Ezért nem éri meg buliba menni szilveszterkor

Emlékszem a novemberben kezdődő szervezkedésre. Az ismétlődő kérdésekre: ki vállalja, hogy feláldozza az otthonát egy estére? Előre dobjuk össze a pénzt, vagy utólag osszuk el a költségeket? Ott alvós buli legyen, vagy mindenki másszon haza félálomban, latyakban hajnali ötkor? Ki marad takarítani? Inkább ne is rendezzünk bulit, hanem csapódjunk egy másik társasághoz? De kihez?

Amikor meglett a döntés, már napokkal szilveszter este előtt nyugtatgattuk egymást. Jó lesz. Ha nem lesz jó, akkor is kibírjuk, ha pedig borzasztó lesz, legfeljebb hazajövünk, úgyis csak két utcányira megyünk. Aztán eljött a buli napja. Nem igazán volt kedvünk hozzá, de délutánra a műanyag trombiták hangja és a malacsült illata miatt már a hangulat is többé-kevésbé megérkezett.

Aztán végül persze nem sikerült jól az egész. Már rég nem. Tizenévesen, amikor egyébként is minden alkalmat megragad az ember egy kis ereszd el a hajamra, még élmény volt az év hangos lezárása, tűzijátékkal, könnyes fogadalmakkal, éjféli szeretetrohammal, szétfőtt virslivel és átaludt másnappal... Az utóbbi pár évben viszont inkább csak nyűgnek tűnt az egész.

Idén végül egy bátor és vakmerő ifjú hölgy kimondta, ami régóta érlelődik mindenkiben: ne bulizzunk szilveszterkor! Senki sem ellenkezett. Persze tudjuk, hogy ha mindenki otthon maradna, és a Facebookon nézegetné az ismerősök erősen pezsgőszagú posztjait, úgyis megbánnánk az egészet, ezért kitaláltunk egy jobbat: összeülünk és társasjátékozunk.

Talán nem ez a legizgalmasabb program, amire számítanánk egy huszonéves társaságtól, felmerült az is, hogy öregszünk, és a szervezés is kimerült annyiban, hogy megbeszéltük, ki mit hoz, és mivel játszunk majd, de évek óta először érzem azt, hogy tényleg, őszintén várom a szilveszter estét, mert végre azt csináljuk majd, amihez kedvünk van, és nem azt, amit muszájnak érzünk.

• ünnep
• buli
• Lélekprojekt