Tea a hölgyekkel, élet egy faházban és csinos kartonruhák - Miért élnék a múltban?

Nincs nap tea nélkül - számomra ez íratlan szabály. Ha kimarad, hiányérzetem van. Amit még a csészében gőzölgő megtestesült nyugalomnál is jobban szeretek, az az, ha van mellé némi teasütemény is. A kettő együtt mennyei, de nemcsak azért, mert finom. Ebben van egyfajta életérzés, egy kis csipet báj, ami ilyen helyzetekben jön elő. Sokszor eszembe jut, ahogy a múltbéli szalonokban vagy hangulatos kertekben a hölgyek ezernyi csipkerétegtől díszített ruháikban csacsogtak az asztalt körbeülve. Filmekből, sorozatokból, könyvekből ismerem a helyzetet, mint a Váratlan utazás vagy a Büszkeség és balítélet - hiszen évszázadokkal ezelőttről beszélünk, de szívesen leülnék közéjük, a kalapos hölgyek közé, egy csésze tea erejéig.

Odavagyok ezért. Otthonomba is igyekszem rózsamintás holmikkal, dísztárgyakkal, pasztellszínekkel becsempészni a vintázs hangulatot, és valahányszor, ha tea és süti egyszerre kerül az asztalra, kicsit belém költözik egy 1800-as évekbéli nő énje, aki egy izgalmas pletyka és egy kacagás közt belekortyol gőzölgő fekete teájába. Ha megkérdeznék, hová repülnék vissza az időben, talán azonnal rávágnám, hadd éljek ebben a korszakban.

Igaz, nemcsak a szalonbéli teázás vonzó számomra a 19. századból. Rendszeresen előtör belőlem az érzés valahonnan mélyről, amikor a Farm, ahol élünk című sorozat egy-egy epizódját nézem, mennyire csodálatos lehetett, amikor még nem tartott itt az emberiség, ahol ma. A film szerint a kis család egy aprócska faházban él, ami csupán egy konyhából, egy szobából és padlásból áll. Lent a szülők ás a kicsi, fent a lányok alszanak. Ennyijük van csupán, na meg az udvar csűrrel, tyúkóllal, meg a föld. És boldogok. Nincs internet, nincs nyüzsgés, nincsenek plázák, aszfaltos utak használatáért szedett autópályadíj, nincs okostelefon, Facebook és nincs szmog. Cserébe van vidéki táj, jó levegő, patak és kék ég. Élnék én is ott, egy apró házban, és lenne a kedvenc helyem a tópart. Ha megkérdeznék, hová repülnék vissza az időben, nem sokat tétováznék, hanem azt felelném, hadd éljek én is akkor és így.

Persze nem kell századokat visszamennem, ha mondanom kellene egy végső számomra vonzó korszakot: az ötvenes-hatvanas évek lenne a válaszom. Aki látta a Csinibaba című filmet, tudja, mit értek az alatt, a hatvanas évek bája. Lennék én is az ötvenes évek tűzrőlpattant háziasszonykája, sétálnék a hatvanas években színes kartonruhákban a Margitszigeten, hallgatnék Szécsi Pált Bambit szürcsölgetve egy hangulatos presszó teraszán, és figyelném a rádióban, ki lesz a Ki mit tud? győztese. Ha megkérdeznék, hová repülnék vissza az időben, talán nem is hezitálnék, csak rávágnám, ez a korszak tetszene.

Most azonban 2015-öt írunk. Van internetünk, tömegközlekedünk, rohanunk. Ez már egy más világ. Azért itt is jó élni. Én hiszem, hogy semmi sem véletlen, és ha ide kellett születnem, hát az sem. Azért jólesik néha ábrándozni kicsit, milyen lenne aprócska faházban élni a semmi közepén, vagy teát szürcsölni a hölgyekkel a rózsamintás csészéből - olyankor egy kicsit visszaálmodom magam a múltba, ha csak egy pillanat erejéig is.

• Lélekprojekt