Szél vitte messze

Litkey Farkas világbajnok vitorlázó, 11-szeres Kékszalag-győztes. Memoárkötete Amerre a szél fúj - Az agárdi nádasoktól a Kékszalagig címmel éppen Valentin napján jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában.

Könyve a nem vitorlázók számára éppoly izgalmas, mint a szakmabelieknek. Jóval több, mint egyfajta keresztmetszet a szerző sportpályafutásáról: szó esik benne példaképekről és ellenfelekről, emberi kapcsolatokról, a felelősség szerepéről és az élet szentségéről, miközben különös hangsúly kap Litkey Farkas hitvallása: soha, egyetlen pillanatig sem szabad feladni!

Beleszületett a vitorlázásba

Mondhatni beleszületett ebbe a sportba. Édesapja, nagybátyja, nagynénje férje számára a vitorlázásnál érdekesebb dolog nem létezett, olyannyira, hogy még a karácsonyi asztalnál is ez volt a központi téma.

Agárdon kezdte, egy számára nem túl izgalmas, Optimist nevezetű gyermekhajóban, 11 évesen már bajnok lett ebben a hajóosztályban a nála néhány évvel idősebb fiúk között. Egy átmeneti visszaesést - amelyet saját bevallása szerint részben az elbizakodottságnak, részben a testsúlya változásának köszönhetett - követően más osztályokban is sikereket ért el, 1983-ban pedig megnyerte az ifjúsági bajnokságot egy Finn-dingivel, ami az egyszemélyesek közül az egyik legnagyobb tudást erőt igénylő hajó. Majd felnőtt bajnoki címet is szerzett, amivel abszolút rekordot állított fel.

Két testvér, két út

Volt már valamikor egy feledhetetlen Litkey-Litkey páros, melyet Farkas édesapja, Bence, és annak testvére, Balázs alkotott. 1968 és '70 között nem találtak itthon legyőzőre. Részben ennek fényében, részben a körülmények okán kezdett együtt vitorlázni Farkas és öccse, Botond, a Repülő Hollandi osztályban. Kétszemélyes hajóról lévén szó, itt a csapat egyik tagjának trapézolnia kell, ami azt jelenti, hogy beakasztja magát egy árbocra erősített drótkötélbe, és a hajó balanszírozásával járul hozzá a sebességhez.

A kormányos Botond lett, aki tapasztaltabb volt ebben a hajóosztályban, és a testalkata révén is neki felelt meg inkább az a feladat, az úgynevezett mancsaft pedig a bátyja, Farkas lett. Bár voltak eredményeik - például a barcelonai előolimpián másodikak lettek -, a felállás mégsem működött. Farkas saját bevallása szerint nehezen rendelte alá magát fiatalabb testvérének, ráadásul másképp gondolkodtak, holott csapatban az a jó, hogy ha az emberek szinte szavak nélkül értik egymást. Sok út vezet felfelé, ám tisztán látszott, hogy az ő útjaik különbözőek - meg is beszélték, hogy különválnak.

Isten ajándéka

Ez idő tájt lett vége a főállású sportolóságnak is - Farkast az egyesülete nem tudta tovább támogatni, ezért kenyérkereső tevékenység után kellett néznie, amire annál is inkább szükség volt, mert megszületett fia, Zsombor. Egy hajóboltban helyezkedett el, és immár a napi munka mellett folytatta az edzést, no meg a versenyzést. Bár a munkahelye példaértékűen támogatta, így már jóval nehezebb dolga volt, ennek ellenére három bajnoki címet nyert Finn-dingiben '94-től.

'96-ban egy régi álma vált valóra: kijutott az atlantai olimpiára. Igaz, a lehetőséget kissé megkésettnek érezte: Szöul vagy Barcelona szerencsésebb lett volna felkészülés szempontjából, ráadásul óceánon korábban nem versenyzett. Tudta, hogy a dobogóra nincs reális esélye, de már azt is Isten ajándékának tekintette, hogy egyáltalán ott lehetett.

11 Kékszalag-győzelem

Profi pályafutását befejezettnek látta, Sydney-t már nem is vette célba - pedig a java még csak ezután jött. '97-ben a Hajó magazin egyik tulajdonosa, egyben munkatársa lett, több éven keresztül az összes rovatot ő szerkesztette, és nagyrészt ő is írta. Ekkoriban mindinkább nagyhajóban gondolkodott, és a Kékszalagokról is volt már némi tapasztalata: '93-ban indult először a legendás, az idén éppen 80 éves múltra visszatekintő tókerülő versenyen, amely a későbbiekben a fő csapást jelentette pályafutásában.

Csak 2001-re érezte úgy, hogy beérett a csapata, amiben igaza is lehetett, hiszen innentől kezdve 2005-ig valamennyi Kékszalagot megnyerték. Mostanra - egyedülálló módon - összesen 11 Kékszalag-győzelmet tudhat magáénak, az utolsót 2013-ban gyűjtötte be, amikor Vezér Károllyal és Weinhardt Csabával a fedélzeten a Soling-világbajnokságot is megnyerte.

A siker titkát a csapatban látja: olyan embereket vesz maga köré, akik feltétlen bizalommal vannak iránta, azaz képesek azonosulni a kormányosként hozott döntéseivel, és egymást is szeretik. Így jön létre az a fajta kohéziós erőt, ami egységgé kovácsolja őket. Ennek, és persze Farkas irányításának köszönhetően sikerül nemritkán gyorsabb hajókat is lehagyva rendre nyerniük.

Nem extrém sport

A kívülálló talán a veszélyre gondol elsőként a vitorlázás kapcsán. Tény, hogy vannak kockázatai, és előfordulnak sajnos halálos kimenetelű vitorlásbalesetek is, ám a vitorlázás ennek ellenére sem nevezhető extrém sportnak, éppen ezért bosszantó Farkas számára, hogy gyakran összemossák a hegymászással. Könyvében szándékosan nyit egy frontot, a felelősségvállalás szempontjából összehasonlítva a két sportot.

A vitorlázókat arra nevelték-nevelik, hogy felelősek egymásért - emberéletet soha, semmilyen körülmények között nem kockáztatnak, és magától értetődően adják fel a versenyt, ha egy bajba került ellenfelüknek kell segíteni. A hegymászásban ez nem feltétlenül van így - ott a sportoló alapvetően csak önmagáért felel. Nem véletlen, hogy a tavaly tragikusan elhunyt két magyar hegymászó közül Farkas sokkal inkább tekinti példaképnek az Erőss Zsolt segítségére siető Kiss Pétert, mint magát a legendás Hópárducot.

Az út a cél

A szeretet mellett a félelem a másik legnagyobb teremtő erő, vallja Farkas. Így aztán nem fél. Nincs B-terve, nem akarja abbahagyni a vitorlázást. Ez a sport fizikailag nagyjából 60 éves korig űzhető magas szinten, mire ő annyi lesz, talán ez a határ is kitolódik. Hogy a motivációja meddig tart ki, azt persze nem tudni, mindenesetre a friss élményekre mindig éhes.

"A célom nem a címek halmozása. Ennél sokkal egyszerűbb: vitorlázni. Boldogsággal tölt el ez az élet, jól érzem magam a bőrömben. Ez a cél, ennek fenntartása. Nem a cím a cél, hanem az út, ami odavezet. Ha ennek az útnak a végén kapunk egy szép díjat, az nagyon jólesik, de az igazán szórakoztató az, amíg eljutok idáig" - vallja.

Fotó: leadkép, Facebook-kép, vitorlázóképek: Sásdi Zoltán; portrék: Hilbert Péter

• sport
• könyv
• víz
• balaton
• Lélekprojekt