Aki megmenti a női lapokat

A személyes találkozásunk előtt elképzeltem, milyen lehet. Magabiztosnak, ijesztően felsőbbrendűnek és persze kőkeménynek gondoltam. Erre megérkezett egy kedves, mosolygós, karcsú lány, finom sminkkel, tiszta, figyelő tekintettel, és erőt sugározva.
Patrícia maga az energia. Ahogy áthalad a szerkesztőségen, mindenkihez van egy szava, mindenre figyel, minden hibát kiszúr. Lehuppan egy székbe, és látom, mostantól kikapcsolja a külvilágot, és csak rám figyel, őszintén, nyitottan.

Szabó Patrícia fiatalon lett a Cosmopolitan és a Maxima magazinok főszerkesztője. A Nők Lapjánál kezdte, de dolgozott a Bestnél, a Joynál és a Wellnessnél is.

A Joy-os kitérőt leszámítva a Sanoma cégcsoport szinte összes lapjánál kipróbálhatta már magát. Fogalmazhatunk úgy, hogy a szakma válságmenedzsere lett. Amikor egy újság "bajban" van, szinte biztos, hogy előbb-utóbb Patrícia nevét látjuk főszerkesztőként az impresszumban. És ő mindig beváltja a hozzá fűzött reményeket.

- Hogyan váltál újságíróból vezetővé?
- A Joy volt az első női magazin, ahová főszerkesztőnek hívtak. De nem jött be - szerintem én vagyok az egyetlen Magyarországon, aki még a próbaidő alatt felmondott.

- Miért döntöttél így?
- Olyan közegből érkeztem, ahol értettek a dolgokhoz. A Nők Lapjánál nevelkedtem, és ott a szakmai értékek minden egyéb szempontot felülírtak. Ezek után bekerültem egy másik csapatba, ahol csak addig voltak kedvesek velem, amíg meg nem szereztek. Ahogy betettem a lábam a Joy szerkesztőségébe, második emberré degradáltak, és ahol lehetett, belém rúgtak. Hatalmas csalódás volt. Másrészt olyan – általam nem kedvelt – marketing-szemlélet dívott, amivel nem értettem egyet. Semmi bajom azzal, ha valami profitorientált, hiszen az újság nem él meg hirdetés és marketing nélkül, de egyik sem mehet a másik rovására. Ott mindent a marketing uralt, én pedig nem voltam hajlandó csak azért anyagokat gyártani, hogy a marketinges kislánynak új harisnyája legyen, úgyhogy inkább eljöttem. Mindezek ellenére nem bántam meg, hogy belevágtam. Három kemény hónap volt, de megérte, rengeteget tanultam.

- Szerinted miért van az, hogy amikor egy újságot házon belül át akarnak formálni, akkor szinte biztos, hogy téged hívnak?
- Talán abból ered, hogy feladatorientált és gyakorlatias vagyok. Fontos az is, hogy kellően tudom motiválni az embereket, akik velem dolgoznak.

- Korábban azt nyilatkoztad, hogy mondhatni mentorod volt Fenyő János, az egykori VICO médiabirodalom atyja…
- Nem kifejezetten mentor volt, inkább olyan ember, aki elismerte a tehetséget. Úgy is mondhatnám, hogy ő fedezett fel. Rácsodálkozott az írásaimra: "basszus, ez jó!". Ebből persze számtalan kínos helyzet adódott. Előfordult, hogy a főszerkesztő megírt valamit, János pedig visszadobta az anyagot nekem: "Nem, ezt te csináld!". Én meg ültem ott, huszonkét évesen, rettenetes kínban, de azért boldogan. Hét évet töltöttem a Nők Lapjánál, ahol rengeteget tanultam, mégis nagyon rám fért a váltás. Ez egész egyszerűen túl hosszú idő egy helyen. Ilyenkor már nincsenek kihívások és túl sok a megszokás.

- Irigyeid vannak?
- Rengeteg. Hosszú volt az út, amíg megtanultam kezelni, hogy sokan utálnak és kritizálnak. Van egy rendszeres e-mailező, aki hetente küld kritikán aluli leveleket, és tudom, hogy kolléga. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Párszor kiborultam, mert nem a teljesítményemnek, hanem a személyemnek szólnak a sorok. Viszont ha túl sokat foglalkoznék vele, akkor elbuknék.

- Ki mered mutatni, ha fáj?
- Azt hiszem, igen. Megmondom, ha valami nem esik jól, de azért szűröm az érzéseimet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a szerkesztőség túlzottan lássa rajtam, ha valami bánt, hiszen az én dolgom nem az, hogy az érzéseimet átnyomjam rájuk. Aki ezt teszi, nem jó vezető. Az én dolgom az, hogy szeressem, óvjam, és hajtsam őket.

- Nem vagy nagyon magányos?
- A munkahelyi magányt egyszerűen meg kell szokni. Csalódtam már én is olyan emberben, akit a barátomnak tartottam, és azután kiderült, hogy a legnagyobb irigyem. Ezek kemény pillanatok. Meg kell tanulni válogatni, és bízni az emberekben, mert egyedül kevés vagy a sikerhez. Csapatra mindig szükség van.

- Milyen érzés, amikor megkérnek egy újabb lap rendbetételére, te pedig ismét szembetalálod magad egy idegen stábbal?
- Pontosan ismerem már a stációkat. Amikor meghallják, hogy jövök, akkor mindenki teljesen kiborul. Megérkezem, ők méregetnek, félnek, néha direkt betartanak, de azután valahogy letisztul a terep. Aki jó szakember, az megérti, hogy közös a cél.
Elképesztő pletykák keringenek arról, hogy mennyire kemény vagyok. Volt olyan, aki a nehéz tárgyakat eltette az asztaláról, hogy amikor kirúgom, gyorsabban tudjon menekülni...
Régebben nem értettem, miért tartanak tőlem. Ma már tudom, hogy ez a határozott, dönteni képes vezetők sorsa. Követelek tőlük, de szeretem is őket – furcsa, tudathasadásos állapot.

- Hogy viseled, ha el kell küldened valakit?
- Irdatlanul nehéz, de mindig szem előtt kell tartanom, hogy ezért a produktumért én vagyok a felelős. Itt a teljesítmény számít: az eladott példányszámon nem lehet szépíteni. Amikor olyan ember van a gépezetben, aki lassítja vagy rombolja az egységet, akkor miatta minden sérülhet. Egyetlen ember mindent tönkretehet, akár miatta meg is szűnhet az adott munka, és én ezt nem engedhetem.

- Mondhatjuk, hogy teljesült az álmod?
- Igen. Mindig újságíró akartam lenni, de karriervágyam sohasem volt, kizárólag a feladat érdekelt. Most is van olyan munka, amit megkaphatnék, és a jelenleginél is nagyobb hatalom lenne a kezemben, de nem vállalom, nem küzdök érte, mert a feladat nem érdekel. Ha karrierista lennék, nem mondtam volna fel a Joy-nál, hanem nyeltem volna hetekig, és kielégített volna, hogy az áll a nevem mellett: főszerkesztő. De nem így működöm, nem tudok megalkudni.

- A Cosmopolitan főszerkesztőjének lenni nemzetközi szinten is rangot jelent. Hogyan kaptad meg a kinevezést?
- Tél volt, esett az eső, és az egyik lapigazgató lehívott kávézni, amiből az ember már sejti, hogy valami készül. Megjegyzem, az is gyanús volt, hogy a saját HR-esem elkérte az önéletrajzomat, ami meglehetősen furcsa néhány év után. Szóval kávéztunk, és kiderült, hogy változások lesznek a Cosmónál. Megkérdezte, lenne-e kedvem csinálni. Gondolkoztam, őrlődtem, azután mondtam, hogy vágjunk bele.

- Miért volt kérdés, hogy elvállalod-e?
- Akkoriban a Wellness főszerkesztőjeként funkcionáltam, ami az életem és a vérem volt, ezért érzelmileg is megrázott az elszakadás veszélye. Persze a Cosmó sok szempontból menőbb és trendibb, de én nem egy "kifelé-élő" lány vagyok. Viszont szakmailag nagyobb megmérettetést jelentett, én meg akkor vállalok el egy lapot, ha idegesít, hogy rosszul csinálják. Lehet, hogy szerénytelenségnek hat, de így van.

- Kudarcok értek?
- Persze, hiszen számtalan nehéz pillanata van ennek a szakmának. Sokszor kell kemény döntéseket hoznom, esetenként több millió forint sorsáról döntenem, és ebben nem segít senki. Ráadásul előfordulhat, hogy rossz döntést hozok, de akkor is vállalnom kell a felelősséget.

- Családra, szerelemre van időd?
- Mi egy médiamátrixban élünk, ez egy másfajta valóság. Mégis, amikor a keresztgyerekemet nézem a homokozóban, akkor nem azon filózom, hogy milyen magenta csík legyen a következő címlapon, hanem azon, hogy tedd le fiam azt a lapátot, mert még kivered a szemed. Nagyon biztos hátteret jelent a családom, ha ők nem lennének, én sem lennék az, aki vagyok.

- Saját család?
- Lesz, az biztos, de hogy mikor, nem tudom. Egy volt kolléganőm anyukája szokta mondani, hogy a pasik jönnek-mennek, de a kutya marad. Így van ez velem is.

- A szüleid büszkék rád?
- Anyukám gyűjti a cikkeket, és mindent, amihez közöm van, de apukám csak most, a napokban írta le életében először egy e-mailben, szigorúan egy sorban, hogy büszke rám. Nagyon sokat jelentett.

- Szerinted mi a sikered titka?
- Kérdés, hogy van-e sikerem. Ha van, talán az, hogy szeretem, amit csinálok. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet kényszerből munkába járni. Engem általában a saját főnökeim rugdosnak, hogy menjek már szabadságra. A nyugalmat nem nekem találták ki, szinte belebetegszem, ha nem dolgozhatom.

- Van valami, ami hiányzik az életedből?
- Kicserélném néha az ország lakosságát felnőttebb és döntésképesebb emberekre. Itthon borzasztó nehézkesen indul minden, Amerikában viszont az unikalitásra nem vevők. Nem találom a helyem. Sokszor érzem, hogy elvesztem valahol Magyarország és New York között.

• önbizalom
• kultúra
• interjú
• pénz és munka
• Terasz