Közönség előtt műtöttek, forró vassal állították el a vérzést - Ijesztő módszerekkel gyógyítottak a viktoriánus korban

Az egészség értékét csak akkor érzi igazán az ember, amikor beüt a krach. Az 1840-es és 1890-es évek között a műtőtermekben radikális változások történtek, amik forradalmasították a sebészetet. Előtte azonban gyakran horrorisztikus dolgok történtek a műtőasztalon. 

Sötét idők jártak a páciensekre az ezt megelőző időszakban. Ha belepillantasz az orvostörténeti könyvekbe, rájössz majd, hogy a viktoriánus korabeli sebészet nem sokban különbözött a középkorétól.

Ijesztő módszerekkel gyógyítottak 

Ezt az időszakot magas halálozási arány jellemezte. A halottkémi vizsgálatok és orvosi folyóiratok beszámolói szerint sokszor még a  legegészségesebb emberek sem úszták meg élve a műtétet. Szerencsére a modern tudomány fejlődésének köszönhetően a következő horrortörténeteket már rég a múlt homálya fedi.

Tüzes vassal a vérzés ellen

A kiégetés módszerét már jóval a viktoriánus kor előtt felismerték. A Philosophical Transactions of the Royal Society tudományos folyóirat már az 1670-es években beszámolt egy ilyen alternatíváról. Ha a seb erősen vérzett, forró vasat használtak a véráramlás megállítására. Mondanunk sem kell, hogy ez az eljárás korántsem volt fájdalommentes.

Kloroform mint érzéstelenítő

A műtéteket sokáig érzéstelenítés nélkül csinálták, majd 1847-ben Angliában bevezették a kloroform használatát. Sir James Simpson skót szülészorvos volt az első, aki kipróbálta ezt a szert - majd a saját ebédlőjében elájult. Simpson rájött, hogy az erős gőzöket orvosi célokra is fel tudja használni. A szülész ezt követően feltalált egy maszkot, amit kloroformmal töltve helyeztek a beteg arcára. Maga Viktória királynő is ezt kapta utolsó két gyermeke születésekor. A kloroformot közel ötven évig használták altató- és érzéstelenítőszerként.

Halálos kimenetelű műtétek

A viktoriánus korban sok műtét halállal végződött - de nem a sebészek hibájából. A halál okai sokkal inkább a műtét utáni fertőzések voltak. Dr. Lindsey Fitzharris orvostörténész szerint a sebészek soha nem mosták meg a műszereiket vagy a kezüket, sőt magukat a műtőasztalokat is ritkán tisztították. A műtőtermekben így gyakran kaptak el halálos fertőzéseket, amiktől a betegek napokon, hónapokon belül eltávoztak. 

A műtét utáni gennyező sebre az orvosok gyakran azt hitték, hogy a hegek gyógyulnak - pedig ez gyakran a  seb bakteriális elfertőződésének  eredménye volt. A megváltást Joseph Lister sebész hozta el, aki bevezette a fertőtlenítést és a műtők sterilizálását.

Borbélyok mint sebészek

A háborús időszakok rendhagyó megoldásokra késztették a múlt emberét, ilyenek voltak például a kórházvonatok a második világháború idején. A 19. században azonban még egy ennél is hajmeresztőbb problémamegoldásra folyamodtak: 1815 és 1853 között a borbélyok nem csupán hajat vágtak. A háborúk alatt sebészként sorozták be őket, ahol katonákon kellett műtéteket végrehajtaniuk. Annak ellenére, hogy nem rendelkeztek egészségügyi tudással, a borbélyoknak fogat kellet húzniuk, vért venniük, és egyéb alapvető sebészeti feladatokat elvégezniük.

Bár a sebész- és borbélyszakma már jóval a viktoriánus korszak előtt külön vált, sok műtétre szoruló beteg még mindig a borbélyokat találta meg a panaszaival, ők rendelkeztek ugyanis a beavatkozásokhoz szükséges eszközökkel.

A kórház szegényeknek való

Ha valaki elég gazdag volt a viktoriánus korban, akkor háziorvosa volt otthon, aki egyenesen a saját ágyához ment, hogy meggyógyítsa. A szegényeket ezzel szemben kórházba kellett szállítani, majd a kormány - nem az egészségügyi személyzet - feladata volt eldönteni, hogy ki kerüljön be. Hetente csak egy nap volt az új betegek fogadására. A pácienseket két csoportba sorolták, a fertőző betegségek miatt "gyógyíthatatlanok" vagy a mentális betegségekben szenvedő "elmebetegek" kategóriájába. 1752-től kezdve a londoni Szent Tamás Kórházban az volt a szabály, hogy "egyetlen beteget sem lehetett egynél többször felvenni ugyanazzal a betegséggel".

A műtők mindig a kórházak legfelső emeletén helyezkedtek el, hogy kihasználják a tetőn lévő ablakon keresztül beáradó napfényt. Ha a betegek túl szegények voltak ahhoz, hogy kifizessék a műtétet, nézőket hívtak, hogy fizetség ellenében nézzék meg a beavatkozásokat. Mások a plébániától vagy egy készséges mecénástól kértek anyagi támogatást.

A viktoriánus korban nem volt szokatlan a közönség előtt végzett műtét. A horrorisztikus show során azok a nézelődők, akik kibírták a látványt, hallhatták a beteg fájdalmas kiáltásait és az egész sebészi procedúrát.

Véres ruhában mindenhova

A viktoriánus korabeli sebészek arról voltak híresek, hogy büszkén viselték vérrel és gennyel átitatott ruháikat. Sokszor még munkából hazafele sem vették le, így rothadó hús bűzét árasztották az utcán. Sebésznek lenni nem számított olyan nemes szakmának, mint manapság. Még a kórházi poloskafogó (akinek az volt a feladata, hogy megszabadítsa a matracokat a tetvektől) is több pénzt keresett, mint egy sebész. Ez amiatt is lehetett, hogy ekkoriban még a kórházakat inkább a "halál házának" hívták, mintsem a "gyógyulás házának".

Teázó halottakat fényképeztek: a viktoriánus angolok bizarr szokása

A 19. században még drága volt a fénykép készítése, ezért nem mindenki engedhette meg magának, hogy felvételt csináltasson. Ha azonban haláleset történt, mégis szerették volna legalább egy képen megőrizni kedves halottukat. Ez volt az oka a mai szemmel bizarr szokásnak, hogy az elhunyt családtagról a temetés előtt még gyorsan készítettek egy méregdrága dagerrotípiát, melyen igyekeztek őt élőként beállítani.

(Képek forrása: Getty Images Hungary)

• műtét
• orvoslás
• orvostudomány
• gyógyítás
• történelem
• viktoriánus-kor
• Terasz