Túlélni egy szakítást 5 hónap alatt

Nem véletlenül vallják, hogy a modern irodák belsőépítészeti megoldása a hatékony munka ellen dolgozik. Akármennyire megy jól a vakon gépelés, nehéz úgy riportot írni, ha az ember lánya mindeközben azt próbálja megfejteni, hogy a kettővel odébb ülő srác, akivel egy hónapja még ez összeköltözést tervezgették, éppen kinek ír e-mailt. Jómagam idén nyáron kerültem ebbe a helyzetbe. Július 4-én összetörték a szívem. A függetlenség napján. Legalább volt stílusa a pasinak.

A szakítás nagyot szólt, szívem apró, szilánkos darabokra tört, és én ott álltam a romok közepén, mint egy copfos kislány, könnybe lábadt szemeket meresztve a világra. Minden erőmmel kívántam, hogy az élet márpedig álljon meg, és mindenki vegye észre az én fájdalmamat. De nagy meglepetésemre a világ forgása nem maradt abba, és az emberek mentek tovább, munkába, haza, edzőterembe, kocsmába. Így lassan rájöttem, talán nekem is ezt kellene tennem. Ám nem volt ez olyan egyszerű.

Nagy szerelem volt a miénk, olyan mindent elsöprő egymásra találás, amikor elektromosságból van még a levegő is, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy együtt ne sikerülne valóra váltani még meg nem álmodott álmokat. A végével kapcsolatban azonban csak egyetlen dolog volt biztos: szerettem volna én lenni az, aki utoljára nevet. De nem lettem. Az egy légterű irodának köszönhetően az asztal túloldaláról szemtanúja lehettem egy új, gyönyörű barátság kezdetének, avagy egy sokáig tagadott új párkapcsolat fonódásának.

Éljen a munkahelyi szerelem, avagy inkább szakítás: az elválás utáni barátság szellemében naponta átlag háromszor szerettem volna exkedvesemet nyakon önteni egy bögre forró teával. Hogy az irodán kívül, amikor végre nem kellett minden pillanatban magam előtt látni, mit tettem? Próbáltam jól érezni magam, kiélvezni a pillanatot, és hálát adtam az égnek, hogy ennyi, és ez a párkapcsolat nincs többé. Bárcsak. Sajnos azonban nem egészen így történt. Bevallom, esendő vagyok, mint legtöbbünk, és a digitális arcképcsarnok korában élve sajnos nem állhattam meg, hogy, volt pasim tevékenységét nyomon ne kövessem Facebookon.

Persze szigorúan csak a saját profilomon keresztül! Ez is bőven elég volt ahhoz, hogy a kelleténél többet tudjak meg az új kapcsolatáról (legalább nem szép - még jó, persze, hogy egy bányarém az új nő, gyönyörű, hosszú szőke hajával...), és amikor hétvégén belesajdult a szívem a közös tévénézős, kanapén henyélős szombatok emlékébe, biztos lehettem benne, hogy ő nem szomorkodik magányosan. Bár letörölhettem volna az állapot frissítéseit a faláról, a mosolyt az arcáról és az érintése emlékét a bőrömről!

Kínzó emléke gyakran akkor jött elő a legélesebben, amikor azért szerettem volna tenni valamit, hogy jól érezzem magam. Volt idő, amikor mindent megadtam volna azért, hogy kívülről láthassam magam, és egy jót nevethessek saját szomorkás fájdalmamon, de nem volt menekvés vagy szökőút. Ezen az ösvényen lépésről lépésre végig kellett mennem.

Amikor csak félig voltam önmagam, a barátok társasága jelentette a mentsvárat. Először csak az elől, hogy gondolkozzak, hogy a múltba meneküljek. Lassan azonban a fájdalom köde oszlani kezdett, és az ő társaságukban képes voltam ismét igazából és jóízűen nevetni.

Egyetlen áldásos hatása mindenképpen van az évek fájó múlásának - és most nem arra gondolok, hogy visszaírták Kertész Gézát a Barátok köztbe. Könnyebben felejtünk, ami nélkülözhetetlen a túléléshez, a továbblépéshez. Az áldásos felejtésnek volt köszönhető, hogy fokozatosan egyre fakóbbak lettek az együtt töltött szép idők emlékei, a mindennapok ugyanakkor elkezdtek kiszínesedni.

Újra megtanultam élvezni a társaságban töltött pillanatokat, és rájöttem, hogy sokkal több van, amit magamért szeretnék tenni, mint amire bármikor is lehetőségem adódott ebben a párkapcsolatban.

Hogy idáig eljussak, el kellett fogadnom, majd meg kellett gyászolnom egy számomra kedves ember elvesztését. Ezt követően azonban eljött az a nap, amikor tovább kellett lépnem, vagy legalábbis ki kellett lépnem - a Facebookból. Az ő életéből. Ahhoz, hogy felállhassak és megtaláljam a saját boldogságom nélküle, nagyon sok akaraterőre és segítségre volt szükségem. Nem ment volna ez anélkül, hogy van, aki egy szebb tükörképet tart elém, amikor épp senkinek érzem magam, aki megnevettet, hogy elterelje a gondolataim, és aki végighallgatja nap nap után, hogy épp hiányzik, vagy utálom.

Velük, nekik köszönhetően újra tudom, hogy miért megyek az úton, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj még mindig néha. Fáj a csalódás, hogy nem voltunk képesek küzdeni egymásért, hogy egy szép szerelemből nem lett több. Ugyanakkor örülök annak, hogy nem mérgezzük egymást tovább a boldogtalanságunkkal. Kaptam egy új esélyt, és nem félek élni vele.

• szerelem
• ex
• szakítás
• párkapcsolati probléma
• Lélekprojekt