- Másfél éves volt a kislányom, amikor lebénultam

Fekete Sándorné Emese (32) 14 éve került kerekesszékbe. Kislánya a baleset idején épp abban a korban volt, amikor egy gyerek különösen nagy odafigyelést igényel. Egy másfél évesnek nincs félelemérzete, gondolkodás nélkül képes például kirohanni egy főútra, nem számolva a következményekkel. Alapesetben ekkor jön az anya, aki utána rohan és visszarántja, mielőtt nagyobb baj történne. De mit tud tenni az, akit egy kerekesszék akadályoz ebben?

- Már az sem egyszerű, ha valaki felnőttként kerül kerekesszékbe, de te mindezt gyesen lévő anyukaként csináltad végig.

- 14 éve, egy autóbalesetben sérültem meg, amit a kocsink műszaki hibája okozott. Akkor volt másfél éves a lányom, de én ugye fél évig kórházban voltam, így ez az időszak teljesen kiesett. Mire hazakerültem, már megtanult járni, szobatiszta lett. Nehéz volt, annyiból viszont jobb, hogy emiatt ő már így fogadott el. Azóta eltelt több mint 14 év, és ez idő alatt egyetlen egyszer mondta csak - az óvodában -, hogy hú, anya, de rossz, hogy székben vagy. Mondtam neki, hogy ez nem gond, hiszen mikor szükséged volt rám, ott voltam, és ez mindig is így lesz. Ezután soha többé nem mondott ilyet.

De apa, kiesik a kocsiból, segíts!

- A gyereknevelést mennyiben befolyásolta, hogy kerekesszékbe kerültél?

- Ez sem volt könnyű, viszont a kislány tündéri volt. Amikor például fel akartam venni, megtanulta, hogy kell felmászni az ölembe. Meg ő jobban féltett, mint a párom, mindig mondta neki: apa, segíts, hát nem látod, hogy anya nem tudja? Az apja meg hiába mondta, hogy de, tudja, a válasz az volt, hogy de apa, hát kiesik a kocsiból, segíts!

- Amikor még kisgyerekként elszaladt, mit tettél?

- Érdekes, hogy az utcán soha nem szaladt el előlem. Már az elején elmagyaráztam neki, hogy nem szabad ilyesmit csinálni, mert nem tudok utána futni. Aztán a házban mégis elfutott azt kiáltozva, hogy anya, itt úgyse érsz el. Mondtam neki, hogy na, megállj, jössz te még hozzám. És tényleg jött, jól el is fenekeltem. Ezután még egyszer eljátszotta ugyanezt, ugyanezzel a végeredménnyel. Utána már nem próbálkozott többet.

- Egy gyereket mennyiben változtat meg az, hogy az anyja más, mint a
többiek?

- Az én kislányom sokkal toleránsabbá vált, mint a társai. Az iskolába például
ugyanazzal a busszal járnak, mint azok, akiket csak a kisegítő iskolába vettek fel. A többiek csúfolják őket, ő nem.

- Szeretnétek még egy gyereket?

- Én szeretnék, de a férjem nem. Egyrészt az állapotom miatt veszélyes
lenne, másrészt sokkal több gondja lenne, mint most, például, ha sírna a
kicsi, neki kellene kiugrani az ágyból az éjszaka közepén. Munka mellett ezt nem szívesen vállalja be.

Két hónapig voltam kómában

- Hogy fogadta, amikor kiderült, hogy nem fogsz többé járni, és te mit éreztél?

- A baleset után két hónapig voltam kómában. Az ébredés után sokáig szóba sem
került a lábam, én sem foglalkoztam vele, csak az érdekelt, hogy mikor
mehetek haza a családomhoz. Erre mindig az volt a válasz, hogy ha lekerül rólam az infúzió. Aztán lekerült, mégsem mehettem. Akkor mondták el, hogy innen a rehabra kell mennem. Kiborultam. Este jött a párom, elzavartam, mondtam neki, hogy többé látni se akarom, váljunk el.

- Miért rá haragudtál?

- Nemcsak rá, az egész életre. A baleset előtt sportoltam, kézilabdáztam, soha nem voltam az az otthonülő típus. Ezért is gondoltam akkor azt, hogy így nem akarok élni.

Voltak hullámvölgyek

- A párod hogy fogadta, hogy elzavartad, és utána hogyan kezelte a
helyzetet?

- Mikor a kórházban kiborultam, az orvos is arra kérte, hogy menjen haza, aztán jöjjön vissza holnap, addigra lenyugszom. Így is lett. Utána is végig mellettem volt. Sokakat elhagy ilyenkor a párja, nálunk is voltak hullámvölgyek, de túljutottunk rajtuk.

- Mi volt a fő probléma?

- Úgy éreztem, hogy ő nehezebben dolgozza fel a balesetet, mint én. Ebből
voltak viták, de, hála Istennek, rendeződött minden.

- Volt olyan vita, amikor a fejedhez vágta az állapotodból fakadó nehézségeket?

- Soha nem csinált ilyet.

Akkor akár segíthetnék megoldani is

- A mindennapokban sokat segített?

- Eleinte igen. Akkor még én annyit csináltam, hogy megmondtam, mikor hová menjen, mit intézzen el. Aztán egy idő után közölte, hogy ha már ilyen jól meg tudtam szervezni mindent, akkor akár segíthetnék megoldani is.

- Te vidéken, Dunapatajon élsz. Ez mennyiben akadályoz a mindennapokban? Hogy áll nálatok az akadálymentesítés?

- Szerencsére a polgármester nagyon odafigyel erre. Az önkormányzat rendben
van, a postára és az orvosi rendelőbe is eljutok gond nélkül. A gyógyszertárhoz is csináltak rámpát, de olyat, hogy arra fel nem megy egy kerekesszékes. Márványból van, és annyira csúszik, hogy ha akarnám, se tudnám megfogni a széket. De legalább az akarat megvolt bennünk, ezt is értékelni kell.

• Terasz