Hogyan tesznek jót a legnehezebb pillanatok a személyiségünknek? Csak két szót kell felcserélnünk

Miért épp én? Miért épp velem történik ez? - tesszük fel a kérdést gyakran, amikor rossz dolgokat élünk meg. Pedig minden rossz, ami történik, egy kő azon az úton, amin végighaladva eljutunk mostani önmagunkhoz.

Andrew Solomon politikai, kulturális témákban publikáló író nagy sikert aratott előadásával, melyet a TED szórakoztató- és ismeretterjesztő színpadán tartott. Arról beszélt, hogyan teszik az embert a vele történt rossz dolgok azzá, aki, és hogyan változhat a hozzáállás már két gyakori szócska felcserélésével is. Az alábbi videón ezt az előadást nézheted meg, lent pedig az előadás magyar fordítását olvashatod el.

Hogyan tesznek minket életünk legrosszabb pillanatai azzá, akik vagyunk?

Fordította: Puskadi Paula

Sok viszontagsággal küzdő diákként különösen nagy hatással volt rám az évek során, hogy miként tudnak egyesek a nehézségekből erőt meríteni. Hallottam azt a közkeletű bölcsességet, hogy keresni kell a velünk történtek értelmét. Sokáig hittem azt, hogy az értelem valahol másutt van, hogy bizonyos nagy igazságok még felfedezésre várnak.

De idővel eljutottam odáig, hogy érezzem, az igazság nem érdekes. Azt mondjuk, megtalálni valaminek az értelmét, de talán jobb lenne azt mondani: értelmet adni valaminek.

Utolsó könyvem arról szól, hogy családok hogyan birkóznak meg a különféle nehézségekkel vagy problémás gyerekeik nevelésével. Az egyik anya, akivel interjút készítettem, és két, halmozottan sérült gyermeke van, azt mondta: "Gyakran kapunk másoktól olyan vigaszokat, mint 'Isten annyit mér rád, amennyit elbírsz'. De az olyan gyereket, mint a mieink, nem ajándékként kapja az ember. Ők attól válnak ajándékká, hogy mi annak tekintjük őket."

Ezeket a döntéseket mi hozzuk meg. Amikor másodikos voltam, Bobby Finkelnek szülinapi zsúrja volt, és mindenkit meghívott az osztályból, csak engem nem. Anyám feltételezte, hogy valami tévedés történt, és felhívta Mrs. Finkelt, aki azt mondta, hogy Bobby nem kedvel engem, és nem akarja, hogy ott legyek a partiján. Azon a napon anyám elvitt az állatkertbe, és egy forró csokoládéöntetes fagyira. Amikor hetedikes voltam, az egyik gyerek az iskolabuszon Percynek kezdett csúfolni, egy film szereplőjére utalva, mert kissé izgága voltam. Néha a haverjaival együtt ezt skandálták provokációként az egész buszozás ideje alatt, 45 percig oda, 45 percig vissza: Percy! Percy! Percy! Percy! Amikor nyolcadikos voltam, a biológiatanárunk azt mondta, hogy minden meleg férfinak székletinkontinenciája alakul ki a végbél záróizmait érő trauma miatt. Aztán leérettségiztem anélkül, hogy egyszer is bementem volna a kávézóba, hogy lányokkal üldögéljek, és ezért kinevessenek, vagy fiúkkal, és azért csúfoljanak, hogy fiúként a lányokkal kellene üldögélnem.

Túléltem a gyerekkort, hol kitérve a kellemetlen helyzetek elől, hol kemény kitartással. Amit akkor nem tudtam, de most már igen, hogy a kitérés és a kitartás vezethet el ahhoz, hogy valaminek értelmet adjunk. Miután értelmet adtunk valaminek, bele kell szőjük azt egy új identitásba. Fognunk kell a traumákat, és részévé kell tegyük alakuló új személyiségünknek. Életünk legszörnyűbb eseményeit össze kell vegyítsük sikertörténet-elemekkel, hogy megmutassuk jobbik énünket, válaszul a kapott sebekre.

Egy másik anya, akivel interjút készítettem a könyvemhez, nemi erőszak áldozataként, kamaszként szülte meg gyermekét. Fel kellett adnia a karrierjét, tönkrementek érzelmi kapcsolatai is. De amikor találkoztam vele - 50 éves volt ekkor -, és kérdeztem tőle, "Gyakran gondol a férfira, aki megerőszakolta?", azt mondta, "Régen haraggal gondoltam rá, de most már csak sajnálatot érzek iránta." És én azt hittem, amiatt sajnálja, mert annyira éretlen volt még, ahogy ezt a borzasztó dolgot elkövette. Megkérdeztem: "Sajnálod?" Azt mondta: "Igen, mert van egy csodálatos lánya és két gyönyörű unokája, amiről ő nem tud, én pedig igen. Tudniillik, én vagyok a szerencsésebb."

Némely szenvedésünkbe beleszületünk: a nemünk, szexualitásunk, fajunk, fogyatékosságunk miatt. Aztán vannak dolgok, amelyek történnek velünk: politikai fogolynak, erőszak áldozatának, vagy Katrina-túlélőnek lenni. Identitásunknak része csatlakozni egy közösséghez, hogy erőt kapjunk tőlük, és erőt adjunk mi is nekik. Ebbe beletartozik az is, hogy a "de"-t "és"-re cseréljük: "itt vagyok, de rákos vagyok," helyett "rákos vagyok, és itt vagyok".

Ha megszégyenítenek, nem tudjuk elmondani történeteinket, és a történetek az identitás alapja. Adj értelmet a történéseknek, építsd fel identitásod. Adj értelmet, és építsd fel identitásod! Ez lett az én mantrám. Értelmet adni a történteknek annyi, mint tenni önmagunk megváltoztatásáért. Építeni identitásunkat - változtatni a világon. Mi, megbélyegezettek ezzel a kérdéssel nézünk szembe naponta: mennyi teret adjunk a társadalomnak önkorlátozásunkkal, és mennyire feszegessük a társadalmilag elfogadott határokat? Értelmet adni és identitást építeni - ettől nem fordul jóra, ami rossz volt, csak értékessé válik.

Ez év januárjában Myanmarban voltam, hogy interjút készítsek politikai foglyokkal. Meglepődtem azon, hogy nem voltak annyira elkeseredve, mint ahogy számítottam. Legtöbbjük annak tudatában hajtotta végre a támadásokat, hogy börtönbe kerül. Emelt fővel vonultak be, és sok évvel később még mindig emelt fővel szabadultak. Dr. Ma Thida vezető emberjogi aktivista, aki majdnem meghalt a börtönben, és több évet magánzárkában töltött, azt mondta, hogy hálás fogvatartóinak a gondolkodásra kapott időért, a bölcsességért, amit ily módon szerzett, a meditációs készségek elsajátításáért. A történtek értelmét kereste, és gyötrődéseiből egy kritikus önképet alakított ki. Az emberek, akikkel találkoztam, nem csak kevésbé voltak nekikeseredve a börtönben, mint ahogy vártam volna, de a vártnál kevésbé is izgatták őket az országukban zajló reformfolyamatok. Ma Thida azt mondta, "Mi, burmaiak, nemcsak arról vagyunk nevezetesek, hogy megbocsájtóak vagyunk nehéz helyzetben, de egyben gyanakvóak is vagyunk a csodákkal szemben. Attól, hogy voltak elmozdulások és változások, azok a problémák még továbbra is fennállnak a társadalomban, amelyeket olyan jól megtanultunk meglátni, amíg a börtönben voltunk."

És akkor megértettem, azt akarja mondani, hogy az engedmények az emberhez méltó életből csak egy csekély részt garantálnak ott, ahol teljes emberi jogokat várnak. A morzsák nem ugyanaz, mint egy hely az asztalnál. Az annyi, mint értelmet adni a történéseknek, felépíteni az identitást és továbbra is elégedetlennek lenni.

Soha nem erőszakoltak meg, és sosem voltam olyan helyzetben, ami akár csak megközelítené a burmai börtönállapotokat, de meleg amerikaiként volt részem előítéletekben, sőt, gyűlöletben. Értelmet adtam a velem történteknek és felépítettem identitásom. Hogy ezt tegyem, arra olyan emberek tanítottak meg, akiknek sokkal keményebb nyomorban volt részük, mint nekem valaha is. A kamasz koromban a legvégsőkig elmentem, hogy megpróbáljak hetero lenni. Feliratkoztam egy szexterápiás csoportba, ahol orvosnak nevezett személyek felírtak úgy nevezett gyakorlatokat, szexuális gyógyítóként bemutatott nőkkel, akik semmiképp nem prostik voltak, de semmiképp nem is valami mások. (nevetés) Az egyik kedvencem egy szőke nő a déli államokból, aki végül beismerte, hogy ő valójában nekrofil, és azután vállalta el ezt a munkát, hogy bajba keveredett egy hullaházban. (nevetés)

Ezeknek az alkalmaknak köszönhetően volt néhány örömteli testi kapcsolatom nővel, amiért hálás vagyok, de állandó háborúban álltam magammal, és mélységesen megsebeztem a saját lelkivilágomat.

Nem keressük a fájdalmas tapasztalatokat, amelyek alakítják egyéniségünket, de keressük azt az egyéniséget, amelyet fájdalmas tapasztalataink ébresztenek bennünk. Nem tudjuk elviselni az értelmetlen gyötrődést, de el tudjuk a nagy fájdalmakat, ha hisszük, hogy van értelme. A jólét kevésbé hat ránk, mint a küzdelem. A örömeink nélkül is lehetünk önmagunk, de szerencsétlenségeink nélkül nem, ami az értelem keresése felé vezet el. "Annak okáért gyönyörködöm az erőtlenségekben", írta Szent Pál a második korinthoszi levelében, "hogy amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős."

1988-ban Moszkvába mentem, hogy interjút készítsek betiltott szovjet művészekkel, és arra számítottam, hogy munkáik ellenzékiek, politikáról szólnak. De munkájuk radikalizmusa valójában az emberi értékek visszaadása annak a társadalomnak, amelyik maga semmisítette meg az emberi értékeket, ahogyan bizonyos értelemben az orosz társadalom most újra ezt teszi. Az egyik művész, akivel találkoztam, azt mondta, "Nem művésznek, angyalnak tanulunk."

1991-ben visszamentem azokhoz a művészekhez, akikről írtam, és velük voltam a puccs idején is, ami a Szovjetunió vége lett. Ott voltak a puccsal szembeni ellenállás fő szervezői között. És a puccs harmadik napján egyikük javasolta, hogy sétáljunk fel a Szmolenszkajára. És odamentünk, és elhelyezkedtünk a barikádok egyike előtt, és kissé később egy harckocsiosztag került elénk, és a katona az első tankból azt mondta, "Feltétel nélküli megbízásunk van, hogy ledöntsük ezt a barikádot. Ha elmentek az utunkból, nem bántunk, de ha nem, nem marad választásunk, hanem letarolunk benneteket." És a művész, akivel voltam, mondta, "Adj csak egy percet. Csak egy percet, hogy elmondjuk, miért vagyunk itt." És a katona karba tette a kezét, és a művész rázendített egy olyan Jeffersoni beszédre a demokráciáról, hogy az olyanoknak is, mint mi, akik jeffersoni demokráciában élnek, nehéz lenne hasonlót előadni. És csak folytatták és folytatták, a katona meg csak nézett, és ott ült még egy teljes percig, miután befejezték. És nézett ránk ázottan az esőben, és mondta, "Amit mondtál, az igaz, így meg kell hajolnunk az emberek akarata előtt. Ha hagysz nekünk elég helyet, hogy megforduljunk, visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk." És ezt tették. Néha a dolgok értelmét keresve, meg tudjuk kapni azt szókincset, amely a szabadságunkért folytatott küzdelemhez kell.

Oroszország ébresztett rá a limonádéelvre: hogy kegyetlen nyomás kell ahhoz, hogy valami nagyszerű dolog készüljön. Lassanként úgy tekintettem ezt, mint az identitás sarokkövét. Az identitást használta fel arra, hogy kimenekítsen a bánatomból. A melegjogi mozgalom egy olyan világot teremt, amelyben a másságom győzelem. Az identitással kapcsolatos mozgalmak mindig két fronton működnek: tartást adnak az érintetteknek, és próbálják elérni, hogy a világ az ilyen emberekkel kíméletesebb és barátságosabb legyen. Ez két, egymástól teljesen független tevékenység, de ami fejlődést elérünk az egyikben, annak a másikra is hatása van. Az identitásmozgalmak lehetnek narcisztikusak. A résztvevők sokra értékelik különcségüket csak azért, mert az övék. Leszűkül számukra a világ, külön csoportokban működnek anélkül, hogy bármi szolidaritás lenne közöttük. De megfelelően értelmezve és bölcsen alkalmazva, a mozgalmak kiterjedhetnének mindenre, ami emberi. Az identitásnak önmagában nem önelégült címkének kellene lennie, vagy kitüntetésnek, hanem forradalomnak.

Könnyebb lett volna az életem, ha hetero vagyok, de akkor az nem én lennék. És most inkább kedvemre van önmagamnak lenni, mint az ötlet, hogy lehetnék valaki más, amihez - hogy őszinte legyek - sem a lehetőségem nem volt meg, de még csak el sem tudtam képzelni teljesen. De ha száműzzük a sárkányokat, elkergetjük a hősöket is, és nem szabadulhatunk a heroikus küzdelmektől az életünk során. Néha eltöprengtem azon, hogy meg tudtam volna-e szabadulni önutálatomtól a meleg büszkeség színes forgataga nélkül, aminek ez az előadásom is az egyik kézzelfogható eredménye. Régen azt gondoltam, akkor tekinthetem magam érettnek, ha tudok meleg lenni anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanék neki. De ennek az időszaknak az önutálata hagyott egy ürességet, amit az ünneplés kell, hogy kitöltsön és elárasszon. Még ha vissza is adom a melankóliám privát tartozásait, még mindig ott van a külvilág homofóbiája, amivel még évtizedekig foglalkozni kell. Talán egy napon melegnek lenni egyszerű tény lesz, ünneplés és szégyen nélkül, de még nem az. Egy barátom, aki úgy gondolta, hogy a meleg büszkeség nagyon elszállt magától, ajánlotta, hogy szervezzünk egy Meleg Alázat Hetét. (nevetés, taps) Ez egy óriási ötlet, de erre még nem érkezett el az idő. (nevetés) És valójában a semlegesség, ami úgy tűnik, félúton van a kétségbeesés és ünneplés között, a végső cél.

Amerika 29 államában törvényesen kirúghatnak vagy megtagadhatnak otthont adni, mert meleg vagyok. Oroszországban, az antipropaganda-törvények oda vezettek, hogy embereket vernek meg az utcán. 27 afrikai országban szodómia elleni törvényeket alkottak, Nigériában a melegeket törvényesen lehet halálra kövezni, és a lincselés mindennapos. Szaúd-Arábiában nemrég két férfit testi kapcsolaton kaptak és egyenként hétezer korbácsütésre ítéltek. Ennek eredményeként véglegesen megrokkantak. Szóval, ki tud értelmet adni a dolgoknak és felépíteni identitását? A melegjog elsősorban nem házassági jog, és azoknak a millióknak, akik kitaszítottként élnek erőforrások nélkül, a méltóság csak megfoghatatlan marad. Szerencsés vagyok, hogy értelmet tudtam adni, és felépíteni identitásom, de ez még mindig egy ritka privilégium, és a melegek többet érdemelnek együttesen, mint az igazságosság morzsái.

Ugyanakkor minden lépés előre annyira édes. 2007-ben, hat évre rá, hogy találkoztunk, a partnerem és én eldöntöttük, hogy megházasodunk. Johnnal való találkozásunk a nagy boldogság felfedezése volt, és egyúttal szabadulás a nagy boldogtalanságtól. És néha annyira el voltam foglalva azzal, hogy mind eltűnik a fájdalom, hogy megfeledkeztem az örömről, ami eleinte a kevésbé észrevehető összetevő volt számomra. Házasságunk által ki tudtuk fejezni szerelmünket, inkább, mint egy jelenlét, semmint valami hiány.

Házasságunk hamarosan gyerekekhez vezetett, és ez új értelmet adott, és új személyiséget, a miénket és az övékét. Azt akarom, hogy boldogak legyenek a gyerekeim, és akkor szeretem őket a legnagyobb fájdalommal, amikor szomorúak. Mint meleg apa megtaníthatom őket, hogy elfogadják, mi a rossz az életükben. De hiszem, ha sikerül megvédeni őket a balsorstól, mint szülő megbuktam. Egy buddhista tanító, akit ismertem, elmagyarázta, hogy a nyugatiak hibásan azt hiszik, hogy a nirvána jön el, amikor minden bajt magunk mögött hagytunk, és már csak a nagy boldogság van előttünk. De azt mondta, hogy ez nem lenne nirvána, mert a jelen boldogságát mindig beárnyékolnák a múlt örömei. Nirvánához akkor érkezünk el, amikor boldogságra számítunk, és az öröm csíráit találjuk meg abban is, ami szomorúságnak néz ki. És néha eltöprengek, hogy vajon találhattam-e volna ilyen beteljesülést házasságban és gyermekekben, ha ezek érettebben érnek, ha hetero lettem volna fiatalon, vagy most lennék fiatal - mindkét esetben  talán egyszerűbb lett volna mindez. Talán igen. Lehet, hogy az átfogó elképzeléseimet, amik voltak, lehetett volna más témákra alkalmazni. De ha kutatni az értelem után többet jelent, mint értelmet találni, akkor nem az a kérdés, hogy boldogabb lennék-e, ha kényszerítettek, vagy jelentést adni azoknak a tapasztalatoknak, amiktől jobb apa lettem. Hajlamos vagyok gondolni, hogy az eksztázis a mindennapi örömökben van, nem gondoltam volna, hogy ezek az örömek átlagosak lennének számomra.

Ismerek sok heterót, akik szintén boldog házasságban és családban élnek, de a melegházasságok lélegzetelállítóan frissek, és olyan üdítően újak, és ebben a meglepetésben találtam értelmet.

Októberben volt az 50. születésnapom, és a családom szervezett egy partit a számomra, aminek a közepén a fiam azt mondta a férjemnek, hogy ő is szónokolni akar, és John azt mondta, "George, nem szónokolhatsz, te négyéves vagy". (nevetés) "Csak nagyapa, Dávid bácsi és én fogunk ma este szónokolni." De George csak ragaszkodott és ragaszkodott, végül John a mikrofonhoz engedte, és George jó hangosan azt mondta, "Uraim és hölgyeim, kaphatok egy kis figyelmet, kérem?" És mindenki meglepetten odafordult. És George azt mondta, "Örülök, hogy apa születésnapja van, és örülök, hogy mindenki kap tortát. És apa, ha te most kicsi lennél, én a barátod lennék."

És azt gondoltam - köszönöm. Azt gondoltam, hogy adósa vagyok még Bobby Finkelnek is, mert mindazon előző tapasztalatok ehhez a pillanathoz vezettek, és végül is feltétel nélkül hálás vagyok azért az életért, amin régebben bármi áron változtattam volna.

Harvey Milk, a meleg aktivista, akit egy fiatalabb meleg megkérdezett, hogy mit tehetne a mozgalom érdekében, azt mondta neki, "Menj, és mondd el valakinek." Mindig van valaki, aki el akarja kobozni az emberségünket, és mindig vannak történetek, amelyek visszaállítják. Ha mi hangosan kimondjuk, akkor legyőzzük a gyűlöletet és kibővíthetjük mindenki életét.

Adj értelmet. Építsd fel identitásod. Adj értelmet. Építsd fel identitásod. És akkor hívd meg a világot, hogy osztozzon örömödben.

Köszönöm!

Videó, képek és fordított szöveg forrása: ted.com

• rossz
• sors
• szerencse
• Terasz