Mi az ideális korkülönbség testvérek között?

Mindig azt gondoltam, jó, ha az embernek van egy testvére. Akivel lehet játszani, tévézni, jókat dumcsizgatni, meg persze veszekedni és kibékülni. Mivel a húgom két és fél évvel fiatalabb, mint én, és egész kellemes emlékeim voltak gyerekkoromból, azt gondoltam naivan, az én gyerkőceimnél is beválik majd ez az életkorkülönbség.

Hogy mi lehet az ideális különbség, abban Google barátunk sem nyújtott kielégítő választ: mindig akadtak olyan kommentelők és szakértők, akik úgy vélték, az az ideális, ha a testvérek korban közel állnak, mások szerint azonban nem árt a négy-öt vagy annál is több évnyi különbség. Egyszóval magamra hagyatkoztam, és a saját bőrömön megélt tapasztalatokra.

Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy ez a tesókérdés korántsem ilyen egyszerű, és rossz irányból közelítem meg az egészet. Van ugyanis a korkülönbségnél valami sokkal hatalmasabb erő, ami alapjában meghatározza a testvérek egymás közötti viszonyát - ez pedig az, milyen természettel áldotta meg őket az Ég, a csillagjegyük, meg persze leginkább a génjeik.

Felnőttként elemezvén felismertem, a húgom és én azért tudtunk remekül funkcionálni testvérként, mert én mindig is szerettem irányító lenni, neki viszont biztonságérzetet adott, ha jött utánam. És mivel alapjában szabálykövető vagyok, a helyzetet általában nem használtam ki, és nem vettem rá olyanra, amiről tudtam, hogy azzal rosszfát tennénk a tűzre.

A saját gyerkőceimnél viszont nem ennyire egyértelmű a dolog, bármennyire is sikerült kivitelezni a mágikus két és fél évnyi korkülönbséget. Ha őszintén elnézem mindkettejüket, akkor meg kell állapítanom, igazán akkor működnének tökéletes testvérekként, ha a pici lenne a nagy, a nagy pedig a pici.

A kis kilencéves ugyanis kellő határozottsággal és problémamegoldó képességgel van megáldva, tizenegy és fél éves nővére viszont akkor érzi jól magát, ha megmondják, mit tegyen, és mit ne, és egészen kontrollját veszti, ha vezető szerepben kell érvényesülnie, mert olyankor szinte minden alkalommal a mit-ne-tegyél dobozból választ. És mivel ő a főnök, a kicsit is ráveszi - nemegyszer kisebb zsarolások árán -, hogy kövesse.

Pedig egészen két és fél éves koráig nyugodt kis gyerkőc volt - ám onnantól, hogy bejött a húga a képbe, kicsit összegubancolódtak a dolgok. Bár a pszichológusok szerint a kezdeti féltékenység normális, nálunk ez a szakasz azóta tart.

Akárhányszor is öleltem meg őt előtte, ha aztán a testvérét megölelem, sóvárogva nézi, és az első adandó alkalommal magának is kiköveteli. Ha a kicsi mesél valamit, addig agyalgat, amíg nem talál valami történetet, amit elmondhat. Néha talán még a bőrébe is belebújna, csak hogy kétszeresen is vele foglalkozzak.

Persze sokat beszélgetünk mindezekről, próbáljuk tetten érni az érzéseit, és a kis lelkét is igyekszem erősíteni, de tudom, hogy belülről sokat mardossa ez a mélyről jövő düh és bizonytalanság, én pedig tehetetlenül nézem, és a szívem sajog bele. Mert amit én tehetek, az csak annyi, hogy villámhárítóként működöm, és folyamatosan erősítem benne, imádom, és mi így hárman vagyunk egy család.

Szerencsére azért egyre gyakrabban sikerül lélekben ellazulnia, és akkor olyan a húgával, mint egy kis tündér: együtt játszanak, kis előadásokkal készülnek nekem - bizony, verssel, tánccal, nádihegedűvel -, rajzolnak, társasoznak vagy kergetőznek a játszón.

Próbálok külön-külön időt szakítani rájuk, és vannak csajos napok, amikor együtt kitalálunk valami közös programot.

Mindemellett vannak igazán kemény csatáink - ugyanakkor soha, egy percig nem bántam meg, hogy annak idején amellett döntöttem, legyen két gyerekem. Hiszem, hogy sok dolgot csakis úgy sajátít el az ember, ha a kezdetektől hozzászokik - akár tetszik neki, akár nem -, hogy nem ő van az univerzum közepén.

Nemcsak nekik, nekem is jót tesz, hogy kihívások elé állítanak. Folyamatosan csiszolódunk egymáshoz, gyakoroljuk a toleranciát, az odafigyelést, a türelmet, és igyekszünk azt is elfogadni, hogy nem mindig nem történnek úgy a dolgok, ahogy szeretnénk.

Megtanulunk kérni, megköszönni és megbocsátani is. No és legfőképpen szeretni egymást, a súrlódások és soha-többet-nem-beszélek-veled ígéretek ellenére is. Most így belegondolva, azt hiszem, ez utóbbi tulajdonképpen már egészen jól megy. Mindannyiunknak.

• Lélekprojekt