Minden vihar után partra vetődik egy üzenet

Még a harmadik iksznél sem járok, így méltán merülhet fel a kérdés, mégis honnan veszem a bátorságot, hogy életbölcsességet osztogassak - de úgy érzem, ennyi idős koromra egyvalamit biztosan megtanultam: kivétel nélkül, mindig minden okkal történik.

28 évvel a hátam mögött - ha Isten is úgy akarja - még nagyon az elején vagyok az életemnek. Most érkeznek csak majd az igazán nagy mérföldkövek: férjhez menni, gyerekeket szülni, szülővé válni. Viszont, ha nem is marékszámra húzhatom elő a tapasztalatokat a lelkem mély, szinte szakadásig teletömött zsebéből, elmondhatom, hogy túl vagyok már pár dolgon, amit túléltem, és ami által okosabb lettem. Mert bármi rossz is történik, idővel világossá válik a miértje.

Hibák, nagy döntések, 180 fokos fordulatok, ezernyi elhullajtott könnycsepp - amikor a nagy szerelem kudarcba fullad, amikor az ember veszít, csalódik, aztán nagy sokára újra hisz és újra csalódik. Nem könnyű megélni a hullámvölgyeket, de minden egyes alkalommal, amikor az ember - felülmúlva azt az erőt, amit magában meglévőnek becsült - felkapaszkodik a lejtő oldalán, végül felér és visszatekint, azt mondhatja, hogy ezt is túléltem. Innen is kikecmeregtem, mert nem adtam fel. Erősebb vagyok, mint azt valaha is gondoltam.

Persze távolról sem ennyire egyszerű az egész. Benne lenni, megélni a bajt, érezni a több tonnás súlyt a szíven - ez próbára teszi az embert. Az ember felváltva összeroskad, és toporzékol dühében: miért velem történik ez? Mivel érdemeltem ezt ki? Mi rosszat tettem, hogy ezt a büntetést kapom a sorstól? Hogy juthattam idáig? Miért is hittem neki? Miért is csendesítettem el magamban az óvva intő belső hangot? De semmi válasz nem érkezik. A kérdések csak jönnek és jönnek, a szív pedig félő, hogy megszakad a ránehezedő teher alatt. Túl lehet ezt élni egyáltalán?

Eljön azonban a pont, amikor az ember egy nap arra ébred, hogy a háborgó tenger, a lelke nagy sokára kezd lecsendesedni. A düh csillapodik, a fájdalom enyhül, a horizonton pedig megjelenik egy kis fénysugár, ami új erőt ad. Hitet, akaratot és képességet a továbblépéshez. Hogy mi ez a kis fénysugár, nehéz lenne megmondani - talán a mélyről előtörő életösztön, hogy menni kell, élni kell.

Lépésről lépésre, mint a kis mozaikokból, az ember összerakja magát. Ez természetesen nem megy egyik napról a másikra, és persze elő-előfordul, hogy egy-egy pillanatra előtör még valahonnan belülről az önsajnálat, néhány krokodilkönny kíséretében. Idővel azonban döbbenten hallja meg a csendet a vihar után: végre újra nyugalom költözött a szívébe.

A nehéz időszak, amit maga mögött hagyott, már történelem - mégsem merül egészében feledésbe. A vihartépte rongyos hullámok ugyanis, amelyek a lelke tengerét borzolták, partra sodortak egy palackba zárt üzenetet. Az üvegbe hajtogatott gyűrött lapon pedig ott van a válasz minden kérdésre, mind az ezer kérdésre, a miértekre, amik a bajban válasz nélkül maradtak, és persze a tanulság.

Az üzenetet olvasva az ember számára lassan minden világossá válik: lám, ezért kellett átélnem ezt az egészet. Látom már, mi volt az oka. Csalódnom kellett, meg kellett ismernem azt a bizonyos illetőt, meg kellett hoznom azt a bizonyos döntést, át kellett élnem a szívfájdalmat. A csalódás megerősített, az illetővel való kapcsolatom megtanított valamire, a döntésem felnőttebbé tett, a szívfájdalom tapasztaltabbá. Kitisztult a kép, mitől óvhatott meg a sors a történtek által, és miért terelt más irányba. Okosabb, több lettem, és semmit nem bánok. Megérte átvészelni a vihart - végül, ezzel a gondolattal az ember fogja a palackból kihúzott papírt, és belegyűri a többi közé a lelkének abba a bizonyos, már amúgy is szakadásig teletömött zsebébe, ahová még 90 évesen is bizonyosan kerülni fog jó pár partra sodort palackból származó, bölcs üzenet.

• probléma
• megoldás
• élet
• tanulás
• Lélekprojekt