"Sikoltoztam, káromkodtam, sírtam" - Robogó vonat szakította el családjától a kisfiút

Száru, az ötéves indiai kisfiú szegénységben, ám szeretetben él édesanyjával és három testvérével egy városkában, aminek a nevét sem tudja pontosan, mígnem egy este bátyjával, Gudduval kisebb kirándulást tesz egy környező település pályaudvarára. Guddu magára hagyja addig, amíg ő szerez némi élelmet, Száru pedig, hogy jobban tudjon aludni, felszáll egy vonatra - és csak másnap délelőtt ébred fel, Calcutta felé robogva.

Itt hónapokig az utcán él, nyomorogva és számos veszélybe keveredve, mígnem bekerül egy nem túl komfortos, de legalább biztonságos árvaházba, ahonnan aztán egy gyermektelen ausztrál házaspár örökbe fogadja. Felnőve Száru minimális információ birtokában, lényegében csak hézagos és megkopott emlékeire hagyatkozva próbálja felkutatni eredeti családját - és csodával határos módon sikerrel is jár. Történetét az Oroszlán című könyvében írta meg, amelyből egy rövid részletet közlünk.

"Elvesztem"

Mire a szerelvény csörömpölve befutott, és mi felzsúfolódtunk rá, már kezdtem elálmosodni. Amennyire tudtuk, befészkeltük magunkat az egyik sarokba. A kaland izgalma kicsikét alábbhagyott - amint a vonat elhagyta az állomást, Guddu vállára hajtottam a fejem. Későre járt, lassan egy órája utaztunk. Nem tudom, megbánta-e Guddu, hogy magával hozott, de én egy kicsit bűntudatot éreztem. Édesanyámnak szüksége lett volna rám, hogy vigyázzak Sekílára, és én ekkor még azt sem tudtam, mikorra érek haza.

Mire leszálltunk Berampurnál, annyira kimerültem, hogy lerogytam a peron egyik padjára. Amikor közöltem, hogy pihenés nélkül egy tapodtat sem megyek tovább, Guddu csak bólintott, és közölte, hogy néhány dolgot amúgy is el kell intéznie. "Maradj itt, ne menj sehová! Majd visszajövök érted, azután keresünk egy helyet éjszakára." Elment, nyilván azért, hogy összekaparjon valami élelmet vagy kolduljon egy kis aprót. Amint lefeküdtem és behunytam a szemem, nyomban el is aludtam.

Amikor felébredtem, átható csend vett körül. A pályaudvar teljesen kiürült. Csipás szemmel néztem körül, de sehol sem láttam Guddut. Nyitott ajtókkal egy szerelvény várakozott a peronnál, ahol leszálltunk, de nem tudtam, hogy a mi vonatunk-e, és azt sem, hogy valójában meddig aludtam.

Gyakran belegondolok, mi járhatott ekkor a fejemben. Félig még aludtam, miközben megrettentem a felismeréstől, hogy egyedül maradok éjszakára. Összekavarodtam. Nem láttam Guddut, pedig azt mondta, nem megy messzire - talán visszaszállt a vonatra? Közelebb lopództam, és felmásztam a lépcsőre, hogy bekémleljek. Emlékszem, több utas is a vonaton aludt, ezért gyorsan visszaléptem, nehogy felébredjenek, és hívják a kalauzt. Guddu azt mondta, maradjak itt, miközben ő nyilván felszállt egy másik kocsira, hogy átkutassa azt, és benézzen az ülések alá. De mi van akkor, ha a sötét peronon újra elnyomott az álom, a vonat pedig elment, és teljesen magamra maradtam?

Benéztem egy másik vagonba. Nem láttam senkit, viszont az üres padok sokkal kényelmesebbnek és biztonságosabbnak tűntek, mint a néptelen pályaudvar. Guddu nemsokára úgyis értem jön, és ha szerencsém van, hoz valami finomságot, amit takarítás közben talál. Itt legalább rendesen kinyújtózhatok. Perceken belül békésen szuszogtam.

A változókorról tabuk nélkül - Hogyan küzdj meg az életközepi válsággal nőként?

Iványi Orsolya, a menopauzaedukáció egyik legnagyobb hazai szószólója, tabuk nélkül beszél a változókor testi-lelki kihívásairól, és arról, hogyan élhetjük meg ezt az időszakot, mint új kezdetet. A Femina Klub novemberi előadásán hasznos tanácsokat kaphatsz az életközepi krízisek kezelésére, és megtudhatod, hogyan értelmezhetjük újra önmagunkat, karrierünket és kapcsolatrendszerünket.

További részletek: feminaklub.hu/

Használd az „IVANYI” kuponkódot, és 20% kedvezménnyel vásárolhatod meg a jegyed!

Jegyek kizárólag online érhetőek el, korlátozott számban.

Időpont: 2024. november 27. 18 óra

Helyszín: MOM Kulturális Központ

_Promóció

Ezúttal kialudtam magam. Mire felébredtem, már hétágra sütött a nap, bele egyenesen a szemembe. Ekkor döbbentem rá, hogy a vonat kitartóan halad előre.

Felpattantam. A kocsiban még most sem láttam senkit, de a rácsos ablakon túl sebesen suhant a táj. A testvérem nem volt sehol. Mostanáig békésen aludtam, egyedül egy száguldó vonaton.

Hirtelen elfogott a pánik, amikor rájöttem, hogy csapdába estem - egyszerre gyengültem el, próbálkoztam lázasan kitörni és csipkedtem a karom, hátha felébredek. Pontosan nem is emlékszem, miket csináltam: sikoltoztam, vertem az ablakot, káromkodtam, sírtam. A szívem olyan erővel vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Nem tudtam elolvasni a táblákat, amelyek elárulhatták volna, hová tartunk, vagy hogy miként szabadulhatnék ki innen. Fel-alá szaladgáltam, benéztem a padok alá, hátha másvalaki is ugyanígy járt. Csak én voltam, mégis továbbpróbálkoztam, közben a bátyám nevét kiáltoztam, hogy jöjjön és mentsen meg. Édesanyám szólongattam, majd Kallut, de hiába. Senki nem válaszolt és a vonat sem állt meg.

Elvesztem.

Fotó: http://www.thebetterindia.com

• érdekességek a világból
• india
• család
• Terasz