Fizetett tapsolókkal alakították a közízlést a párizsi operaházban: a 19. századi hivatás érdekes története

Vannak, akik szeretik az operát, mások kevésbé rajonganak érte: az azonban, aki még nem látott néhány opera-előadást, nem tud ítélkezni felőle, hogy odavan-e értük, elviseli, vagy ki nem állhatja azokat.

Így volt ez a korábbi évszázadok során is, ám a 19. században a párizsi operaház igazgatói nem szerették volna a kiszámíthatatlan ízlésű közönségre bízni a darabok sikerét: hivatásos tapsolókat fogadtak, akik a közönség soraiba olvadva nevetéssel, tapssal reagáltak a színpadon látottakra, és megmutatták a közönségnek, mi is az, amit értékelniük kellene.

A 18. századi előzmények

A tapsolók, azaz a "claque" megalakulása előtti időkben, a 18. század első felében az opera elsősorban az arisztokrácia sajátja volt. A nemeseknek maga a király foglalta le a legjobb helyeket.

A boxokat, melyek gyakorlatilag a színpad közvetlen közelében helyezkedtek el, a legelőkelőbbeknek tartották fenn, a hercegeknek, külföldi méltóságoknak és az uralkodó belső körének. Bár az olajlámpáktól alig-alig lehetett valamit is látni az előadásból, ezek voltak azok a helyek, melyeket a közönség többi tagja a leginkább megirigyelhetett.

Hiába a remek helyek, az arisztokrácia számára megpróbáltatás volt odafigyelni a színészekre. Noha ma csenddel és figyelemmel tiszteljük meg a színészeket, akkoriban előadás közben meglehetősen nagy volt a hangzavar. A nézők beszélgettek, étkeztek, jöttek és mentek, sőt egyesek még dalra is fakadtak a nézőtéren - saját nótájukat énekelték, miközben a színpadon színészek játszottak. Az opera távolról sem a csendes és kulturált szórakozásról, és nem is a darabban való elmélyülésről szólt, mint ma. Az emberek egymással voltak elfoglalva, találkozhattak barátaikkal, és szemügyre vehették ellenségeiket, riválisaikat. A nézőtér kialakítása erre kiválóan alkalmas volt.

A fordulat: színre léptek a tapsolók

Az 1830-as évekre érkezett el a fordulat, amikor is egyre gyarapodni kezdett az opera-előadásokra érkező tömeg, ugyanis a polgári réteg is látogatni kezdte az előadásokat. Ők azonban kevésbé engedték el magukat, mint az arisztokrácia: bár szerették volna megmutatni kulturális érdeklődésüket, feszélyezte őket, hogy nem tudták, mit kellene tapssal értékelni, és egyáltalán, mit gondoljanak mindarról, amit az operában látnak.

Ekkor - a komolyzenei kritikák elterjedésével párhuzamban - lépett színre a claque, hogy megmutassa a közönségnek, mikor és mit tapsoljanak meg. Vezetőjük August Levasseur volt, egy magas, hatalmas tenyerekkel megáldott férfi, aki feltűnő mozdulataival vezényelte le a megbízottak reakcióit. Levasseur a szolgálataiért ingyen operajegyeket is kapott, melyek segítségével gyarapította a tapsolók körét, de néhány jegyet akár el is adhatott.

A párizsi operaház tapsolóit az első sorokba ültették. Ugyanolyan dolgozói voltak az intézménynek, mint a zenekar. Nem volt egyenruhájuk, öltözetük éppen olyan volt, mint a többi emberé, így már-már elvesztek a közönség többi tagja között. Csupán azzal tűntek ki közülük, hogy az előadás bizonyos pillanataiban jól látható és hallható tapsba, ovációba, nevetésbe fogtak, jelezvén az embereknek, hogy a darab egy különösen értékelendő mozzanathoz érkezett. A tapsolók közé hivatásos siratóasszonyokat is fogadtak, akiknek az előadás drámai pillanataira kellett reagálniuk. A tapsolók olykor csokrot is dobtak a színpadra az előadások végén.

A közízlés formálásában tagadhatatlanul fontos szerepet töltöttek be: segítségükkel a közönség lassan megtanulta, mit értékeljen, és mire hogyan reagáljon, amikor megnéz egy darabot. Noha a claque leginkább a 19. századig volt jelen az operában, a mai napig is előfordul a világban, hogy bizonyos előadásokon fizetett tapsolókat ültetnek a közönség sorai közé.

A londoni nagy bűz története

Mitől volt olyan orrfacsaró szag a 19. századi Angliában? Akkoriban minden a Temzébe ömlött - és ez sürgős megoldást kívánt.

(Képek: Getty Images.)

• opera
• párizs
• közönség
• előadás
• érdekesség
• Terasz