Az 5 legjobb film

A tavasz a szerelem ideje. Ámor nyila ilyenkor még azoknak a szívét is eltalálja, akik már régóta magányosan tengették a mindennapjaikat. A nyár pedig következésképpen a szerelmes pároké: ekkor megtelnek velük a parkok, a padok és a kávézók, tele velük a mozi, a bevásárlóközpont és a strand.

Vannak azonban olyanok, akiket Ámor valahogy idén is elkerült, vagy olyanok, akik a napsütés és a természet újjászületése ellenére is boldogtalanok. Vagy olyanok, akik épp mélyponton vannak.

Legyél azonban bármilyen helyzetben, jegyezd meg, hogy nem mindig megoldás a tenni akarás, a szerelem könyörtelen keresése, vagy a mélypontból való erőszakos kijutni akarás. Néha elég, ha csak alaposan kisírod magad. Hogyan? Például a következő öt filmmel.

Könnycsaló szerelmes történet

Ági kedvence: Washington Square

Könnyen meghatódom, ha könyvről vagy filmről van szó. A Forrest Gump például még mindig megríkat, bár már sokszor láttam, és az Ártatlanság kora is mindig könnyeket csal a szemembe. Síráshoz azonban mégis egy másik történetet ajánlanék. Ez pedig nem más, mint a Washington Square című kosztümös szerelmi történet.
A cselekmény egyszerű: a csúnyácska lány szerelmes lesz, ám az apa hozományvadászatot sejt a háttérben, így ennek fényében írja meg végrendeletét, ami hatással lesz lánya egész későbbi életére. Hogy kinek van igaza, nem árulom el, de a végkifejletre következtetni lehet.
Talán sablonosnak tűnik, de a főszereplő, Jennifer Jason Leigh alakítása lehengerlő: tökéletesen játssza a csúnya lányt úgy, hogy mindebben nem a maszkmesternek van a legnagyobb szerepe. Nemkülönben alakít egyébként nagyot Albert Finney sem, aki tökéletes a következetes, szigorú apa szerepében.
A filmet a lengyel származású Agnieszka Holland rendezte - az ő keze alól került ki egyébként a Teljes napfogyatkozás című film is Leonardo DiCaprióval.

Megrendítően gyönyörű

Luca kedvence: Táncos a sötétben

Attól a pillanattól kezdve, hogy megnyomtam a Play gombot, egészen a felirat végéig teljes sokkhatás alatt álltam. A film képi megjelenítése egészen furcsa, mintha nagyon kis költségvetéssel kellett volna gazdálkodnia a rendezőnek, miközben olyan érzelmeket generál, amit egész egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Nagyjából a film felénél kinyílnak a zsilipek, a film vége felé a kedves pityergés katartikus őrületté változik, a film vége után két órával pedig az őrületet egy egészen furcsa, bizsergető szomorúság és folytonos könnyezés váltja fel.
A főszerepet Björk játssza, aki egy olykor már-már idegesítően naiv, acélgyári emigráns, akit szörnyű szembetegség súlyt - visszafordíthatatlanul vakul. Fiára, a problémákról mit sem sejtő, helyes kisfiúra ugyanez a sors vár, hacsak édesanyja össze nem gyűjt annyi pénzt, ami a fiú szemműtétjét fedezi.
A Björköt körülvevő egyre nagyobb sötétségből furcsa musical kerekedik, melynek zenei alapját Björk csodálatos és hátborzongató hangja adja - ez már önmagában biztosítja a néző hangulatát. A szereplők, a tájak, a színtelenség és az acélgyár egyre hangosabb zaja egyszerre szürreális és magával ragadóan valóságos, melyből a film végére a néző a saját bőrén érzi, hogy milyen a reménytelenség, milyen az igazi kitartás, milyen a valódi szeretet, és milyen az, amikor egész egyszerűen nem bírja abbahagyni a kétségbeesett sírást.

Igaz történet rengeteg könnyel

Juli kedvence: David Gale élete

A sírós filmek nálam nem működnek, tehát a Titanic, a Tövismadarak és társaik nem hatnak meg. Ellenben a különböző, a társadalmi problémákat bemutató, valamint az élet nagy kérdéseit boncolgató profi filmek igen. Kevin Spacey ebből a szempontból a tuti befutó. Az Amerikai szépség után bemutatott David Gale élete című filmben ugyanis hatalmasat alakított, ráadásul maga a történet is mélyen megérintett.
David Gale - Kevin Spacey - egyetemi tanár, aki szakadatlan küzd a halálbüntetés ellen. Egyetemi előadásokat tart, könyveket ír, és felvonulásokat szervez. Ártatlanul halálra ítélt emberek életéért küzd, keresi a kiutat, a bizonyítékokat. Sajnos azonban az esetek túlnyomó többségében nem jár sikerrel. Az élet viszont különös fordulatot tartogat számára: kolléganője megerőszakolásáért és megöléséért várja az ítéletet, ami nem más, mint halálbüntetés. Így kezdődik a film, majd gyorsan visszaugrik az időben, és a cselekmények kezdik magukkal sodorni a nézőt.
Szomorúan kutakodom a neten, de nem találok mást, mint középszintű vagy negatív kritikát e filmmel kapcsolatban. Ám mindennek nem érdemes hinni, legalább egy esélyt ugyanis megér a film. Bár szerintem sokkal többet is...

Érzelmek szabadjára engedve

Lilla kedvence: Holt költők társasága

Képes vagyok bármin elérzékenyülni, de ha megindító és egyben jó filmet kell ajánlani, akkor legyen a Holt költők társasága. A történet az '50-es években játszódik, egy meglehetősen konzervatív, elit fiúgimnáziumban, aminek megszokott rendjét gyökeresen borítja fel az új angoltanár, Mr. Keating érkezése azzal, hogy a szabályokhoz igazodás és a szüntelen alkalmazkodás helyett önálló gondolkodásra és "élni" tanítja diákjait. Nem is jó szó, hogy tanítja, inkább csak segít szabadjára engedni azokat az érzéseket, amelyek a 17 éves fiúk lelkivilágát talán alapjaiban határozzák meg. Kérdéses azonban, hogy a nagy eszméknek, és a világ megváltoztatására törekvő gondolatoknak van-e egyáltalán létjogosultságuk - a film végére sajnos az is kiderül, hogy az ilyesfajta illúziók birtoklása, majd elvesztése, pontosabban a ráébredés arra, hogy a realitás és a romantika mennyire távol állnak egymástól, nagyon veszélyes dolog.

A Holt költők társasága szomorkás, de szép és elgondolkodtató film, van benne humor, és igen, néha szentimentális is, de ha mindezekért nem is, a szárnyait próbálgató ifjú színészgeneráció miatt érdemes megnézni.

Ha valóban ki akarod sírni magad

Pálma kedvence: Piaf

Őszinte leszek: annak ellenére, hogy általában kiegyensúlyozott vagyok, ahogy múlnak az évek, egyre szentimentálisabbnak érzem magam. Az, hogy a Született Feleségek azon jelenetén is könnyekig meghatódtam, amelyben Lynette rátalál az eszméletlenül fekvő férjére a pizzázójukban, már meg sem lep, ahogy azon se csodálkozom, hogy egy hitelreklámot képes vagyok végigbőgni, ha szép a történet, és szép zene szól mellé.
Na de hogy egy filmen ötször törjek ki könnyekben, majd az utolsó fél órát végigbőgjem több tucatnyi zsepi elhasználásával, az már sok. Márpedig a tavaly elkészült, Edith Piaf életéről szóló film ezt tette velem annak ellenére, hogy a film előtt túl sokat nem tudtam az énekesnőről, és hogy kifejezetten tartózkodom a francia filmektől.
A Piaf azonban egy remekmű.

Nemcsak azért, mert képes bárkit megsiratni, hanem mert olyan eszközökkel él, amelyek tipikusan az európai filmek sajátjai: nyers, nem köntörfalaz, nem kelt illúziókat, ugyanakkor elemi erővel képes hatni a nézőre úgy, hogy az egyszerűen észre sem veszi, hogy melyik volt az a pillanat, amikor azonosult a főszereplővel, és melyik volt az, amikor az első zsebkendőt elővette...
A Piaf remekmű, és ezt nem lehet elégszer elmondani. De talán nem is kell. Egyszerűen csak meg kell nézni.

• kultúra
• szabadidő
• legjobb
• szerintünk
• film
• romantika
• Terasz