Ezért nem létezik privát szféra a nagyvárosban! Mindenki részese a másik életének
Németh Lilla írása
Akár akarod, akár nem.

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Ha nagyvárosban élsz, nincs privát szférád. Persze elbújhatsz a kis zugodba a nap végén, ha azon szerencsések közé tartozol, akik családi házban élnek, akkor pláne, de például panellakás esetén is minimum van egy bizonyos szeglet, ahol csak magad lehetsz.

Legalábbis ezt gondolod, mert hogy a közös falak megcáfolnak ebben: ugyan funkciójuk szerint elválasztanak, de valahogy mégsem. Épphogy nagyon is pontos képet alkothatsz a szomszédok életéről anélkül, hogy velük egy ingatlanban kellene szívnod a levegőt. Ez a fajta rejtett, de annál szorosabb kötelék persze nem mindenkit zavar, mondván, ez hozzá tartozik. Mint ahogy nem is meríti ki a témát, hiszen nem csupán otthon tartózkodhatsz a nap folyamán.


Vegyük a közlekedést. A tömegközlekedés szóban már eleve benne van, hogy valószínűleg sokadmagaddal kell majd osztoznod a téren, és rendszerint attól nem is kell félned egy nagyvárosban, hogy zavarbaejtően nagy terület oszlik rád. Míg rövidebb-hosszabb ideig zötykölődve megpróbálsz eljutni valahonnan valahová, sok kis apró információt szívhatsz magadba másokról. Nem mintha így akarnád, egyszerűen nem tudsz kivonódni a környezetből. Sokakat látok mobilt vagy könyvet bújni a metrón. Az utóbbinál mindig felmerül bennem, hogy az illető vajon tényleg annyira eszméletlenül jónak találja-e azt az olvasmányt, amelyet a kezében tart, vagy egyszerűen csak nincs ilyesmire ideje otthon, esetleg is-is, de leginkább addig sem szeretne ebben a dimenzióban létezni.

Nem is tudják, miből maradnak ki, már ha ez nem csupán látszat. Nem kell például bekapcsolódni senki telefonbeszélgetésébe ahhoz, hogy részesei legyünk, elég, ha az egyik felet az esetleges utazási zajok ellenére tökéletesen hallani, de még jobb, ha a készülék beállításainak köszönhetően akár a másik válaszai is prímán érthetőek. Kevésbé mókás szituáció, ha éles, síró gyerekhang hasítja ketté a szerelvényt, ilyenkor ugyan lehet sajnálni a gyermeket vagy az édesanyát is, ám bizonyára kevesen mernének beleavatkozni egy olyan helyzetbe, amelynek okait nem, csupán a hangerősségét ismerik.

Ezek az egyszerű, hétköznapi példák is azt bizonyítják, hogy egy nagyváros igencsak taszítja a "privát" jelzőt. Ez persze nem feltétlenül kell, hogy rossz legyen. Például még a legfárasztóbb nap után is átragadhat ránk a vidámság egy velünk utazó, jó kedélyű csoportról, velem legalábbis megtörtént.

Ezt is szeretjük