Csúcsrajáratva

Simonyi András 2002 és 2007 között volt Magyarország washingtoni nagykövete. Ezalatt négy csúcstalálkozó jött létre az amerikai elnök és a magyar politikai vezetőség között, elnyerte George Bush bizalmát, és nagyrészt neki köszönhető, hogy Magyarország megkapta a vízummentességet.

Munkája során nem hagyományos diplomáciai eszközöket is alkalmazott: rendszeres szereplője volt a talkshow-knak - közöttük a Stephen Colbert vezette, rendkívül népszerű Colbert Reportnak -, amerikai diplomatákkal és biztonságpolitikusokkal alakított rockzenekara, a The Coalition of the Willing pedig számos jótékonysági koncertet adott.

Személy szerint arra a legbüszkébb, hogy munkatársaival sikerült Magyarországot az amerikai elit számára érett, ambiciózus, magabiztos országként bemutatniuk. Washingtoni éveiről szóló könyve Csúcsrajáratva címmel a közelmúltban jelent meg.

- Mi az, ami a legjobban tetszett Amerikában?

- Az, ami belőlünk, magyarokból a leginkább hiányzik: az optimizmus. Amerika valódi ereje ugyanis nem a gazdaságában, a hadseregében vagy a méreteiben rejlik, hanem abban a hihetetlen derűlátásban, ami az embereket jellemzi. Soha nem az a kérdés, hogy miért nem, hanem az, hogy hogyan - a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is a megoldást keresik.

Jó volt látni azt is, hogy Washingtonban milyen fontos szerepet játszanak a nők. A politikus- és diplomatafeleségek nem irányítanak, a társasági, a kulturális és a jótékonysági élet szervezésével mégis egyfajta átjárást biztosítanak a különböző területek képviselői között. Egyfajta hátteret jelentenek férjeik számára, nem beszélve arról, hogy két ember ereje nem összeadódik, hanem összeszorzódik.

Vannak persze olyan hölgyek is, akik aktív résztvevői a politikának, mint Nancy Brinker amerikai nagykövet, aki Magyarország felemelkedésének egyik zálogát az Amerikával való szoros együttműködésben látja, ha pedig a sajátjai méltatlanul viselkednek, emelt hangon kéri ki a magyarokkal szembeni bánásmódot. Említhetném még Madeleine Albright egykori külügyminisztert, aki ma is komoly befolyással van az amerikai külpolitikára, vagy Debra Cagant, aki a külügyminisztériumban az úgynevezett randa ügyek osztályának vezetője volt, és a terrorizmussal kapcsolatos problémás ügyek futottak össze a kezében. A fentiek tükrében számomra nem is kérdés, hogy van-e Amerikában női egyenjogúság.

- Mi tetszett a legkevésbé?

- Például az, hogy a kormányzat nem készült fel a Katrina hurrikánra. Nem tetszett az egyes térségeket jellemző túlzott ideologikusság sem - az Egyesült Államokban is akadnak olyan csoportok, melyek felfogásukból adódóan nem látnak túl a saját városukon vagy megyéjükön. Mint ahogy azzal a nézettel sem tudok egyetérteni, melyet néhány politikus is vall, miszerint Amerika egyedül is boldogul. Amerika és Európa egy nagy család - együttes erővel szó szerint minden problémát meg tudnak oldani, míg a széthúzás mindkettőt rossz irányba viszi el.

- Egy régebbi interjújában említette, hogy az amerikai átlag nem él lényegesen jobban, mint mi, ám különböző, bárki számára elérhető eszközök révén igyekeznek javítani az életminőségükön. Magyarországra nem igazán jellemző ez a fajta attitűd…

- Ne kárhoztassuk magunkat emiatt! Átmenetünk a demokráciába nehezebbnek bizonyult a vártnál - ahogy Madeleine Albright fogalmazott: alábecsültük a kommunizmus hatását a fejekre. Ennek az időszaknak pedig szükségszerű velejárói bizonyos problémák, legfőképp az anyagi jellegűek. Mindazonáltal felül kell kerekednünk a jelenlegi helyzeten.

- Véleménye szerint mi lenne ennek a módja?

- Mindenkit óva intek attól, hogy az azonnali boldogulást ígérő könyvekre hagyatkozzon - ehelyett, bár én magam nem vagyok vallásos, a Biblia tanulmányozását javasolnám -, miközben ügyelnünk kell arra is, hogy ne váljunk a tőke és a profit ellenségévé, hiszen tudjuk jól, hogy ez hová vezet.

- Mi az, amit érdemes lenne megtanulnunk Amerikától, hogy mielőbb kikerüljünk a hullámvölgyből?

- Az amerikaiak megtalálták az egyensúlyt a két véglet között: fontos a pénz számukra, de nem minden. Az ottani mentalitást az olyan értékek határozzák meg, mint a család, az egymás iránti tisztelet vagy az adni tudás - ami ez utóbbit illeti, lehetőségeikhez mérten még a legszegényebbek is adakoznak. Hogy egy személyes példát említsek, zenekarommal, a The Coalition of the Willinggel kizárólag azért lépünk fel, hogy egy adott ügyet támogassunk, vagy effektíve pénzt gyűjtsünk valamilyen jótékony célra. A Katrina áldozatainak megsegítésére adott koncertünk végére 150 ezer dollár jött össze jótékonysági árverésből és adományokból.

Követendő példaként említeném még a széles társadalmi összefogást. A történelem folyamán kialakult valamiféle viselkedési kódex, aminek az amerikaiak alávetik magukat - az a fajta azonnali ellenállás, ami Magyarországon gyakorta tapasztalható, náluk a legkevésbé sem jellemző. Már az első telepesek rájöttek arra, hogy csak együtt juthatnak egyről a kettőre, és ez mostanra beépült az agyakba.

- Gyakorta ösztönzi honfitársainkat az amerikaiakat jellemző gondolkodás- és viselkedésforma az úgynevezett out of the box elsajátítására, mondván, hogy az ő hozzáállásuk a mi képességeinkkel kombinálva verhetetlen lenne. Mi az out of the box lényege?

- Egy, a saját életemből vett példával tudnám ezt leginkább érzékeltetni. Hárman vagyunk testvérek - egy húgom és egy bátyám van -, és gyerekkorunkban nagy volt a versengés közöttünk. Fel sem tudnám sorolni, mi mindent kellett kitalálnom, hogy felhívjam magamra a szüleim figyelmét. Hol a tanulmányi eredményemmel, hol egy kis bohóckodással, hol más módon próbáltam kitűnni a többiek közül.

Mi, magyarok sokan vagyunk testvérek, és mindannyiunknak igyekeznünk kell felkelteni a külvilág érdeklődését. Nem mindegy azonban, hogy miképp tesszük ezt. A varangyos béka, mely már önmagában sem túlságoson vonzó, felfújja magát, hogy nagyobbnak látszódjon, ezért aztán el is kerülik. A gyémánt kicsi ugyan, akár jelentéktelennek is tűnhet, ám csillogóvá lehet tenni. Nem varangyos békává, hanem csillogó gyémánttá kell válnunk, az egyén és az ország szintjén egyaránt.

- Washingtoni évei alatt naplót vezetett, ami a nemrégiben megjelent Csúcsrajáratva című könyve alapjául szolgált. Mi késztette arra, hogy tapasztalatait, élményeit, benyomásait megossza az olvasókkal?

- Előrebocsátanám, hogy a könyvet valójában ketten írtuk feleségemmel, Nádával. Nem valamiféle súlyos, filozofikus műnek szántuk, de nem is politikai elemzésnek - a Csúcsrajáratva emberekről szól. Ily módon pedig nem csak a két országot, hanem a magyarokat is szerettük volna közelebb hozni egymáshoz.

Ugyanakkor a könyvben nem rejtem véka alá a magyar elittel szembeni elégedetlenségemet sem, mi több, ébresztőt akarok fújni. Direkt üzenetnek szántam például azt a fejezetet, amiben leírom, milyen hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy az Egyesült Államoknak színes bőrű elnöke lehessen. Ha ugyanis továbbra sem merünk érdemben hozzányúlni a romaproblémához, szét fog esni az ország.

Mindazonáltal könyvünkkel egyfajta optimizmust is kívántunk sugallni. Náda és én Budapesten belül nem autóval, hanem tömegközlekedéssel járunk, így nap mint nap találkozunk elkeserítő sorsokkal, és közvetlen környezetünkben is élnek nehéz helyzetben lévő emberek.

Nyilvánvaló, hogy Magyarország letargiában van, amit hatalmas drámának tartok - de még ennél is nagyobb drámában lesz részünk, ha nem törünk ki ebből az állapotból.

• interjú
• média
• külföld
• Terasz