3 éve cigi nélkül: mi hiányzik a mai napig?

Nyáron lesz három éve, hogy utoljára pattintottam fel a kis piros Zippo gyújtóm fedelét. És mint rendes függőnek, a május 31-i dohányzásmentes világnapról mindig eszembe jut: nahát, megint eltelt egy év!

Tavaly ilyenkor arról írtam, milyen előnyöm származott a leszokásból.
Idén azonban bevillant valami: a számos pozitívum mellett, amelyet a nemdohányzás hozott az életembe, valahol mélyen dereng bennem egy homályos hiányérzet is.

Viszonylag tisztán emlékszem az utolsó szálra: egy Wekerle telepi ház kertjében szívtam el gyanútlanul, egy fehér műanyag széken gubbasztva. Gyanútlanul, mert amikor elnyomtam, fogalmam sem volt, hogy egy több mint tízéves ártó viszony végére teszek pontot. Hiába foglalkoztatott már egy ideje a leszokás gondolata, nem hittem, hogy ilyen gyorsan eljön a nap.

Persze sokáig minden korty bor és tejeskávé méltatlankodva folydogált le a torkomon, nekem szegezve a kérdést: hol a barátom? Az olykor-olykor rám törő idegesség pedig valósággal csiklandozta ujjbegyeim, ám mindezen túl lehetett lendülni némi akaraterővel.

Ami viszont az utolsó szál cigivel eltűnni látszik az életemből, az a dohányosokra jellemző közvetlenség. Igen, hiányzik ennek a káros szenvedélynek a szociális vonatkozása, az együvé tartozás érzése. Cigivel a kézben lazának éreztem magam, könnyen kötöttem ismeretségeket. Ha nem volt tüzem, akár egy vadidegent is megszólíthattam. Szívesen segített, hiszen mindketten ugyanabból a tüdőrákra fittyet hányó kasztból valók voltunk.

Aki füstölt valaha, pontosan tudja, hogy a dohányzóban - ami mostanában egyszerűen csak: odakint - mindig sokkal oldottabb a hangulat, mint bárhol máshol a környéken. A dohányzás okot ad rá, hogy megnyomjuk a reset gombot, az együtt elszívott cigaretták lehetőséget teremtenek ötpercnyi beszélgetésre. Egyfajta közös hobbiként képes összehozni a világ dolgairól akár homlokegyenest másként gondolkodó embereket is.

Nem a dohányzásról nehéz leszokni, hanem erről az egész vele járó lazaságról, a közvetlen hangulatról, a másikkal való magától értetődő azonosulásról. Persze lehetek barátságos cigi nélkül is, de hiányzik a kezemből egy áthidaló eszköz, így több energiámba kerül.

Be kell vallanom, hogy a lelkemben támadt hiányérzetet enyhítsem valamelyest, ma is naponta kijárok cigizni. Épp csak nem gyújtok rá - úgy teszek, mint kis kakukk a nádirigó fészkében. De szinte félek, mi lesz, ha az utolsó barátom, munkatársam is leszokik a cigiről. Talán eljött az ideje, hogy keressünk egy új közös hobbit?

• szokj le a cigiről!
• hiány
• dohányzás
• cigaretta
• Lélekprojekt