Amikor egy hétig én is imádom a nyarat

Annak ellenére, hogy júliusban születtem, nem tartozom a nyárimádók táborába, nem ez a kedvenc évszakom. Ha a hőmérséklet nem kúszna 30 fok fölé, és mindig lengedezne egy kis szellő, én is rajonganék érte, de a tűző napot és a fülledt meleget, amikor legszívesebben félóránként beállnék a zuhany alá, ki nem állhatom.

A bőröm is olyan világos, hogy szerintem már eleve elrendeltetett, hogy ne szeressek a napra kifeküdni, a vízparton is a félárnyékba, de leginkább az árnyékba húzódom. Hiábavalóak is a próbálkozásaim, hogy "nyárias" legyen a kinézetem: a lábam a délidőben megejtett cukorborsó-gazolás és a biciklizés után is fehér maradt, legfeljebb a karomat és az arcomat fogta meg a nap - utóbbin persze növelve a szeplők számát.

Azzal a javaslattal, hogy olvasgassak egy jó kis könyvet, akkor nem figyelek arra, hogy a napon aszalódom, nem tudok mit kezdeni, mert a hőségben nem bírok koncentrálni, legfeljebb egy-egy női magazin átlapozására vagyok képes. És akkor a nagy hőmérséklet-ingadozással járó frontokról még nem is beszéltem: amikor jön az a fajta fejfájás, amikor legszívesebben egy csendes, sötét, hűvös szobában feküdnél, arra várva, hogy elmúljon a fájdalom.

Szóval nem szeretem a nyarat, mégis van júliusban egy hét, amit már az év eleje óta nagyon várok. Persze, hogy a nyaralásról van szó. De nem egy törökországi hotelről van szó all inclusive ellátással, sem egy új-zélandi kalandtúráról, de nem is bulizásról Ibizán. Hét nap valamilyen belföldi helyszínen három gimnáziumi barátnőmmel, akiket 19 éve ismerek: egy nyomozó, egy pszichológus, egy jelenleg játszóházat irányító szervezőzseni, aki nem mellékesen háromgyerekes anyuka, és én.

Legalább annyira különbözőek vagyunk belsőre, mint amennyire külsőleg. Gondot okoz-e ez, ha egy hétig össze vagyunk zárva? Nem, egy cseppet sem. Tavaly ugyan megállapítottuk, hogy az éveink számával egyre csattanósabbakat mondogatunk oda egymásnak, ha fáradtak vagyunk, de azt is konstatáltuk, hogy ezt soha sem bántó módon tesszük, és kellő humorérzékkel végül az egészen jót kacagunk.

Persze előfordul, hogy az egyikünk a vízparton olvasgatna, a másikunk túrázna, a harmadik meg filmet nézne, így van, hogy valaki kompromisszumot köt. Mivel azonban felnőtt emberekről van szó, azon sem bántódunk már meg, ha nem csinálunk mindent közösen, mert egyikünk esetleg annyira fáradt, hogy inkább szunyókálással töltené az időt. Már csak azért sem, mert biztos, hogy esténként borozgatunk, és mindegyikünkből dől a szó.

Olyasmiket is elmondunk egymásnak, amiket egy városi cukrászdában egy órára összefutva nem tennénk vagy a tüneményes, ugyanakkor esetenként igencsak zajos gyerekek mellett nem is tudnánk. Nemcsak azért nyílunk meg egymásnak, mert már lassan két évtizedes a bizalom közöttünk, hanem mert a nyári estéken olyan felszabadultnak érezhetjük magunkat, mint semmilyen másik évszakban. Minden intenzívebben hat: a fű és a virágok illata, a tücsök ciripelése, a csillagok fénye és az a bársonyos levegő, ami annyira felpezsdíti az elmét, hogy ebben az időben még én is imádom a nyarat.

• nyaralás
• barátnő
• Lélekprojekt