A homoszexualitáson és az evészavarokon túl

Lehet utálni, imádni, de nem lehet nem észrevenni. Steiner Kristóf mindössze 26 éves, de már tíz éve közkedvelt figurája a médiának.
Egy fiú, akiben sokkal több van, mint azt a bulvárhírekből gondolnánk.

- Jó néhány hónapja nem látni képernyőn, „csak” a háttérben dolgozol. Miért döntöttél így?

- 16 éves korom óta - amikor mások egyetemre jártak, vagy buliztak - keményen dolgozom, akkor kezdtem szinkronizálni, filmezni. Kiskoromtól kezdve a tévézés volt az álmom, mindig is ezzel akartam foglalkozni, de mostanra nagyon elfáradtam. Hét éve képernyőn vagyok, szerkesztek, és ez a világ nem arról szól, hogy sokat pihenhetsz - volt olyan időszak, amikor hét műsorom volt, ami tényleg rengeteg munkával járt.
Akkor jöttem rá, hogy muszáj váltanom, amikor egy 15 évesekből álló lánycsapat kiszúrt az utcán, én meg rettegni kezdtem, nehogy észrevegyenek és odajöjjenek, mert már nem lett volna erőm kedvesnek lenni és jópofizni.

- A szüleid támogattak abban, hogy a média, illetve a televízió világában találd meg a helyed?

- Anyukám már akkor féltett, amikor a Vörösmarty Gimnáziumba jártam dráma tagozatra. Szerinte ugyanis a színház és a média világában hemzsegnek a nem egyenes emberek. És igaza van. Utálom látni, hogy a "sztárok" életében teljesen hétköznapi dolog például a kokainozás. Számomra még ennyi év után is furcsa, hogy ezt természetes dologként kellene kezelni, miközben én még ellazulni sem tudok ilyen környezetben.

- Te nem csúsztál meg soha? Nagyon fiatalon kerültél bele a média-vircsaftba, és ilyenkor még nehezebb ellenállni. Sőt, nem is nagyon hallottam olyanról, akinek sikerült...

- Szerintem az a titka, hogy a szüleim mindig nagyon lazán kezelték ezeket a dolgokat. Nem voltak tabuk, ami ellen lázadni kellett volna.
Nemrég tudtam meg például, hogy a szüleimnek azelőtt, hogy megszülettem volna, a csillaghegyi házuk hátsó kertjében mellkasig érő kenderültetvényük volt.

Akkor azonban még senki sem tudta, hogy az mi, még a rendőrök sem, akik ott mentek el mellette rendszeresen. Persze a szüleim egyszer csak maguktól abbahagyták, mert rájöttek, hogy nincs értelme.
Egy-két buliban egyébként én is kipróbáltam már ezt-azt, de gyorsan rájöttem, hogy azt az állapotot, amit ezek a szerek nyújtanak, bármikor elérhetem azzal, hogy elolvasok egy jó könyvet, vagy meghallgatok egy olyan dalt, amit szeretek.

- A szüleid buddhisták voltak. Te még keresed az utad?

- A szüleim már akkor buddhisták voltak, amikor megszülettem, úgyhogy buddhista szellemben neveltek fel. Annyira érdeklődtek a dolog iránt, hogy vettek egy tanyát vidéken, és buddhista központot csináltak belőle. Eladták a csillaghegyi házunkat, majd az anyukám le is költözött a buddhista központba, mindeközben azonban valami elromlott köztük, és végül elváltak. Viszonylag hosszú időbe telt, míg megtanultak nem haragudni egymásra. Én akkortájt kezdtem tévézni, amelynek hatására egy teljesen új világba csöppentem. Jó néhány dolog kezdett széthullani körülöttem - ekkor kezdtem komoly evészavarokkal is küszködni, 55 és 85 kg között ingadoztam -, a legtöbbnek azonban nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. És még ekkor sem vettem észre, hogy minden azért történt, mert elvesztettem a biztos családi hátteret. Négy-öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felfogjam, mennyire elkószáltam az eredeti ösvénytől.

- Közel másfél éve élsz ismét párkapcsolatban. Partnerre van szükséged ahhoz, hogy boldog légy, vagy egyedül is jól érzed magad?

- Hiszek abban, hogy egy partner megjelenése akkor aktuális, amikor egész ember vagy, tehát készen állsz arra, hogy bekerüljön az életedbe. De a boldogság csak akkor lehet teljesen igazi, hogyha azt megosztjuk valakivel.

- Mindig tudtad, hogy a saját nemedhez vonzódsz?

- Nem. Volt kapcsolatom lányokkal, nem is egyszer.
Én azonban nyitottan gondolkodom a témában. Nem hiszem ugyanis, hogy csak melegek, meg heteroszexuálisok, meg biszexuálisok vannak. Szerintem van egy skála, amelyen mindenki valamilyen köztes helyet foglal el, ki erre, ki arra tolódik, de a skála végein senki sem szerepel. Fizikálisan nekem sem volt problémám a lányokkal, sőt abszolút vonzónak is tartom őket, viszont szerelmet sosem éreztem lány iránt. Számomra ők egyszerűen túl komplikáltak, nagyon nehezen értem meg őket. Ugyanakkor tisztelem is, hogy ennyire bonyolultak.

- Gyereket szeretnél?

- Mindenképpen szeretnék, de nem most. Még abszolút nem vagyok rá kész.

- Egy meleg párnak ma Magyarországon ez igen nehéz ügy...

- Mivel a párom, Matan is szeretne gyereket, sokat gondolkoztunk a témán. A megoldás talán Izrael lehet, ahol már teljesen hivatalosan meleg párok is örökbe fogadhatnak gyerekeket.

- Beleférne, hogy kizárólag egy gyerek miatt legyen kapcsolatod nővel?

- Beleférne. Matannal viszont ott akadtunk meg, hogy tulajdonképpen mind a ketten azt szeretnénk, hogy a kicsi a sajátunk legyen. Ha mondjuk két gyerekünk lenne, az egyik az övé, a másik az enyém, akkor attól félnénk, hogy akaratunkon kívül is jobban ragaszkodnánk a sajátunkhoz. Szóval ez nagyon nehéz ügy.

- Tudatos döntés a részedről, hogy ennyire nyíltan beszélsz a magánéletedről? Hogy nincsenek titkok?

- Igen, teljesen. Egy pillanatig sem akarok gyomorgörcsöt amiatt, hogy mikor kerülök olyan szituációba, ahol majd magyarázkodnom kell. Emellett pedig úgy érzem, azzal, hogy beszélek a magánéletemről és a titkaimról, nagyon sok embernek segítek. Azok a tizenévesek, akik a velem készült interjúkban a homoszexualitásról vagy az evészavarokról olvasva magukra ismernek, talán nem érzik majd azt a továbbiakban, hogy földönkívüliek. Talán rájönnek, hogy más is küzd hasonló gondokkal.

- Hogy látod, mennyire oszlik meg az emberek véleménye a személyeddel kapcsolatban?

- Nagyon sok ember utál, ez biztos, elsősorban azonban azért, mert fogalmuk sincs arról, hogy mit csinálok, csak a magazinokból értesülnek a munkásságomról. Csak egy szőke, felszínes fiút látnak, aki furcsa bulikban vesz részt, de nem olvassák el a filmkritikáimat, a cikkeimet, sosem láttak például a Napfény ízében.
Ennek ellenére viszont büszke vagyok mindarra, amit összehoztam, különösen azért, mert ebben az országban nagyon nehéz az emberekre hatni.

Francois Ozon filmrendező mondta egyszer, hogy művészként számára nagyon fontos, hogy zavarba hozza a nézőit. Velem is így van. Nekem sokkal fontosabb, hogy zavarba hozzam a nézőimet, mint hogy megkapjam a legkedveltebb műsorvezetőnek járó díjat.

• kultúra
• zene
• interjú
• film
• média
• Terasz