3 meglepő tény az univerzumról

A világegyetem felfedezése a kezdetektől foglalkoztatta a tudósokat. Jó néhány évszázadnak kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy a tudomány elfogadható magyarázatokkal szolgáljon például arra vonatkozóan, hogy hogyan és mikor is keletkezhetett az univerzum, hol helyezkedik el benne a Föld, milyen szerepet tölt be a Nap, és milyen anyagokból is áll az a végtelen sötétség, melynek működése emberi ésszel szinte felfoghatatlan.

Ma már tudjuk többek között azt, hogy Ptolemaiosz tévedett, amikor azt feltételezte: a Föld a Naprendszer központja. Tudjuk, hogy az univerzum állandó mozgásban van, és azt is, hogy galaxisok tucatjai keringenek benne.

Mindez azonban még vajmi kevés ahhoz, hogy kijelenthessük, felfedeztük a végtelen űrt - többek között azért, mert a legtöbb elmélet még bizonyításra vár. Néhány dolgot ennek ellenére biztosra vehetünk.

A világűr kezdete és határa

A tudósokat régóta foglalkoztatta a kérdés, hogy hol kezdődik a világűr, és van-e határa. Bár a Föld és az űr nem különül el élesen, a legáltalánosabban elfogadott határvonal száz kilométeres magasságban keresendő a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség szerint. Ez az úgynevezett Kármán-vonal, mely nevét a híres magyar tudós, Kármán Tódor után kapta, aki kimutatta, hogy nagyjából száz kilométeres magasságban húzódik az a határ, ahol egy repülő testnek már kozmikus sebességre lenne szüksége ahhoz, hogy ne essen vissza a Földre.
Bár a Kármán-vonalat tekintik a határvonalnak, tény, hogy az űreszközök először 120 kilométeres magasságban kezdik érzékelni a Föld légkörének fékező hatását, és 200 kilométeres magasságba kell repülniük ahhoz, hogy Föld körüli pályára térhessenek.

És, hogy hol ér véget az univerzum? A kérdés a mai napig nyitott. Egyes elméletek szerint önmagába görbül vissza, mint egy gömb felszíne, így, ha egy űrhajó egyenesen, akadálytalanul repülne egyetlen irányba, végül visszatérne oda, ahonnan elindult.

Mások szerint a világűr végtelen kiterjedésű, és, ha van is határa, tágulása és sűrűségének folytonos csökkenése miatt elérhetetlen, tehát végtelen.

A Nagy Bumm és a Nagy Reccs elmélete

Az évszázadok során számos elmélet született arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan keletkezhetett a világegyetem. Ezek közül az eddigi ismeretek birtokában úgy tűnik, a Nagy Bumm és az azt követő Nagy Reccs elmélete állja meg leginkább a helyét.
1929-ben Edwin P. Hubble amerikai csillagász fedezte fel, hogy az univerzum állandó mozgásban van. A galaxisok egyre távolodó mozgását vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a világegyetem folyton tágul. A feltételezéséből született elmélet szerint, mely a 20. században a Nagy Bumm - Big Bang - elnevezést kapta, a világegyetem megközelítőleg 13,7 milliárd évvel ezelőtt végtelenül kis méretű és végtelenül nagy sűrűségű volt, majd egyszer csak tágulni kezdett - és ez azóta sincs másképp.
Egyes kutatók azonban arra a feltételezésre jutottak, hogy a tágulás lassulni látszik, minek következménye lehet a Nagy Reccs: e szerint ugyanis a tágulás visszafordul majd, és az univerzum zsugorodni kezd, végül önmagába omlik össze. Mások szerint a világegyetem végét a Nagy Szétszakadás jelenti majd: a tágulás folytatódik, egészen addig, amíg az univerzum apró részecskékre nem szakad.

Az univerzum jövője ma is vita tárgya, a legutóbbi vizsgálatok birtokában azonban sokan úgy vélik, valóban tágul, de egyre gyorsabban. Mindeközben viszont olyan folyamatok zajlódnak le benne, melyek kompenzálják a tágulást, így a világegyetem tulajdonképpen egyfajta állandósult állapotot mutat.

A teljes vákuum és az űridőjárás

Sokan úgy tudják, hogy a világűr tulajdonképpen azonos a teljes légüres térrel - ez azonban nem egészen igaz. Tökéletes vákuumot ugyanis nem találni az univerzumban: köbméterenként több hidrogénatom is jelen van.
Ráadásul Eugene Parker már közel ötven évvel ezelőtt felismerte, hogy a Naprendszer égitestjei közötti vákuumos teret a Napból rendkívüli sebességgel kiáramló híg plazma tölti ki. Ma már tudjuk, hogy az úgynevezett napszél tehető felelőssé a Földön tapasztalható mágneses viharok és a sarki fény megjelenéséért. A napszél - mely az esetenként másodpercenként kétezer kilométeres sebességű, a Napból kilövellt plazma által okozott lökéshullám - ugyanis kölcsönös kapcsolatban áll a Föld mágneses terével, zavarai így befolyásolják a Föld légkörét.

A jelenség, mely komoly hatással van az űreszközökre, valamint a Földön található létesítményekre, az úgynevezett űridőjárás. Ezt, valamint a napkitöréseket ma már komolyan vizsgálják a kutatók.

A napszél okozta mágneses viharok ugyanis nemcsak a műszereket rongálhatják meg, de az ilyenkor a sarkkörön túl repülő repülőgépek utasaira nézve is veszélyt jelentenek: akkora sugárzásnak lehetnek kitéve, amennyi száz röntgenvizsgálat során érné őket.

• tudomány
• jövő
• kutatások
• tény
• világűr
• érdekességek a világból
• Terasz