Ne adjatok a szánkba szavakat! - Egy gyűlöletkampány margójára

Kényelmetlenül fordítgatom a fejem, elnézek jobbra, aztán balra, mintha rajtakaptam volna valakit, mintha meg kellene játszanom, hogy nem vettem észre semmit, csak éppen erre jártam véletlenül, de tényleg valami egészen mást figyeltem, nem azt a nagy kéket, ami magamutogatón ott szekíroz engem minden utcafrontról.

25 éves vagyok, szeretem az országot, hiszek a mindenkit egyformán szerető Istenben, nevettem és sírtam már milliószor indok nélkül, aludtam a szabad ég alatt, szakadt már meg a szívem, de nem gyűlöltem még igazán senkit, és most zavarban vagyok: nem tudok mit kezdeni vele.

Naiv idealizmusban éltem negyed évszázadon át, miközben úgy gondoltam, hogy semmi nem lehetne jobban a helyén, és csak a legaljasabbak akarhatnak rosszat másnak önmaguk jobblétéért. Most mégis minden sarokról rémesen leegyszerűsített üzenetek hajtják a maguk igazát, és használják ki galád módon egy kétségbeejtett társadalom bizonytalanságát.

Tudta? Másfél millió illegális bevándorló, több mint 300 terroráldozat, nők elleni zaklatás, egy városnyi betelepítésre váró. Ha nem tudta, majd felvilágosítják jó pénzért - akár kampányon kívül is. Pontosított adatokat nem közölnek, vitába nem szállnak, erőszakos kijelentéseik elől elbújni sem lehet: így fröcsögnek a mi nagy kék ultráink.

A vélemény joga szent – mindenkinek jogában áll egyetérteni a kormány álláspontjával, nem örülni hívatlan vendégeknek, tartani az idegenektől, következtetéseket levonni a hírek végigolvasását követően. Még a kettős mérce is elfogadható, ha némi önkritika kíséri.

Ez a plakátkampány azonban nemcsak a kipécézett réteggel szemben etikátlan, de célcsoportjának is megalázó, hiszen azt feltételezi, hogy azok nem tudnak semmit arról a világról, amely körülveszi őket, ezért minél könnyebben felfogható információkat be kell zsúfolni a nagy kék felületekre, vagy abba az egy percbe, amely két műsorszám között üvölt fel a köztévén. Ha eddig nem is féltünk, a televízió előtt elbóbiskolva félálomból felriadunk, és kalapáló szívvel, zihálva keresgéljük a távirányítót. 

Sokan sokfélét mondanak a kampánycélról, így nem csoda, ha a fejvakarás jut legtöbbeknek osztályrészül. Brüsszelben az októberi szavazatok mit sem számítanak, egyes vélemények szerint a bűnbakkeresés és a közös ellenségre uszítás leginkább a problémák és mutyik jótékony elfedését szolgálja, mások szerint az igazi slágert a fáradhatatlan ismétlés után dúdolni fogják akkor is, ha annak zenei minősége silány.

Szeretnék szabadon gondolkodni, magam vonni le a következtetéseket, formálni a szavakat a számban, mindhiába. Az öncenzúra a menekültválság kezdete óta már rég kesernyés puszit nyomott a kapcsolatokra: inkább nem szólunk, nem keresünk ellenlábasokat, nem szállunk vitába. Októberig meg guggolva is kibírjuk. Belenyugszom én is: a kékkel addig legfeljebb nézzük egymást gyanakvón. Így válok vétkesek közt én is cinkossá értetlenkedő némaságomban.

• menekültek
• kampány
• kormány
• Lélekprojekt