Itt állt az első magyar elmegyógyintézet: így kezelték a betegeket a 19. században

Míg az ókorban a görögök a mentális problémákkal szenvedőket nyugalommal és diétával gyógyították, a középkorban elszabadult a pokol: az elmebetegekről azt tartották, az ördög szállta meg őket, sokukat megkínozták, majd máglyára küldték.

A 18. század végére a máglyák kialudtak, és Európában már több helyen működtek tébolydák, de a betegekre még mindig nyomorúságos körülmények, szörnyű kínok és emberhez méltatlan élet várt.

Hátborzongató európai minta

Bár Magyarországon a budai irgalmasok kórházában fenntartottak néhány tébolydai szobát, Pápán egy tízcellás elkülönített kórházrészt működtettek, Sopronban két helyiséget, Szekszárdon öt börtönzárkát biztosítottak számukra, a hazai elmebetegek sorsa korántsem volt megoldott.

Európa többi országában sem volt azonban jobb a helyzet. Bécsben akkor már működött egy elmekórház, a Bolondok tornya, amelyet 1784-ben II. József építtetett. A betegekkel azonban itt is kegyetlenül bántak. Johann Christian Reil, Goethe orvosa így foglalta össze a helyzetet:

"Ezeket a szerencsétlen lényeket bűnösként kezeljük, és elhagyott börtönökbe zárjuk sivár helyeken, ahová nem jut el szánakozó tekintet, megbilincseljük, és hagyjuk őket elrothadni saját piszkukban.

Bilincseik leették a húst csontjaikról, sápadt, kiaszott arcuk várakozással tekint a sír felé, mely véget fog vetni nyomorúságuknak, és el fogja fedni saját szégyenüket."

1798. május 28-án 237 ággyal megnyílt az első, mai értelemben vett általános rendeltetésű pesti kórház, a Szent Rókus, akkori nevén Pesti Polgári Köz Ispotály. Néhány szobájában elmebetegeket is elhelyeztek.

"A többi beteg közt az elmebetegek láncokkal voltak az ágyakhoz erősítve. A Rókus kórház udvarán, egy sötét, piszkos helyiségben vasketrec állott, ahol az izgatott betegeket tartották. Ezeket csak egy hónapig ápolták, és ha addig meg nem haltak, hazaküldötték őket, mert elmekórházak nem voltak az országban" - írta útinaplójában két, Magyarországra látogató német orvos, Wilhelm Horn és Ernst Quitzmann.

Az emberséges polihisztor

A Rókus kórházban dolgozott Pólya József is, aki bölcsészként, tanárként, könyvillusztrátorként, kéziratmásolóként, zeneoktatóként, orvosként, belgyógyászként, sebészként, botanikusként, állattanászként és nyelvújítóként is sikeres volt, ráadásul emberséges is.

Több beadványban hívta fel a figyelmet a hazai elmebeteg-gondozás nyomorúságos állapotára. 1839-ben Szellemkórok címmel feltűnést keltő tanulmányt írt az Orvosi Tár című szakfolyóiratnak, amelyet kollégájával, Bugát Pállal, valamint az ugyancsak orvos és író-nyelvész Toldy Ferenccel együtt szerkesztett.

Pólya József hamarosan megvált kórházi állásától, és a Városliget mellett 20 férőhelyes magánelmekórházat alapított. Ez volt az első magyar elmegyógyintézet, melyet Pólya Őrjintézetnek nevezett el.

Az Őrjintézetben a 20 "őrjjel" szemben nem alkalmaztak kényszert és erőszakot. Az ápolók emberségesek voltak, a szobákat tisztán tartották, a betegek kedvük szerint foglalatoskodhattak. Az újfajta bánásmódnak egy másik magyar úttörője is volt, Viszanik Mihály, a szörnyű bécsi elmekórház, a Bolondok tornya orvosa. Hosszú és keserves csatát vívott a konzervativizmussal, de végül győzött: sikerült levetetnie a betegekről a bilincseket, és bevezette a munkaterápiás foglalkozást.

Az elmegyógyintézet reménysugár volt a magukra hagyott betegeknek, ám a páciensek szegények voltak, a város nem segített, ezért az első magyar elmegyógyintézet három év után, 1843-ban megszűnt. Később a helyén alakult meg az Angyalföldi Tébolyda. Pólya megkezdett munkáját az 1850-es években Schwartzer Ferenc folytatta, aki Vácon alapított magánkórházát később a Kékgolyó utcába telepítette. A szellős, napfényes pavilonokból álló épület, amelyet a köznyelv Schwartzernek nevezett, 1910-ig működött, humánus módszereivel európai hírnévre tett szert.

Cikkünk megírásában Rózsa György: Magyar Elsők című könyve segített, amely a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg.

• orvos
• történelem
• budapest
• Terasz