Kimondani a tagadás helyett: így tehet boldogabb emberré, ha felvállaljuk a rossz érzéseket

Attól, hogy nem mondjuk ki a rossz gondolatokat és érzéseket, azok még léteznek. Ez a hozzáállás nem segít, csak mélyít a problémán. Sajnos azonban a mai világban szinte kötelező boldognak mutatkozni.

Susan David pszichológus, kutató a TED ismeretterjesztő és szórakoztató színpadán beszélt arról, miért járnánk mindannyian jobban, ha kimondanánk a nyomasztó gondolatokat is. A videó alatt előadása magyar fordításának kivonata olvasható.

Az érzelmi bátorság ajándéka

Fordította: Pallós Péter

Mi kell ahhoz, hogy saját magunkat lássuk? Gondolatainkat, érzelmeinket és történeteinket, ami boldogulásunkat elősegíti egyre bonyolultabb és ijesztő világunkban? E fogas kérdés áll életművem középpontjában. Mert a "hogyan bánunk belső világunkkal" mozgat mindent.

A szeparatista Dél-Afrika fehér külvárosában nőttem fel, olyan országban és közösségben, mely eltökélte: vak lesz. Tagadni fog. A tagadás romboló erejét először személyemben tapasztaltam meg, mielőtt megértettem, hogyan hat az szülőhazámra.

Apám pénteki napon halt meg. 42 éves volt, én 15. Anyám odasuttogta nekem iskolába indulásom előtt: "Menj, búcsúzz el apádtól!" Letettem a hátizsákom, végigmentem a házunk belsejébe vivő folyosón, és ott feküdt apám, ráktól haldokolva. Szeme csukva volt, de tudta, hogy ott vagyok. Jelenlétében mindig úgy éreztem, lát engem. Elmondtam neki, hogy szeretem, elbúcsúztam tőle, és dolgomra indultam.

Az iskolában gondolataim tudományról matekra, törire és biológiára cikáztak, miközben apám elmúlt e világból. Májustól júliusig, szeptembertől novemberig szokásos mosolyommal jártam-keltem, egyetlen osztályt sem mulasztottam. Amikor hogylétemről kérdeztek, csak vállat vontam: minden rendben. Dicsérték keménységemet. Én voltam a keménység példaképe. Ám otthon kínlódtunk: családunk mind anyagilag, mind érzelmileg tönkrement. Senyvedtem, gyorsan elszigetelődtem.

De egyvalaki nem vette be a bánat fölötti diadalom meséjét. Nyolcadikos angoltanárnőm izzó, kék szemével méregetett, mikor üres jegyzetfüzeteket osztott ki. "Írjátok le, mit éreztek" - mondta. - "Az igazat mondjátok el. Mintha rajtatok kívül más nem olvasná." Ilyen egyszerűen kértek föl, hogy hitelesen mutassam ki bánatom és fájdalmam. Egyszerű tett volt, de számomra forradalmi tettel ért föl. Forradalmam üres füzettel kezdődött harminc éve, és ez alakította életművemet. A titkos, csöndes levélváltás önmagammal. Mint a tornász, kezdtem a tagadás merevsége mögé hatolni, abba, amit most érzelmi rugalmasságnak nevezek.

A WHO szerint jelenleg a világon a depresszió vezeti a rokkantsági okokat, megelőzve a rákot és a szívbetegségeket. Egyre bonyolultabb világunkban példátlan műszaki, politikai és gazdasági változások közepette látjuk, hogy egyre inkább hajlamosak bezárkózni az emberek, és merev válaszokat adni érzelmeikre.

Egyfelől lehet, hogy szenvedélyesen rágódunk érzelmeinken. Gondolatainkba merülünk. Igazunkat bizonygatjuk. Vagy áldozattá válunk a hírfolyamban. Másrészt visszafojthatjuk érzelmeinket, háttérbe szorítva őket, és csak a helyénvalóknak engedünk teret.

Több mint 70 ezer főn végzett, nem régi felmérésemből kiderül, hogy egyharmadunk - egyharmadunk! - elítéli magát az úgynevezett "rossz érzelmek", a szomorúság, düh vagy még a bánat miatt is. Vagy erőnek erejével elnyomja őket. Nemcsak magunkkal bánunk így, hanem szeretteinkkel, például gyerekeinkkel is, negatív érzelmeik láttán akaratlanul meg is bánthatjuk őket, egyszerűen megoldva a helyzetet, miközben elmulasztjuk ráirányítani a figyelmüket: érzelmeik eredendően értékesek.

Normális, természetes érzelmeket manapság jónak vagy rossznak minősítenek. A derűlátás az erkölcsileg helyes viselkedés új formája lett. Rákosoknak automatikusan azt mondják: "Maradj derűlátó!" "Nők, ne dühöngjetek!" És sorolhatnánk tovább. Ez zsarnokság. A derűlátás zsarnoksága. Ez kegyetlenség. Természetellenes. Nem hatékony. Ezt tesszük magunkkal és másokkal.

Ha létezik közös tulajdonsága a rágódásnak, elfojtásnak és a hamis derűlátásnak, akkor az a következő: e válaszok mind merevek. Ha létezik egyetlen levonható tanulsága a szegregáció szükségszerű bukásának, az így foglalható össze: a makacs tagadás nem működik. Fönntarthatatlan. Akár egyének, akár családok, akár társadalmak esetében. A jégsapkák olvadását figyelve bolygónk léptékében is az.

Az érzelmi elfojtások kutatása kimutatta, hogy amikor érzelmekről nem veszünk tudomást, csak erősödnek. Pszichológusok ezt erősítésnek hívják. Mint a hűtőben lévő finom csoki esetében: minél inkább igyekszünk nem törődni vele, annál inkább a hatalmába kerít. Talán azt hiszik: kordában tartják nem kívánt érzelmeiket, ha nem törődnek velük, de azok tartják fogva önöket. A belső fájdalom mindig kitör. Mindig. Ki fizeti meg az árát? Mi. Gyerekeink, munkatársaink, közösségünk.

Ne értsenek félre! Nem ellenzem a boldogságot. Szeretek boldog lenni. Boldog ember vagyok. Ám, ha normális érzelmeinket félresöpörjük, és hamis derűlátásban tobzódunk, elvesztjük képességünket, hogy valódi világunkkal foglalkozzunk. Helyette vágyott világgal foglalkozunk. Százak beszéltek nekem arról, hogy mit nem szeretnének érezni. Ilyeneket mondtak: "Nem akarom kipróbálni, mert nem szeretnék csalódni." Vagy: "Csak azt szeretném, ha elmúlna ez az érzés."

"Értem - szoktam válaszolni. De ezek halottak céljai!" Csak halottaknak nincsenek soha nem kívánatos vagy kellemetlen érzéseik. Csak halottak nem stresszelnek soha, nem törik össze a szívük, nem csalódnak soha sikertelenség esetén. Az erős érzelmek az élettel kötött szerződésünk részei. Nem lehet jelentőségteljes pályafutásunk, és nem nevelhetünk családot, nem tehetjük a világot jobbá stressz vagy kényelmetlenség nélkül. A jelentőségteljes élet belépődíja a kényelmetlenség.

Hogyan kezdjünk hozzá a merevség lebontásához és az érzelmi rugalmasság kibontakoztatásához? Mint az a fiatal diáklány, amikor az üres lapok fölé hajolt. Megszabadultam az érzelmektől, melyeket éreznem kellett volna. Helyette kitártam szívemet azok előtt, amiket tényleg éreztem. Fájdalom. Szomorúság. Veszteség. Sajnálat.

Kutatások feltárták, hogy minden érzelmünk tétovázás nélküli elfogadása - még a zavaros, összetetteké is – mérföldkő a kitartás, gyarapodás és a valódi boldogság felé vezető úton. Ám az érzelemgazdagság több az érzelmek elfogadásánál. Azt is tudjuk, hogy a pontosságnak jelentősége van. Kutatásaimból tudom, hogy a szavak fontosak. Gyakran sietősen, könnyen odavetett címkékkel írjuk le érzelmeinket. "Stresszelek" - hallom a leggyakrabban. De a stressz és a csalódottság - két különböző világ, akárcsak a stressz és a "rossz pályán vagyok" rémülete.

Ha érzelmeinket pontosan címkézzük, jobban felismerjük érzelmeink pontos okát. Agyunkban a készenléti potenciál kialakulása ad lehetőséget konkrét tettek elvégzésére. Nem mindegy, milyen tettre, a nekünk kellő, helyes tettre. Mert érzelmeink adatok.

Érzelmeink villogó fényeket tartalmaznak, melyek fontos dolgainkat jelzik. Nem szoktunk erős érzelemmel reagálni nekünk közömbös dolgokra. Ha hírek olvastán dühöt érzünk, a düh jelzi, hogy az egyenlőséget és a tisztességet nagyra értékeljük, nemkülönben, hogy tegyünk valamit életünk afelé mozdítása érdekében. Ha összetett érzelmekre nyitottak vagyunk, értékeinkkel összhangban álló válaszokra leszünk képesek.

Nekünk vannak érzelmeink, nem fordítva. Mikor tudatosul bennünk, mi a különbség teljes élettapasztalatunk érzése, illetve aközött, amit értékeinkkel összhangban teszünk, érzelmeinken keresztül legjobb énünk felé kövezzük ki az utat.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Amikor erős, vad érzelem fog el, ne siessünk véget vetni neki. Ismerjük meg a határait, jegyezzük be szívünk naplójába. Mit súg nekünk az érzelmünk? Kerüljük a "dühös vagyok", "bánatos vagyok" kifejezéseket. A "...vagyok" úgy hangzik, mintha az érzelem mi magunk lennénk. Mi - mi vagyunk, az érzelmünk adatforrás; igyekezzünk észrevenni az érzelem rendeltetését: "Észlelem, hogy bánatot érzek", vagy "Észlelem, hogy dühöt érzek". Ezek lényeges készségek magunk, családunk, közösségünk számára. Létfontosságúak a munkahelyünkön is.

Mikor üt az óránk, hogy szembenézzünk gyarlóságunkkal, utolsó időnkben elhangzik a kérdés: "Tevékeny vagy?" "Tevékeny vagy?" Legyen az a pillanat a fenntartás nélküli igenlő válaszé. "Igen", mert egész életünkben összhangban voltunk szívünkkel. És értjük magunkat. Mert, ha magunkat értjük, másokat is érthetünk: ez az egyetlen előrevivő módszer törékeny és gyönyörű világunkban.

Köszönöm.

Forrás: www.ted.com

• élet
• boldogság
• Terasz