A magyarok 72%-a elfogadja a transzembereket - Mégsem lehetnek boldogok

Ma van a transznemű láthatóság nemzetközi napja, melyet 2009-ben a Transgender Michigan ügyvezető igazgatója, Rachel Crandall-Crocker indított el. Néhány év alatt egy helyi, michigani eseményből olyan nappá nőtte ki magát, melyet már világszerte ünnepelnek, megjelenítve  a transzneműjogokért és a transznemű emberek elfogadásáért vívott harcot.

Magyarországon is viszonylag kis számban, de vannak transznemű emberek, akik felvállalják identitásukat, és annak megfelelően, önazonosan élnek az életük minden területén. A 2018 óta kialakult magyar politikai helyzetben különösen szükség van arra, hogy a közösség és a társadalom összefogjon, és megmutassa a magyar kormány és a társadalom tagjai felé azt, hogy a transzneműek mellett állnak, és nem értenek egyet azzal a propagandával, ami kifejezetten ez ellen a közösség ellen hullámzik most már évek óta, egyre nagyobb hullámokat vetve.

A transzneműek helyzete Magyarországon

Mit jelent ma, 2023-ban nekem, egy transznemű embernek Magyarországon ez a nap? Nincs nevem, nincs nemem.

Azt jelenti ez nap, hogy 2020. május 19-én benyújtottak egy olyan törvényjavaslatot (§33), mely megtiltja a születési anyakönyvtől eltérő jogi nemváltoztatást, így csupán a nemnek “megfelelő” besorolású utónevet lehet csak használni a magyar törvények szerint, így indirekt módon, de a névváltást is betiltották a transznemű emberek számára. Ez nem csak a mai napunkat kíséri és keseríti meg, hanem minden napunkat.

Hogyan lehet valaki úgy látható, hogy egy felsőbb hatalom egyszerűen elveszi a nemét és a nevét, és ezzel egy transznemű emberből egy nagy láthatatlan és beazonosíthatatlan fehér foltot varázsol? Akár vigasztalhatnám is magam azzal, hogy a legújabb reprezentatív kutatás szerint a magyarok 72%-a támogatja a transzneműek nem- és névváltását. Ebben az országban ez kevés, akármilyen matematikai paradoxon is, ebben az országban a többség a kisebbség. Ha úgy gondolják, hogy ez nem helyes, akkor pillanatok alatt találnak olyan jogi környezetet indoklásként, ami akár első ránézésre meg is állja a helyét, de emberek százainak, ezreinek lehetetlenítik el az életét.

A transznemű emberek soha nem vitatták a biológiai nemüket. Ez egy tény, amit az emberek 99%-a elfogad automatikusan, és meg sem kérdőjeleződik bennük, van azonban nagyjából egy százalék, akik ezzel nem tudnak együtt élni, és sok esetben az öngyilkosságba menekülnek. Amikor ilyen mondatokat írnak egy hivatalos dokumentumba, és utána alkotmánybírósági perekben is indoklásként, hogy az állam “csak” a biológiai nemet tartja nyilván, mást nem, azzal ennek az 1%-nak teszik tönkre az életét. Talán nem is gondolnak ebbe a napi küzdelembe bele, hogy mit okoznak transznemű emberek százainak. Fogalmam sincs, az érzéketlenség ilyen szintű jogi úton való kezelése hogyan működhet 1989 után újra?

Kérdések vannak, válaszok nincsenek sem otthon, sem az iskolában

Azt is jelenti ez a nap, hogy a kormány egyszerűen megtiltotta, hogy kiskorúaknak az iskolában támogatást nyújtson valaki, ha kérdései merülnének fel identitásával kapcsolatban. A iskolapszichológus, az osztályfőnök, az igazgató, mindenki fél és retteg attól, hogy nehogy törvényszegést kövessen el, és még arról sem tartanak felvilágosítást, amiről lehetne amúgy beszélni. Nem merik meghívni még az emberjogi szervezeteket sem egy előadásra, mert hátha az is a törvény hatálya alá tartozik.

A kormány szerint a szülő feladata felvilágosítani a gyerekeket otthon, természetesen a nemzeti, alaptörvényben is már rögzített “iránymutatása” alapján. Ezzel nem is lenne probléma, ha ott nem csak az állna, hogy az “anya nő, az apa férfi”, mert amikor az utcánkba egy hónapja beköltöző két kisgyermekes család átjött hozzám bemutatkozni, a nagyjából három- és hatéves gyerekekkel, láttam rajtuk a zavarodottságot, hogy akkor most melyik fejezetet is kellene felütni az alaptörvényben segítség után kutatva? Akár az is felmerülhet bennük, hogy visszaemlékezzenek arra a korszakra, amikor ők jártak iskolába, és tanulni kellett volna ezekről a kérdésekről, de nem az ő hibájukból azokon a polcokon sem találnak semmit, így pár kurta mondat után elköszöntek, mondván a gyerekeknek, hogy “hagyjuk a nénit, mert biztos sok dolga van”. Az talán már csak a generációs nehézségeknek tudható be, hogy amíg a család bejött a kertbe, addig a nagymama egyedül kint az utcáról méregetett távolról, és talán forgatta a fejében azt a gondolatot, hogy “Úristen, hova kerültünk?”

Nehéz lesz otthon a gyerekeknek elmagyarázni szakszerűen az ő szintjükön, hogy a “néni”-nek miért van kicsit mélyebb hangja, és ugyan aranyosnak tűnik, de valami azért mégsem olyan, mintha anyával beszélnének otthon, vagy anyát látnák. Ők talán még szerencsés helyzetben lennének, mert ha úgy alakul a kapcsolatunk, akkor segíthetek nekik ebben, ha kérik, de természetesen most már ahhoz is megvan a joguk, hogy feljelentsenek azért, mert én nem népnemzeti módon tájékoztatom a gyerekeiket.

A többi szülő mérgesen vakargatja a fejét otthon, ha az LMBTQ és azon belül is a “nemváltó” téma előjön, és ilyenkor Bödőcsöt idézve egy helyes válasz létezik számukra: “Tányér fölött egyél!” Sok gyerek fog megtanulni a tányér felett enni a közeljövőben. Sajnálom azokat a gyerekeket is, akik már 12-16 éves korukban érzik, hogy valami nem stimmel a nemi identitásuk körül, és mivel otthon nem kapnak választ a kérdésére, az iskolában hivatalból nem kaphatnak, így talán az internet világában keresgélnek, ahol nagyon nehéz megtalálni a szakmailag helyes válaszokat. 

Kikényszerített előbújások naponta

Azt is jelenti ez a nap, hogy amikor be szeretnék jelentkezni egy cégünk által támogatott orvosi vizsgálatra telefonon, és bemondom a nevem, amit használok, akkor percekig nagy csend van a vonal másik végén, mivel keresik az adatbázisban, végül beleszólnak, hogy ilyen nevű dolgozó nincsen a nyilvántartásban. Aktivista lévén nekem nem okoz problémát, hogy azonnal egy kikényszerített coming out, azaz előbújási szituációban találom magam, mert innen ezt a helyzetet nekem kell feloldani.

A közösségünk legtöbb tagjának azonban ez egy óriási stresszhelyzet. Ha orvosi ellátást szeretnék kapni, nincsen más választásom, akkor előtte egy rövid transzjogi és transzalapismereti előadást kell tartani a vonalban, hogy akkor most én “miért is szórakozok vele?” Az emberek többsége megérti általában, és az esetek nagy többségében rácsodálkoznak, hogy “ezt nem is tudták”, hogy mi nem kaphatjuk meg a nevünket és a nemünket. Nyilván utána a papírjaimban lévő adataim alapján megtalálnak az adatbázisban, és mindenki “megkönnyebbül”... Vagy mégsem?  Nekem egy újabb kellemetlen élmény, amellett egy újabb ember, akit felvilágosítottam. Most ezt aktivistaként értékeljem, vagy egy szerencsétlen transznemű ember jogfosztott álláspontjából? 

Nincs transzegészségügyi orvosképzés

Azt is jelenti ez a nap, hogy fél évvel ezelőtt egy magyar egyetemen választható tantárgyként elindult volna a Transzneműek egészségügyi ellátásának alapismeretei című tárgy, amit nem engedélyeztek. Szerintük nem kell kapnia ilyen képzést a mai orvosoknak, hiszen nincs is transznemű ember ebben az országban, vagy olyan kevesen vannak, hogy azért kár indítani ilyen képzést - mondják ők.

A transznemű embereket megfosztja az állam attól az emberi joguktól, hogy a nekik szükséges és megfelelő orvosi ellátást megkapják most és a jövőben. Ha esetleg annyira érdeklődnek a téma iránt, akkor majd maguk megtanulják, ellátják magukat, és akár a saját házi orvosuknak is elmagyarázzák majd, hogy a leletek alapján egy transznemű nő nem vérszegény, csak a férfi-referenciaértékek alapján értékelik ki a labort - mert ugye a tajkártyán is a régi név és nem szerepel -, azok az értékek pedig egy női hormonháztartással rendelkező transznemű embernek kiesnek a férfi-referenciatartományból. Nyugodtan kezelje félre az orvos azért, mert neki sincsen semmilyen lehetősége arra, hogy ingyen és gyorsan, biztonságos, hiteles szakmai információkhoz jusson, vagy korábban ezt az egyetemen tanulta volna.

Ma, 2023-ban az országban gyakorlatilag nincsen megfelelő számú orvosi és transzegészségügyi személyzet, akik az ellátást folyamatosan biztosítani tudnák. Ugyan az alkotmánybíróság legutóbbi döntésében ki is emelte, hogy itthon nincsenek korlátozva a nemi megerősítő beavatkozások, de ha onnan közelítjük meg, hogy jogilag engedélyezve van, és ha ilyen történik, akkor az orvossal együtt nem ítélnek el 15 év kényszermunkára (még), ellenben az állam semmilyen formában nem támogatja ezeket a beavatkozásokat, és súlyos milliókba, vagy eurótízezrekbe kerülnek az érintetteknek, akkor már sokkal árnyaltabban értelmezhetjük  ezt a kijelentést.

Szükség lenne több affirmatív pszichológusra és pszichiáterre

Azt is jelenti ez nap, hogy ma Magyarországon még mindig tartanak úgynevezett reparatív terápiás foglalkozásokat, melyek vezetői úgy gondolják, hogy ezekkel visszafordítható a folyamat, és “lebeszélhetők” azok, akik egyértelműen transzneműek. Ezt a terápiás megközelítési módot még egyetlen hosszú távú vizsgálatban, nagyobb csoporton sem bizonyította be a tudomány, hogy működőképes lenne.

Ezzel ellentétben az affirmatív (segítő) terápiákat csak titokban lehet szervezni és végezni, amiket azok a nagyon lelkes és szakmailag felkészült pszichológusok tartanak, akik ilyen megközelítéssel foglalkoznak, és a sokszor nagyon kétségbeesett és rossz állapotban érkező transznemű pácienseken segítenek bizonyítható módon. Az orvosi képzésekhez hasonlóan nagy hiány van az akkreditált és elismert affirmatív LMBTQ-pszichológiai szakemberképzés területén is.

Kevés megszólalási felület és lehetőség

Azt is jelenti ez nap, hogy nemcsak láthatóak szeretnénk lenni, hanem hallhatóak és olvashatóak is. Szeretne a transznemű közösség olyan megszólalási lehetőségeket kapni az online és offline médiumokban, ahol tényszerűen bemutathatjuk életünket, közösségünket, és tájékoztathatjuk a közvéleményt a szakmai, hiteles információkról. Szeretnénk, ha megismernék az emberek azt, hogy valóban kit, mikor, miért és milyen előzmények után műtenek meg, milyen helyes szóhasználatot kellene alkalmazni a transznemű orvosi beavatkozásokkal kapcsolatban, és miben támogathatják a fiatalokat mentálisan, milyen megoldások születtek és születnek a transzneműek versenysportjára, milyen lehetőségei vannak a munkáltatóknak, hogy inkluzív munkahelyeket hozzanak létre, és hányféle nemi identitás létezik, és a mi különbség a transzvesztitizmus és a transzneműség között.

Kevés a valóban inkluzív munkahely

Azt is jelenti ez nap, hogy a munkahelyeken többségében a transznemű emberek nem mernek előbújni és identitásuknak megfelelően élni, dolgozni, mert félnek a diszkriminációtól, az elbocsátástól. A munkáltatók nincsenek felkészülve a transznemű emberek foglalkoztatására. Nincsenek felkészülve arra, hogy szabályozzák a mellékhelyiségek, öltözők használatát, a korábban részletezett nem- és névváltástilalom miatt a vállalati informatikai rendszereket felkészítsék arra, hogy kezelni tudják a hivatalos iratokban szereplő nevet és nemet - és egyben a választott nevet és nemet is.

Nincsenek munkahelyi workshopok, képzések, ahol a munkáltatók vezetői és dolgozói csoportjait képezni lehetne. Nincsen visszajelzési lehetőség, ha bármilyen diszkrimináció és abúzus, inzultus éri a transznemű munkavállalót a munkahelyen. A munkáltatók úgy állnak a kérdéshez, hogy tudják, ez egy olyan hólabda, amivel foglalkozni kellene, érzik, hogy itt lenne dolguk, de mégsem állnak bele, nem vállalják fel azt, hogy ezzel a témával foglalkozzanak. Úgy kezelik, mintha ez csak az egyének problémája lenne.

Írásomban sem tudtam most kitérni az élet minden területére, ahol beszélni lehetne arról, hogyan is él egy transznemű ember, milyen küzdelmeken kell nap mint nap átmennie, hogy valóban látható legyen. Pár gondolatot tudtam csak felvillantani, ami aktuális, és foglalkoztatja a társadalmat és minket is. Sok kérdés van még, amiről kellene beszélni ebben a témakörben. A közösség nyitott arra, hogy független, moderált környezetben ezekről érdemi és szakmai vitát folytasson bárkivel.

Kérjük, hogy ezt a kisebbségi transznemű csoportot az olvasók támogassák, ne higgyék el azokat az információkat, melyek kis színes hírekből jönnek, higgyenek az érintettek saját történeteinek, keressék azokat a cikkeket, csoportokat, ahol korrekt és szakmai tájékoztatást kaphatnak a témában. Mi nem kérünk adományt, nem kérünk pénzt, szeretnénk békében és boldogságban az emberi alapjogokat megkapva és azokat az állam és a magyar társadalom  által elismerve és tiszteletben tartva élni itt, ebben az országban.

A szerző transzjogi aktivista, írása nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét. 

Olvass tovább: 8 gyönyörű transznemű modell, aki elképesztő sikereket ért el

A következő transznemű modellek nem adták fel álmaikat, ma pedig már az egész divatszakmában hatalmas népszerűségnek örvendenek.

(Cikken belüli képek forrása: Getty Images Hungary,  Magasházi Mónika, borító- és ajánlók épek forrása: Getty Images Hungary.)

• transznemű
• gendersemleges
• vélemény
• világnap
• magyarország
• nemi egyenlőtlenség
• Terasz