Mi állhat a szélsőséges időjárás mögött?

1988-ban több ezer tudós közreműködésével jött létre az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPPC), amely folyamatosan nyomon követi és értékeli a témakörrel kapcsolatos tudományos és műszaki-fejlesztési eredményeket, a társadalmi, gazdasági és környezeti folyamatokat.

Az IPPC kezdeményezésére az ENSZ égisze alatt kormányközi tárgyalások kezdődtek a földi éghajlat védelméről, melynek eredménye az 1997-ben létrejött Kiotói Jegyzőkönyv lett. Az egyezmény értelmében 38 iparosodott illetve átalakuló gazdaságú ország vállalta a kibocsátások 5,2 százalékos csökkentését a 2008-2012 közötti időszakra.

A hatályba lépés egyetlen feltétele az volt, hogy az összes szén-dioxid kibocsátás 55 százalékáért felelőssé tehető országok ratifikálják azt (1990-es bázisévhez viszonyítva). A gyakorlatban ez nem jelentett mást, mint az USA és Oroszország aláírását. Több éves tárgyalások és megmozdulások után 2004-ben Oroszország csatlakozott az Egyezményhez, ám az Egyesült Államok – mely tulajdonképpen a legártalmasabb a globális felmelegedés tekintetében – a mai napig nem írta alá. Vajon miért?

Kezdetben igen, aztán mégsem

Annak idején, amikor a tárgyalások megkezdődtek, Clinton elnök 7%-os csökkentést vállalt amerikai részről. Ekkor még úgy tűnt, semmi nem akadályozhatja meg, hogy az Egyezmény hatályba lépjen, hiszen minden szükséges feltétel teljesült.

A 2001-es amerikai elnökválasztási kampányok során azonban már sokkal kedvezőtlenebb hozzáállást tanúsított az Egyesült Államok. Míg Clinton elnök továbbra is támogatta az Egyezmény életbe léptetését, a republikánus párt részéről először semleges, majd kifejezetten elutasító magatartást figyelhettünk meg.

Az Egyesült Államok hozzáállása a kérdéshez véglegesen 2001-ben változott meg Bush elnök hatalomra kerülésével. Az elnök a lépést azzal indokolta, hogy az Egyezmény aláírása az amerikai gazdaságnak jelentős hátrányt okozna, a fejlődő országokat pedig - mint Kína és India - egyáltalán nem érintené. Bush érvei nem voltak túl meggyőzőek, mert míg az üvegházhatást okozó gázok több mint 75%-ért felelős Egyesült Államok semmit nem tett a szennyezés csökkentéséért, addig a fejlődő országok - melyek távolmaradására az elnök hivatkozott - számos programot indítottak be.

Miután Bush újra megnyerte a választásokat, és ismét hatalomra került, minden egyes találkozón egyértelműen a nyilvánosság tudtára adta, hogy semmilyen körülmények között nem hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt.

Érdekes, hogy a kezdeti és még támogató hozzáállást pár év leforgása alatt teljes mértékben felváltotta ez az elutasító magatartás. Ennek természetesen több oka is van:

• Valóban igaz, hogy Amerika gazdasága arra a termelésre van beállítva, amely nem teszi lehetővé a környezet védelmét. Ennek megváltoztatásával szemben azonban nem lehet kifogás az átszervezés következtében létrejövő magas munkanélküliség, hiszen a globális felmelegedés következményei jóval súlyosabbak, mint a munkanélküliségi ráta drasztikus megemelkedése. Valamint az előírt szén-dioxid kibocsátás csökkentéséhez nincs szükség az egész gazdaság gyökeres megváltoztatására, elegendő lenne csupán új, környezetbarát technikák kifejlesztése, melynek megvalósítása bizonyos kutatások szerint megoldható lenne a GDP pár tizedszázalékából, illetve adott estben a pazarlás csökkentése is elég lenne.

• Bush arra is hivatkozott, mikor megtagadta az aláírást, hogy az Egyezmény nem érint olyan fejlődő országokat, melyek gazdasági növekedése szintén nagy mennyiségű üvegházhatást növelő gáz kibocsátását feltételezi. Ez az érv azonban szintén nem állja meg a helyét, hiszen amíg az amerikai karbon-dioxid kibocsátás 1997 óta is folyamatosan növekszik, addig Kínában több mint 15%-os csökkenést regisztrálhatunk.
• Azt azonban, hogy a multinacionális vállalatoknak is köze van a negatív magatartáshoz, a kampány során nem nagyon emlegették. Pedig ez a harmadik és egyben legfőbb oka a ratifikálás elutasításának. Az olaj... Az elnök, akinek kampányát jelentős összeggel támogatták az olajvállalatok, és aki hálából támogatta az alaszkai környezetvédelmi területekről történő olajkitermelést, nem csoda, hogy már egyik legelső döntésében is próbált kihátrálni az Egyezményből.

Olajvállalatok és egyéb más nemzetek feletti cégek hatalmas összegeket adományoztak Bushnak a választások alatt. A legnagyobb adományozók:

• Az Altria Group 2000 és 2004 között támogatása 76%-át, mintegy 6.993.311 dollárt a republikánusoknak biztosította.
• A Chevron Texaco ugyanebben az időszakban 75%-ot, azaz 2.444.134 dollárt szánt Bushnak.
• A PepsiCo Inc 81%-kal, vagyis 2,073,767.55 dollárral támogatta.
• 56%-kal, azaz 1,064,216.78 dollárral segítette az elnökjelöltet a Coca Cola Company
• A Mc Donald’s pedig 825,361.51 dollárral (79%) támogatta a republikánusok választási kampányát az említett időszakban.
• Végül az ExxonMobil a kampányokra szánt összeg 90%-át fordította Bush megválasztására, amely összeg mintegy 2.807.223 dollárt tett ki.

A támogatások nagyságát látva talán nem meglepő, hogy a Bush elnök által kinevezett kabinet több mint fele korábban az olajszakmában dolgozott, így az sem volt kérdéses, hogy mihamarabb megkezdődik a lobbizás a Kiotói Egyezményben való részvétel ellen.
Ezek alapján azt hiszem, kétség nem fér ahhoz, hogy valóban komoly összefüggés van a Bush-kormány elutasító döntése és a multik olajiparági érdekeltségei között.

És a jövő?

Az egyetlen kérdés, amely ezekkel a tényekkel kapcsolatban felmerül, hogy mi lesz a jövővel? A Földdel és a jövő nemzedékével?

Mert valóban egyszerű azt mondani, hogy tetteink következménye minket nem érint, hiszen nem egy emberöltő alatt következnek be, de hogyan lehetséges, hogy senki nem gondol gyerekeire, és az ő gyereikre?

A Kiotói Egyezmény teljes tartalmát itt találod meg.

• klímaváltozás
• katasztrófa
• elmélet
• érdekességek a világból
• Terasz