Valakinek el kell mennie, hogy egy új élet születhessen?

A halállal való találkozás senki számára sem elkerülhető: az életet áthatja, az elmét pedig körülöleli. Ha pedig egy szeretted meghal, benned is meghal valami. Aki még tegnap az életed része volt, ma már nincs sehol.

November 1-jén, halottak napján és 2-án, mindenszentek napján elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Járjuk a temetőket, gyertyát, mécsest gyújtva emlékezünk sírjuk felett életükről és közös, velük kapcsolatos élményeinkről. Ha az év többi napján csupán elvétve gondolunk elhunyt családtagjainkra, ezek a napok, vagy csupán egyetlen nap lehetőséget ad arra, hogy emlékezzünk, honnan jöttünk, kiktől származunk.

Azt szokták mondani, ha egy családban meghal valaki, hamarosan új taggal bővül a család. Élet és halál, ez a körforgás határozza meg világunkat. A mi családunkban épp másfél héttel ezelőtt távozott el a nagypapa. 86 évesen, szemét lecsukva tért örök álomra. Az égiek úgy döntöttek, nem várhatja meg a február végét, a dédunokája születését. Mert igen, úton van a férjemmel közös gyermekünk, aki kisfiúként jön le közénk - talán nem véletlenül?

Sohasem hittem az afféle dolgokban, hogy el kell vesztened valakit, hogy a családban újabb gyermekáldás következzen, az utóbbi pár napban azonban megfordult a fejemben ez a kérdés: vajon minden így lett előre megírva? Egy családtagnak kellett ahhoz meghalnia, hogy hamarosan egy új szülessen? Vajon az ő lelke lakozik majd a kisfiunkban? Nem hiszek az újjászületésben, abban, hogy a lelkek az élet és halál között egy köztes létben lebegnek, és ők döntik el, milyen formában, kiben térnek vissza, mégis, az utóbbi pár nap-hét eseményei hatására elgondolkodtatólag hatott rám ez a dolog.

A még élő nagyszülők esetében sajnos ma már fel kell rá készülni, hogy bármikor elmehetnek, mégis, amikor megtörténik, szomorúságot hagynak maguk mögött. Bevallom, eddig minden nagyszülőmet megsirattam, ilyenkor napokig, hetekig nem tudom magam túltenni a történteken, ilyekor mindig az elmúlásról gondolkozom. Milyen törékeny az élet, ki tudja, kinek mennyi idő adatik ezen a földön.

Talán az volt az egyik legnehezebb pillanataim egyike, amikor apukám édesapja, a nagyapám esküvőm előtt négy hónappal hunyt el. Nagyon várta unokája lagziját, arról beszélgettünk, milyen jó lesz nótáznia a Nagy Napon. Sajnos nem érhette meg. A templomból kijövet a kocsinkkal megálltunk a sírjánál, a kapott virágokból vittünk neki pár csokrot. Menyasszonyi ruhámban mentem végig a földes, füves utacskán a sír felé, és amikor megálltam, megnyugodtam, hiszen tudtam, most már ő is velünk ünnepel.

• halottak napja
• emlék
• Lélekprojekt