra jutott nőkkel ismerkedett meg. Gyanútlanul menedéket kértek, mert nem volt hová menniük, de maradni kényszerítették őket. Olyan kérdéseket tettek fel nekik, melyekre nem lehetett épkézláb választ adni, így rájuk lehetett húzni az őrület diagnózisát. Egy francia nőt, aki nem beszélt jól angolul, azért vittek be, mert gyenge angoltudásával nem tudta elmondani, ki ő, miért és honnan jött. Bly azt tapasztalta, minél normálisabban igyekeztek viselkedni, annál inkább úgy bántak vele és társaival, mintha őrültek lennének. Mint írta, aki nem őrültként került be oda, az is beleőrült a benti állapotokba két hónapon belül.

Napjainkra az emberi méltóság megőrzése alapvető emberi joggá lett, így aztán a mentális problémákkal intézményekbe kerülő betegekkel is kötelesek, kötelesek lennének normálisan bánni az ápolók és orvosok. Sajnos azonban azt soha nem tudhatjuk meg, mi is zajlik valójában a világ ezen intézményeiben, hiszen az emberi természetből sajnos továbbra sem veszett ki a kegyetlenség.

• elmegyógyintézet
• elme
• betegség
• beteg
• ember
• erőszak
• bántalmazás
• Terasz