Ne lepődj meg, ha egyszer ilyen levelet kapsz: bármikor megtörténhet veled is

Az amerikai Hannah Brencher családjában mindig is nagy hagyománya volt a levelezésnek, ő maga is szívesen küldött kézzel írott üzeneteket barátainak, rokonainak, főiskolai évei alatt pedig, miközben ismerősei már egytől egyig e-mailben kommunikáltak, a lány nap mint nap szeretettel várta az édesanyjától postaládájába érkező leveleket.

Miután azonban lediplomázott, és New Yorkba költözött, korántsem olyan élet várt rá, mint amilyenben bízott, kudarcait azonban túlságosan is szégyellte ahhoz, hogy megossza barátaival és családjával, így, hogy leküzdje egyre súlyosbodó depresszióját, írni kezdett. Gondolatokat, üzeneteket, leveleket, melyeket különös késztetéstől vezérelve a város legkülönfélébb pontjain hagyott ott, könyvtárakban, kávézókban vagy épp csak egy padon, abban bízva, hogy célba érnek, és még ha csak egy ismeretlennel is, de ily módon megoszthatja őket.

Ekkor valószínűleg még nem sejtette, hogy az egyszerű ötlet később világméretű kezdeményezéssé alakul, miután azonban minderről beszámolt blogjában, és feltette azt az egyszerű kérdést, kinek lenne szüksége arra, hogy írjanak neki egy szeretetteljes levelet, a postafiókjába özönlő torokszorító történetek és segélykiáltások egy saját weboldal létrehozására sarkallták, melynek célja az volt, hogy kézzel írott levelet küldjön azoknak, akik úgy érzik, szükségük van rá.

Egy év alatt több mint négyszáz ilyen levéllel próbált hitet adni, és lelket önteni idegenekbe, végül elindította a The World Needs More Love Letters elnevezésű kezdeményezést, melyet magyarra talán úgy lehetne lefordítani, hogy a világnak több szerelmes-, illetve szeretetlevélre, szeretetteljes levélre van szüksége.

A kezdeményezés célja, hogy honlapjának közreműködésével, illetve a kézzel írott levelek által kössön össze olyan idegeneket, akik így is adni tudnak valamit egymásnak. A projekt részeként kéréseket lehet küldeni, vagyis röviden leírni olyan emberek történetét, akikről az ismerősök, a család vagy a barátok úgy gondolják, nagy szükségük lenne mások biztatására és pozitív gondolataira, a másik oldalról megközelítve pedig ezekre a kérésekre válaszolhat, illetve nekik címezhet levelet bárki, aki szeretne. A leveleket végül összesítik, és egy megadott határidő után postázzák az illetőnek.

A kezdeményezés célja mindezen túl felhívni a figyelmet arra, hogy előbbire bárkinek szüksége lehet anélkül, hogy arról akárki más tudna, ezért arra biztat mindenkit, hogy hasonló módon, mint ahogy eleinte Hannah is tette, hagyjanak hátra idegeneknek írt, kedves leveleket, hátha olyasvalaki bukkan majd rájuk, akinek esetében nem is lehetett volna tökéletesebb az időzítés.

Nincs szó tehát nagyszabású célokról, csupán egy hétköznapi, apró gesztusról, mely amellett, hogy képes egy kis varázslatot csempészni bárki életébe, a levél írójára is terápiás hatással lehet, sőt, ez igaz bármilyen emberi kapcsolatra, korántsem muszáj ugyanis ismeretleneknek címezni a levelet. Érdemes lehet azonban utóbbit is kipróbálni, mert bár az élet sokszor nehéz, számtalan örömteli pillanata lehet, ha pedig egy ilyen levél csak egyet is jelenthet ezek közül, már megérte.

"Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

(Kosztolányi Dezső: Szeretet)

• levél
• Lélekprojekt