Nem mindig az olcsó szesz lapul a csíkos nejlonszatyorban

Szemerkél az eső. Megsemmisülten várom a villamost a szürke, seszínű időben, amiből, ha most csöppentem volna ide, nem tudnám megállapítani, milyen napszak van épp. Etele út/Fehérvári út: 4 perc - olvasom a táblán. Ennyi idő máskor egy szempillantásnak tűnik, de most mintha egy örökkévalóságig kellene álldogálnom a nyirkos megállóban.

Egy összerendezetlen mozgású, nagyon sovány, megviselt arcú, furcsa fiú telepszik az ülőkére tőlem egy méterre. Nem tűnik piszkosnak, de a ruhái kopottak, szemmel láthatóan nagyok rá, a szeme karikás, a bőre fakó. Nem ébreszt bennem bizalmat, ezért automatikusan és alig észrevehetően odébb araszolok néhány lépéssel.

Fülsértő csengetéssel gördül be a villamos a megállóba. Én a kocsi hátsó részénél szállok fel, a fiú a középső ajtón. Néhány üléssel távolabb ül le, menetiránynak háttal, velem szemben. Leveszi a kapucniját, a fejét fáradtan az ablaknak támasztja, és engem néz. Próbálok mással foglalkozni, előveszem a telefonomat, aztán kibámulok az útra, de szinte szúr a tekintete, és már kényelmetlenül érzem magam. Fészkelődni kezdek, és időről időre rápillantok, hátha észreveszi magát, de ő nem néz el.

Haragszom rá, amiért nem hagy nyugodtan utazni, és magamban máris ítélkezni kezdek. Figyelem őt: az arca göröngyös, bizonyára züllött, és sokszor verekedett. Rövidre nyírt, szőke haját mintha elfeküdte volna - már 11 óra múlt, de biztosan nemrég ébredt, nyilván nem dolgozik, és talán most is lopni megy.

Ekkor egy apró, piros-fehér-zöld szalagot veszek észre a kabátjára tűzve, a mellkasa bal oldalán, éppen a szíve fölött. Halvány lelkiismeret-furdalásom támad, de aztán el is tűnik egy pillanat alatt, amikor meglátom az ölében a csíkos nejlonszatyrot. Biztosan valami pia van benne, a hozzá hasonlók mindig ilyenben hordják az üvegeiket.

A Népfürdő utcánál felszáll egy kéregető. Táblát tart a kezében, és minden utas mellett megáll, mondja: egy kis aprót szeretne. El sem olvasom a táblát, csak gépiesen megrázom a fejem. Figyelem a többi utas reakcióját: van, aki tudomást sem vesz róla, csak mered ki az ablakon, de aki szól hozzá, az is csak az elutasítást tudatja vele. Amikor a kéregető a furcsa fiúhoz ér, az gondolkodás nélkül elővesz a szatyorból egy zacskóba csomagolt kakaós csigát, és átadja a táblás fickónak.

- De ne dobd ki - szól utána a kelleténél egy kicsit hangosabban, amikor a kéregető leszáll.
- Reméljük, hogy nem dobja ki - szólal meg egy férfihang mögöttem. - Az utolsó kétszázasomból vettem - válaszol a furcsa fiú, szinte kiabálva. Ekkor a mögöttem ülő férfi feláll, és átül mellé.

Ő sem különösebben ápolt, hosszú haja összeér bozontos szakállával, barna kabátot, térdig érő pulóvert és túrabakancsot visel. A húszas évei végén járhat. Egy pillanatig azt hiszem, hogy együtt vannak, de amikor a szakállas férfi kezet nyújt a furcsa fiúnak, és a keresztnevét mondja, világossá válik, hogy most találkoztak először. Valamit mosolyogva magyaráz, de nem hallom, mert nem beszél elég hangosan. A furcsa fiú viszont annál inkább, a kocsiban már mindenki őket nézi. Nagy vehemenciával belekezd az élettörténetébe, és ekkor elszorul a szívem.

- Most jöttem ki a kórházból. Egy hónapig voltam ott, magamtól mentem be. Nem akartam már többet szívni. Mondtam a bátyámnak is, hogy jöjjön velem, de azt mondta, hülye lenne. Inkább döglik otthon egész nap az ágyon, az asszonyával együtt, és majd lesz, ami lesz.

A szakállas valamit közbeszól, de amit ő mond, továbbra sem hallom. A furcsa fiú az előbbinél valamivel halkabban folytatja, de hamarosan eléri a szokásos hangerőt, és a szavai acélos súlyokként koppannak az agyamban.

- Á, apámék is ezt csinálták, világéletükben. Ittak, szívtak. Ezt láttuk, nekünk ez volt a természetes. Az a szar, hogy alapból egyikük se hülye, csak lusták. Ahogy nőttünk, úgy várták tőlünk, hogy majd mi megoldjuk az életüket. Aztán mikor a bátyámnak egy nagy balhéja volt, el akartak venni tőlük. Én könyörögtem ki, hogy hadd menjenek elvonóra inkább. Mondtam nekik, hogy "nem szégyellitek magatokat, eszes emberek vagytok, és a gyereknek kell cselekednie?". Aztán vége lett, hazajöttek, és ott folytatták, ahol abbahagyták, mi meg mentünk utánuk a hülyeségben. De én most önszántamból felálltam, és nem fogom nekik hagyni, hogy visszahúzzanak. Én nem olyan életet akarok élni, mint az övék.

A villamos lassít, majd megáll a megállómban. Hangos csattanással nyílnak ki az ajtók, ami visszaránt a saját valóságomba, még éppen időben pattanok fel, hogy leszálljak. A furcsa fiú szavai megállíthatatlanul kergetőznek a fejemben. Borzalmasan érzem magam.

• előítélet
• drog
• sors
• függőség
• villamos
• igaz történet
• Lélekprojekt