Megérkezett a Gladiátor II. – Ilyen folytatást érdemelt a klasszikus?

Mikor Ridley Scott bejelentette, hogy a Gladiátor című 2000-es kultfilm folytatásán dolgozik, sokan úgy vélték, hogy jobb lenne inkább békén hagyni Maximus örökségét.

A 86 éves, öntörvényű és legendás rendezőt azonban valószínűleg nem igazán érdekelte, hogy ki mit gondol a terveiről és elkészítette az ambíciózus és igen költséges folytatást. De vajon jól tette?

Gladiátor II. kritika

A történet szerint a Gladiátorban megismert Maximus és Lucilla közös gyermeke, Lucius (Paul Mescal) elmenekült a Római Birodalomból az édesapja halála után és az Afrikában található Numidiában telepedett le. A fiú, akit az új lakhelyén Hannóként ismernek, férfivá cseperedett, megházasodott és fontos tisztséget tölt be a helyi haderőben. Egy napon azonban felbukkannak a római hódítók Afrika partjainál és leigázzák a lakhelyét, őt pedig rabszolgasorba taszítják. Luciusnak vissza kell térnie Rómába, amelyet a zsarnok ikercsászárok, Geta és Caracalla uralnak, és részt kell vennie a gladiátorjátékokon a Colosseumban, miközben bosszú lángol a lelkében.

Ismerősnek hangzik a történet? Valószínűleg azért, mert a film első fele kísértetiesen hasonlít az első Gladiátor cselekményéhez. Az első filmben az igazságtalanul kisemmizett Maximus motivációját minden néző át tudta érezni. Russell Crowe remekül játszotta a karizmatikus hadvezért, akit annak ellenére sem tudtak megtörni, hogy mindent elvettek tőle. A közönség egy emberként szurkolt neki, ahogy egyre közelebb került a céljához a kegyetlen arénában, és sokan elmorzsoltak egy könnycseppet az emlékezetes végjáték során. Nagybetűs mozis pillanat. Katarzis. Olyasmi, amit az új film sajnos képtelen kiváltani, bármennyire is próbálkozik. Ridley Scott eddig sem a visszafogottságáról és arányérzékéről volt híres, ám itt még a szokásosnál is jobban túltolta a hatásvadászatot és a pátoszt.

A Gladiátor II.-ben is van bosszúszomjas, fiatal harcos, ám hiába néz ki úgy Paul Mescal, mint egy római istenszobor, az alakítása közel sem annyira átütő, mint elődjéé volt. Russel Crowe karizmája és kisugárzása nagyon hiányzik az új filmből. Paul Mescal tehetségéhez nem férhet kétség, ám ez a szerep egyszerűen nem testhezálló számára. Neki nem hiszem el, hogy egy aréna minden tekintete rászegeződik, ha csak megszólal, hogy a harcostársai gondolkodás nélkül követik minden parancsát, vagy hogy egyetlen nézéssel meg tudja fagyasztani maga körül a levegőt.

Vannak látványos harcjelenetek is, amelyek néha tényleg oda tudnak csapni, ám a CGI-vadállatok látványa egy idő után kezd unalmassá válni, és a film nem építkezik elég jól ahhoz, hogy a néző átérezhesse az emelkedő téteket. 

Az antagonisták tábora ezúttal a paródiába hajló ikercsászárokból (Joseph Quinn és Fred Hechinger) és az agyafúrt Macrinusból áll, akit Denzel Washington játszik. Előbbiek sajnos elég súlytalanok, és inkább csak Joaquin Phoenix Commodusának olcsó és alulírt utánérzéseinek tűnnek, mint kompetens ellenfeleknek. Macrinus karaktere már kicsit izgalmasabb: a gladiátoredző, kereskedő és spekuláns ügyesen mozgatja a szálakat, és Denzel Washington játékának köszönhetően helyenként egészen fenyegető tud lenni. Mindhárom karakter valós személyeken alapul, ám Ridley Scott a szokásához híven elég lazán kezeli a történelmi alakokat és eseményeket. A szereplőgárdát erősíti még Pedro Pascal is, aki a Marcus Acacius nevű hadvezért játssza, és Connie Nielsen, aki visszatér Lucillaként. 

A film első felének biztonsági játéka után a második félidő hoz néhány csavart, ám ezek a legtöbb nézőnek valószínűleg nem okoznak hatalmas meglepetést. A játékidő ráadásul túl hosszú, és a történet nem annyira kerek, mint az első Gladiátoré volt. Talán nem fair a filmet folyamatosan a nagy előddel összevetni, ám az összehasonlítás nagyon is adja magát, hiszen a Gladiátor II. folyamatosan visszautal az előző film eseményeire, és annak örökségére felmászva próbál hatást elérni ahelyett, hogy saját jogon tenné ezt. 

Érdemes még szót ejteni a film zenéjéről is. Hans Zimmer és Lisa Gerrard kettősét Harry Gregson-Williams váltotta, aki olyan filmek zenéjét szerezte, mint a Shrek vagy a Mentőexpedíció. A Gladiátor II. dallamai megidézik az első film zenei világát, de sokkal kevésbé karakteresek. 

Bár a film szinte minden aspektusában alulmarad az első Gladiátorral szemben, ha az ember el tud tekinteni a logikai bakiktól, a hatásvadászattól és a történelmi hűség hiányától, egészen jól tud szórakozni a megtekintése közben. A közel két és fél óra gyorsan elrepül, ha az ember átadja magát a sodrásnak. Óriási katarzisra azért nem érdemes számítani! 

Borítókép: Paramount Media

• gladiátor
• film
• filmkritika
• kritika
• filmajánló
• pedro pascal
• Terasz